|
Egy este a
»Deák-klub«-ban sehogy sem bírt összeverődni a parti, a képviselők
unatkozva őgyelegtek a biliárd-teremben, az olvasószobában s éppen úgy
esett a dolog, hogy egy megyének a követeiből jött össze három s
negyediknek Geréby László, a főispánjuk, aki különben nem tudott
tarokkozni. Fényes bizonyítéka az is a főispánok tudatlanságának.
- Nohát mi az
ördögöt csináljunk; beszélgessünk!
Ebben a
beszélgetésben találta aztán kiböffenteni a főispán:
- Tudjátok-e,
urak, mi jutott az eszembe? Ne tartsunk mi az idén otthon követválasztást.
Ránéztek csodálkozva
a többiek. Azt hitték, megbolondult. De amint aztán magyarázni kezdte az
ötletét, lassan-lassan kigyúlt a tûz szemeikben.
Igali Bory Imre
remegõ hangon szólott közbe:
- Felséges
gondolat! Pszt, ne beszéld hangosan, mert ellopják tõlünk a többi megyék!
S ez a gondolat
csakugyan értékes volt: megért nekik személyenkint húszezer forintot. Egy
képviselõségnek ennyi az ára az õ megyéjükben. Könnyebb ott a hazáért meghalni,
mint élni érte!
Az ötlet magja az
volt, hogy a nyolc követ közül, amennyit a megye küld, jövõre is négy
kormánypárti s négy balközépi jöjjön fel, ugyanezek a személyek mindenestül,
csakhogy ne kerüljön nekik semmibe.
A kivitel nem volt nehéz. Egy napra konferenciát tûztek ki a
megyei székvárosba, arra leutaztak a képviselõk, s meghítták mind a két pártból
a primipilus perszónákat.
Diktum faktum, minek nyújtanám hosszabbra, megtörtént a
paktum, hogy tekintettel a szûk termésre, mely az idén volt (Kelendy Miklós
képviselõ társunknak pláne a birkái is kidöglöttek), a közelgõ választásokon nem
fog felhívatni a közbizalom. (Drága dolog az, tisztelt értekezlet, becsületemre
mondom, nem bírjuk ki.) Ami különben csak a szegény nép érdekében történik,
melybõl mindig elpusztul nyolc kerületben vagy negyven lélek, a bevert fejeket
nem is számítva, mert az nem árt a parasztnak.
Beleegyezett mindenki. Hiszen istennek tetszõ okos dolog az
s ideje már, hogy megjöjjön egyszer az urak esze is. (Azt hitte volna az ember,
hogy biz az már örökös vándorlásban lészen.)
Megszerkesztették a jegyzõkönyvet; ezt és ezt a kerületet
képviseli ez és ez, punktum. Aláírták mint kötelezõt és hogy gondoskodva legyen
arról is, ha idõközben megbokrosodnék valaki, aláírtak, s Geréby fõispánnál
deponáltak külön-külön százezer forintnyi váltót, hogy ez legyen a biztosíték.
Amelyik párt netán kilépne a hámból, annak a váltóit folyóvá teszik, s a
százezer forinttal visszaszorítják a kisafához.
Bölcsen volt kiokosodva. A vármegye gúnyosan nevethetett.
Mert hát olyan nevetséges is az, hogy az ország meghozza a maga törvényeit, a
király megszentesíti, de a nemes vármegye azt mondja erre: »már én mégis csak a
magam akarata szerint cselekszem«.
Kivált a fõispán volt nagyra vele, hogy egy ellenzéki
megyében ügyes leleménnyel újra megtarthatja a négy kormánypártit. Félig se
tréfa ez! Már látta is álmában a hivatalos lapban azokat a bizonyos cicerós
betûket.
Hanem ha a vármegyének több esze volt, mint az országnak,
lakott ebben az idõben Felsõérden egy gyönyörû asszony, akinek még több esze
volt, mint a vármegyének. Ami nem is csoda, sok okos asszony van a világon, de
okos vármegye igen kevés!
Apczy Ágnesnek nevezték a szép özvegyet, pozsgás piros arca
volt, mint a pogácsa-alma, hamis tekintete, mint a mesebeli kígyóé s aztán az a
kedves elbûvölõ viselkedése!… Bizony megzavarná fejét, akivel szóbaáll, még
akkor is, ha meg nem szépítené az a nimbusz, hogy a miniszter unokahúga.
Télen Pesten lakott, csak nyáron át Felsõérden, amibõl
szükségképp következik, hogy voltak nyári és téli udvarlói is.
A téliekhez semmi közünk, azoknak a nevei most csak a
vizitkártya-kosárkában szerepelnek, illusztris személyiségek, követek,
miniszterek névjegyei jelentõségteljes betûikkel, behajtott füllel, kettétörve…
Az az érdekes, titokzatos nyelve a szocietásnak, mely ékesen szólóbb azoknak,
kik nem értik, mint azoknak akik használják.
A nyári udvarlók ellenben, maga Geréby fõispán (minden héten
kétszer jön Érdre), a másik, a fiatal Belér Ferenc, egy hajdani dúsgazdag
serfõzõ fia, az is kétszer jön minden héten, a harmadik báró Bolykai Pál. Ez
áll most a legnagyobb gráciában. Mert ez csak egyszer jön egy héten.
Az udvarlók sora körülbelül a következõ. Vagy õk unnak rá
arra, akinél szépelegnek, vagy az un õreájuk. A végeredmény egyre megy. Apczy
Ágnesnél aztán folytatásnak úgy ment, hogyha õt unta meg valaki, megölte, hogy
megbosszulja, ha pedig õ unt rá valakire, azt is megölte, hogy lerázhassa. A
végeredmény egyre megy.
…Hanem azért ne tessék megijedni, nem lesz ebben a kis
történetben haláleset!
Sõt ellenkezõleg… hiszen báró Bolykai (anyai ágról õ is
valami rokon), amint a lugasban ott ül Ágnes mellett, éppen egy szép boldog
életrõl fecseg.
- Látod, ha úgy szeretsz, ahogy mondod, hát eljöhetnél
hozzám feleségül.
Ágnes a kezére ütött félpajkosan.
- Ugyan eredj, te kedves bolondom! Fiatal vagy hozzám,
vagyonod is kevés, aztán legalább valami állásod lenne.
- Hát ‘iszen kineveztethetnél valaminek…
- Minek, te golyhó? Van is neked eszed valamire?
- Elég nekem a te hatalmad.
- Hallgass, te bolondos fiú.
S odatapasztotta vidám enyelgéssel a rózsás tenyerét a
fiatalember szájára, mint ahogy azok a nénik szokták, akik azt szeretnék, hogy
az õ öccsük minden szava csupa színbölcsesség legyen.
- Oh, te kis csacsi, csacsi! - kacagott édesen, csengéssel.
- Hát engem vennél el, ha valami volnál. De nem mennék ám hozzád… nem én. No, de
nem is leszel te soha semmi.
S mégis, hogy Pestre ment Apczy
Ágnes - mondják a rossz nyelvek -, megtette volna a miniszternél a lépéseket,
nem lehetne-e kinevezni a fiatal Bolykai bárót fõispánnak?
A miniszter azt felelte
állítólag az unkahúgának:
- Micsoda gondolat az Ágnes?
Hiszen még egész éretlen a te kis báród. Azt mondod, hogy majd megérik a
hivatalában? Jó, jó. De hát mióta olvasol te is vezércikkeket, hogy valóságos
vad embereknek képzelsz bennünket, akik az öregeket erõszakkal agyonütik, hogy
a fiataloknak helye legyen? Mi bevárjuk mindenkinek a természetes halálát,
érted-e? Ez a kormányzás titka! Elõbb meg kell a fõispánnak bukni vagy halni,
akkor aztán beszélhetünk errõl… Ej, ej, micsoda bolond szeszély ez tõled!
Lehet is, hogy csak szeszély volt.
Hiszen melyik asszony nem szeszélyes? Aztán olyan csodálatos a megyei levegõ,
hogy aki azt szívja, vagy protegálni akar, vagy protegáltatni. A kevély címerek
csillogása a kastélyok homlokán, százados jegenyék bólingató koronái az utak
mellett, beszédes patakok, betömi õket az erdõ haraszttal, mogyorófa vesszõk,
melyeket a csalitos nevel a hajdú kezébe, röpülõ békanyál, mely befonja a
fûzfabokrokat és növényeket - mind uralkodásra, erõszakra, intrikára,
engedelmességre tanítanak…
Letett-e tervérõl a szépasszony?
Meglehet. De a politikacsinálás szenvedélyérõl dehogy tett volna le!
Egyikén azoknak a délutánoknak,
midõn a hiú, nagyravágyó Béler volt Érden, merész célzásokkal esengve utána,
odavetette hanyagul egy-két szóval:
- Ha magának uram több bátorsága
volna, magának minden sikerülne.
- Minden?
- Minden!
- Az is, amit én gondolok?
- Az is.
És elpirult hozzá egy kicsit -
mert a szép Ágnes mindenik udvarlójáról tudta, mit gondol. De õróla egyik
udvarlója sem tudta.
- Hát ugyan mit kellene tennem?
- kérdé élénken.
- Nagyra kell törnie… Most is
itt van rá az alkalom. Lépjen fel a kerületünkben. Úgysem akarja Borcsányit
senki.
- De a paktum, a paktum?
- Az önt nem köti. Mit bánja ön
a mások pénzét?
- Igaz, csakhogy százezer
forinttal bizonyosan megbuktatnak.
- Kérdés. Százegyezer forint
lehet a lelkesedés, mellyel jelöltségét fogadják a megbotránkozott választók.
Többé ki nem ment a Béler
fejébõl ez a bogár, s meghízott ott nagyra a hiúság ételén; harmadnapra azzal
jött Érdre:
- Föllépek, ha segít.
- Hát hogyne segíteném! - mondá
odaadó mosollyal.
Föl is lépett aztán. Egy reggel
kitûzték a zászlókat az egész Erke folyó mentén a kis falusi házakra: »Éljen
Béler Ferenc a baloldal jelöltje!« (Borcsányi ellenjelölt Deák-párti volt).
Az egész vármegye felröffent
erre a hallatlan merényletre. No, még ilyen se történt, mióta elvettük a
tótoktól ezt a vármegyét. Hát megbolondult ez a Domine Béler Ferenc! Hogy mer
az itt föllépni, mikor még csak nem is nemes ember! Szörnyûség!
Maga a tündérmenyecske
befogatott még aznap délután a fehérfonatú kis kocsijába, s a penészszín
pónikat maga hajtotta Alsóérdre, ahol a balpárt elnöke, tekintetes Billey
Márton uram nejét, a jó Mari nénit látogatta meg. (Mari néni sehogyse tudta
elképzelni, honnan egyszerre ez a nagy szerencse.)
Billey bácsi éppen otthon volt,
s udvariasan okvetetlenkedék »a miniszter unokahúga« körül, aki még meg is
csókolgatta az öregurat, dacára a tüskés lompos szakállának.
Uzsonna alatt aztán elõadta
Ágnes a nagy megbotránkozását, mily csúfság érte a kerületüket, tönkre van téve
az egyezkedés, oda a vármegye becsülete, Béler föllépett baloldali programmal:
hogy hát ezt most nem lehet úgy hagyni, ki kell rekeszteni a pártból.
Billey uram a fejét vakarta,
káromkodott, kiment az udvarra, ott összerugdosta az eleibe került
háziállatjait. (Azoknak, szegényeknek eszük ágában sem volt, hogy õk most
politikai indokból szenvednek.) Akkor aztán bement a szobájába, s még aznap
intézkedett a konferencia összehívása iránt.
A konferencia, mint elõre
várható volt, kirekesztette Bélert a pártból, s proklamálta ezt megyeszerte,
úgyhogy a szegény jelölt feldúlt arccal jelent meg a következõ héten Ágnes
elõtt.
- Proskribáltak, kiátkoztak!
Megvan a szörnyû szégyen! Már most mit tegyek?
Kétségbeesetten roskadt le egy
karosszékbe.
- Hogy mit tegyen? - mondá Ágnes
haragos villámokkal a szemében. - Itt csak egy út van! Föl kell lépni a
függetlenséginek.
- Úgy van! Azt fogom tenni.
Nem is nehéz dolog. Az ember
valamivel több hazaszeretet vegyít a beszédeibe, erõsebb szavakat használ a
helyzet festésére. Elõveszi valami vén dicsekedõ mameluknak egy régi
programbeszédét, s azt átcsinálja megfordítva. Ebbõl áll az egész.
S így jobban is tetszett az Erke
folyó partján. Szûz föld az ott! Még sohasem hallottak olyan hangokat. Tódult
zászlóihoz a nép lelkesedéssel.
A vármegye meg volt ijedve.
Borcsányi Gedeon izgatottan szaladgált a fõispán nyakára, hogy »elõ most
azokkal a váltókkal«. A váltó aláírók ellenben szintén ott szaladgáltak, hogy
ne bántsa még a váltókat, majd csak végszükségben. Borcsányi ekkor elkezdett
alkalmatlankodni a négy balpárti követ kerületében, mire azok viszonzásul
ráütöttek a Deák-párti kerületekre pártokat szervezni.
Ebben a zagyva hadviselésben és
irtóztató fölfordulásban, hol mindenki félt, hogy elveszti valamijét:
legelõször is a fõispán vesztette el a maga fejét (pedig jó nagy fej volt), s
hogy soha meg se találhassa többé, elszökött a sok baj elõl a szépasszonyhoz
Felsõérdre.
Ágnes macskahízelgéssel fogadta
a »menekült«-et, s adott is neki legott tanácsot:
- Én azt tartom, el kellene
Bélert fogatni. Ezzel vége volna a zavaroknak.
- Hm, elfogatni? De miért?
- Gondolkozzunk. Bizony van
õneki is valami »fogpiszkálója«.
- Ahá! Persze. No,
gondolkozzunk!
- Ha másutt nem, a beszédeiben…
Egy kis felségsértés, izgatás, valami efféle…
- Pompás! Csakhogy nézze
édeském… az a baj, hogy ezek a beszédek nincsenek nyomtatásban.
- Oh, oh! Hiszen ez inkább
szerencse. Hát nincsen a vármegyének valami szertára, ahonnan négy olyan fület
lehetne szerezni…
- Milyen fület?
- Hát amelyik hallotta - ha arra
kerülne a sor.
- Ami azt illeti, hm… nem éppen
lehetetlen… valóban ilyen fülek mindig vannak.
- És lássa, ha maga azt
megteszi, maga lesz a legerélyesebb fõispán hírében az országban.
- Hm. No lám. Maga mégis okos
asszony.
Lehajolt, megcsókolta kezét a jó
tanácsért, s újra elvonultak lelki szemei elõtt azok a bizonyos cicerós betûk a
hivatalos lapban…
Erre következõ éjjel elfogták
Béler Ferencet az ágyában, s bevitték a székvárosba az éj leple alatt, ahol
becsukták kegyetlenül.
Protestált, hivatkozott jogra,
személyszabadságra, de biz’ mind nem használt semmit. Rimánkodott, hogy
legalább azt mondják már meg, miért fogták el s kinek a rendeletébõl, az õrök,
pandúrok hallgatagon vállat vontak.
Csak a választás utáni reggelen
(hogy ím lefolyt tegnap minden illõ rendben a paktum szerint) ereszté ki
tekintetes Elek István várnagy uram, megjelenvén a nagy kulcsokkal.
- Hát miért voltam én becsukva?
- ordított rá Béler.
Elek István uram édes
nyájassággal felelé:
- Bizony nem szolgálhatok vele,
tekintetes uram.
És mindenütt ezt a feleletet
találta. A hosszú ambitusokon, amerre átment, a megyei urak vidám mosollyal
üdvözölték: »Szervusz Feri«, mintha semmi se történt volna. Maga a fõispán
barátságosan szorongatta meg kezét a kapu alatt: »Hogy van, hogy, barátom
uram?« a vicispán ebédre invitálta. Mindenünnen a napfény sütött rá.
De mihelyt az esetet
kérdezgette, egyszerre elborult minden homlok, és senki sem tudott róla semmit.
Ilyen csodálatos kétszínû hatalom a vármegye.
Csak Budán a belügyminiszter
fogta fel másképp a dolgot; no, mert a szépasszony is szövetkezett vele a
bosszúállásra.
Mivel hát az mégis szörnyûség,
hogy egy fõispán elfogasson ok nélkül egy követjelöltet. Micsoda vihar lesz
majd ebbõl a »Ház«-ban!
A miniszter azt mondta
unokahúgának, hogy ezen még sokáig fog gondolkozni. De mint egy igazi
miniszterhez illõ, mégsem gondolkozott sokáig: két hét múlva már megjelentek a
hivatalos lapban azok a bizonyos cicerós betûk… azaz hogy nem éppen azok a
bizonyosak:
…Geréby Lászlót fölmentem, s
helyébe kinevezem báró Bolykai Pált…
És erre a históriára még azt se lehet mondani, jól vagy
rosszul van-e kigondolva, mert úgyszólván mindnyájunk szeme láttára történt.
|