|
Nem lenne nyugodt a lelkiismeretem, ha el nem beszélném,
hogy odahaza járva miképp látogattunk el piktorommal az irka-firkáimban
elõforduló Filcsik Istvánhoz, amely látogatásból az is kitetszik végre, hogy
õkegyelme nem valami képzelt alak, aminõt a költõk szoktak kigondolni, hanem
valóságos eleven csizmadia, aki huszonkét forint állami adót fizet és hat
forint községi pótlékot, a csoltói 116. sz. telekjegyzõkönyvben foglalt belsõ
telek, ház és más ingatlanok fejében.
Lusta ember, tele van örökös panasszal, éppen amiatt a
huszonkét és hat forint miatt; azt mondja, nem terem a föld a revolúció óta,
megbicsaklott, mióta a muszka katonák lovai megtaposták, a mesterség is rosszul
megy, lehetetlen megélni.
Pedig a mesterség menne valahogy, de Filcsik nemigen megy
utána.
Kis házikóban lakik a falu legközepén, az udvarán kút van,
de se kávája nincs, se gémje, csak kövek vannak körülötte, s elég aláhajolni a
vödörrel, hogy meríteni lehessen belõle.
Mindjárt a kút mellett barnállik a szemétdomb: itt áll ez
már növekedõben vagy ötven év óta, amit a szobából kisöpörnek, csizmasarkak és
talpak nagy halmaza. Sok, régen erõs lábnak a hüvelye!
Maga »az isten csizmadiája« ott benn pipázgat az ócska
griffmadaras ládán elterülve, s nagy kellemetlenül fordul meg, amint belépünk
hozzá.
- Ösmer-e még
Filcsik bácsi?
E hangra kapkodni kezd õsz fejével: »Hogyne, hogyne!«
Mialatt kezeivel idegesen nyomkodja homlokát s állát, mely nemigen lehetett
beretválva vagy egy hete, úgyhogy a serte szinte csikorgott keze alatt. »Igen,
igen… hol is csak? Ahá! no…« s arcát egyszerre elönté a nyájas öröm.
»Teringette, hiszen a tekintetes öcsém uram az! No, már ez mégis csak valami.«
- Eljöttem, régen nem láttam. Ez a barátom itt, piktor
Pestrõl.
Filcsik aggodalomteljesen pillantott a bemutatott úri ember
cipõire (nem szerette, ha munkát hoznak neki), de látván, hogy azok jó karban
vannak, újra kiderült a homloka.
- No, az derék, hogy el tetszett jönni.
S könyökével törült le fürgén egy széket.
- Hogy van, hogy bátyó? Jól érzi magát, mi?
- Hát csak maradhatós a világ járása, maradhatós. Ámbár öreg
embernek sehogyse jó. Köszvény gyötör kezemben, lábamban, úgy meghasogat néha,
hogy ordítok, s még csak egy inasom sincs, akin ilyenkor a dühömet
kitölthetném.
- Olyan rosszul megy a mesterség?
- Bomoljon meg, örökké alkalmatlankodnak vele. Pedig nem ér
semmit, becsületemre mondom. Váltig korholom az embereket: hát nem bírjátok
egyébüvé vinni a hitvány lábbeliteket, hát nincs már más csizmadia a világon,
hogy mindnyájan énrám szorultok? De nem használ, kérem. Valami pikkjök van rám,
hogy erõnek erejével engem rohannak meg, s ha már a nyakamra hozzák, meg kell
csinálnom, mert ha nem, rám fogják, hogy felhagytam a mesterségemmel… Ezt pedig
mégis csak restelli az ember. Gyûlölöm az embereket, téns öcsém uram! S mégis
én varrjak nekik csizmát? Hát nem fátum ez?
- Az a. De tudja-e, miért jöttem?
- Csak nem talán… izé… - kérdi félénken, s zavarral
tekintett végig most már az én lábbelimen.
- Le akarja a barátom rajzolni.
- Engem? - mosolygott, s lopva megsodorintotta tömött õsz
bajuszát. - Csak nem tán?
- Önt bizony - felelte útitársam udvariasan.
- Nincs már nekem szeretõm - szólt szemérmesen és húzódozva.
- Könyvbe akarjuk kiadni.
- Könyvbe? Mire való volnék én a könyvbe. Ugyan ne
figurázzanak az urak!
- Annak pedig meg kell lenni, Filcsik bácsi. Egymás után!
Gyürközzék neki, egy félóráig, miért ne ülhetne veszteg, míg lerajzolják?
Filcsik a fejét vakarta.
- Hej, de furcsa egy dolog. Szeretném, ha elmaradhatna
valahogy. Nem nekem való az már! Ejnye, ejnye!…
Kétségbeesetten nézett rám, alig bírtam magamat visszatartani
a nevetéstõl.
- No, ne kötekedjék, bátyó. Addig úgyse megyünk innen egy
tapodtat sem! Nosza, akassza a nyakába szaporán a bundáját.
- Én? A bundámat? Ilyenkor? A kánikula közepén? Hiszen
kinevetnének a gyerekek is!
- Pedig a bunda a fõ.
- Hm, tudom - sóhajtott föl -, a híres bundát akarják
lefesteni. Hja, hol van az már?
Szomorúan hajtotta le a fejét, s szeme idegenül révedezett a
szobában, bizonyosan azt a régi hatalmas bundát látta maga elõtt, képzeletében.
- Jó lesz akármilyen bunda - szóltam közbe.
Bámészan fordult felém, mintha arcomból szeretné kifürkészni
különös kívánságunk okát. Azután gondolkozva járt fel s alá, a
dohányzacskójával veregetve a bal tenyerét.
- Isten neki… ha már így van, így van. Keresztül esem ezen
is. Megteszem a kedveért. Édesapja ura jó patrónusom volt! Hát csak tessék
hozzáfogni.
Az ajtószegen függõ parasztbundát, molyette, fekete prémes
gallérral, nyakába kapcsolta, s szánalmas önmegadással leült a karosszékbe az
ablakhoz, hol a jobb világítás esik rá…
Útitársam elõvette vázlatkönyvét, s csakhamar hozzálátott a
csontos nagy arc megörökítéséhez.
Filcsik mozdulatlanul szuszogott, az izzadtságot sem merte
letörülni homlokáról, pedig nagy melege volt. (Hogy is ne lett volna, forró
nyári délután, bundában?) Mindig jobban-jobban fújt, míg egyszer csak
aláhanyatlott kopasz feje, s ráncos szemhéja lecsukódott az örökkön mosolygó
szemekre; elnyomta a buzgóság.
Csak a piktor szava rezzenté fel egy jó óra múlva.
- Megvan már, Filcsik úr!
Kíváncsian futottam a képhez, bár csak vázlatban volt, de
mégis meg lehetett ismerni az öreget: különösen a szemkifejezése van eltalálva.
- Olyan itt Filcsik bácsi, mint egy nádorispán!
- Hát iszen, hogy iszen… - motyogta az almárium felé
lépegetve.
- Mi? Meg se nézi?
- Nem én, a világért sem. A tükörbe se nézek én, elmúlik
abba néha félesztendõ. Csak tegye el az úr azt a protokollumot.
S miközben így beszélt, az almárium fiókjának legalján a
bicskiák, tûk, hovájok, árak és kérgek között kotorászott idegesen.
- Hej, haj, nini… Talán bizony a szú ette meg! Vagy hogy a
deszka nyelte el. A fészkes hernyó essék beléd, hol lappangsz már, no?… Ahá!
Itt vagy kutyafülû!
Egy ezüst forintot tartott az ujjai közt, s piktoromhoz
lépve, markába akarta csúsztatni.
Az nevetve és zavarral tolta vissza kezét.
- Mit csinál, Filcsik bácsi? Hiszen mi tartozunk
köszönettel.
- Jól van, jól! - förmedt fel mogorván. - Tudom én, mi a
becsület.
Annyira tudta, hogy még künn az udvaron is megpróbálta
túladni a forintoson, pedig fogadni mernék egy forintba, hogy nem volt ennél
több forintja.
|