|
A »Pesti Hírlap« tegnapi számában valaki egy magyar
oligarcháról mond el egy anekdotát. Elolvastam - de hát mi az még a mi
dunántúli oligarcháinkhoz, például egy Eszterházy herceghez képest.
Sokkal finomabb ember volt Balassánál. Nem virtusból
pazarolt - hanem egyszerûen csak azért, mert nem is ösmerte a tárgyak értékét
és a pénz becsét.
Õt az egész világ összes meglepõ dolgai csak annyiban
érintették, hogy némelyiket akarta közülök, némelyiket nem akarta.
Gazdatisztjei cudarul meggazdagodtak, mellette volt egy
bonorum direktora, aki föltétlenül uralkodott az óriási birtokok felett.
Ha pénz kellett, pénzt adott, ha nem volt, kölcsönt vett -
tehát pénz mindig volt: olyan ostobaságról, hogy neki valaki számoljon is,
fogalma sem volt a hercegnek.
Hagyott neki tenni mindent. A bonorum direktor végre odáig
rakoncátlankodott, hogy egy írást nyújt egyszer aláírás végett a hercegnek.
- Hát ez mi? - kérdé az ásítozva.
- Ez? Emlékszik kegyelmességed arra a kis nyíres
völgyecskére Pápán túl: odaajándékoztam a múltkor a fiamnak. Mindössze nehány
hold - és a szomszédban van egy kis tagja -, nagy örömet okozott neki.
A herceg érzéketlenül írta alá ezt az aktát is.
Nem volt, csupán egy passziója: a vadászat s ebben is csak a
szarvasokra. Egész életét a szarvasok utáni hajszában töltötte. Szobái tele
voltak szarvas képekkel, nappal szarvasokról beszélt, még éjjel is szarvasokról
álmodott. Egész múzeuma volt már az általa elejtett szarvasok földi
maradványaiból, agancsokból és bõrökbõl. Minden egyes szarvasnak vezeték és
keresztnevet adott a holta után.
Hát egyszer egy este jelentik neki a vadászok:
- Kegyelmes uram, egy tizenöt agancsos szarvast láttunk az
erdõben!
- No, ez nekem való lesz! - kiáltá felvillanyozva. - Reggel
pont hét órakor ott leszünk a lesben.
Egy tizenöt agancsos szarvas már régen legfõbb vágyai közé
tartozott. Már csüggedni, desperálni kezdett volt. Denique mégis van hát isteni
gondviselés!
Hívatta is
nyomban a bonorum direktort. Maga futott ki eléje, mikor jött.
- Nagy
öröm, spektabilis… nagy eset történt.
- Mi
történt olyan nagy eset?
- Tizenöt
agancsost láttak a vadászok. Reggel hét órakor megyünk, inspektor úr. Jöjjön el ön is. Elõérzetem van,
hogy leterítem.
A herceg nem tud
aludni egész éjjel, furkálta a szarvas, már hajnalban talpon s reggeli után
nyomban elindult a vadászaival és tiszttársaival.
- A direktor már
hihetõleg ott lesz - szólt a herceg, mert nagyon szerette a direktorát. Azután
kivette az óráját:
- Nyolc perc
múlva hét, mire odaérünk, már ott lesz okvetlenül. Az ördögbe is, hogy ne lenne! Tizenöt agancs,
nem bolondság!
De amint
odaértek, a direktor még nem volt ott. A herceg kedvetlenül nézett az órájára.
- Hat perc
elmúlt, ez mégis furcsa!
Bosszankodva
nézegetett körös-körül, megint elõvette az óráját türelmetlenkedve.
- Hét perc…
- Ne várjuk
talán, ha kegyelmességednek terhére van.
- De mikor
megmondtuk neki, hogy itt várjuk.
- Igaz,
megmondtuk.
-
Szörnyûség - dörmögé a herceg - egy tizenöt agancsossal szemben!
E
pillanatban megzörrent a haraszt, s vidám arccal elõlépett a bozót közül - az
inspektor.
- Jó
reggelt, kegyelmes uram - szólt fesztelenül.
- Jó
reggelt - viszonzá a herceg és órájára nézett. - Tizenöt egész perc!… Direktor
úr, ön a mai naptól fogva el van bocsátva.
A szegény direktor is úgy járt, mint a mesebeli hõs, ki
hetven sebet kapott a csatákban, mind kiheverte és végre is egy méhcsípésben
halt meg.
Hanem hiszen megélt már
õ - a halála után is.
|