|
Öreg fák, melyek nem fölfelé, hanem oldalvást nõnek bele a
levegõbe a bolondos litavai hegyháton. Ott korhadnak meg a sziklák között,
miután letengették az életüket néhány száz esztendeig.
Unalmas sorsuk lehet. Más becsületes fának, mely egyenes
földön nõtt, még megvan legalább az a gyönyörûsége, hogy az elsárgult levelei
odahullanak õszkor alája, s ott enyésznek el gyökereinek talaját hízlalva; a
litavai fák levelei aláperegnek a hegyháton, szikláról sziklára esve, szél
elsöpri õket könyörtelenül.
Aztán a litavai hegyháttal rosszul bánik a természet is:
gyakran megteszi a felhõ, ha megharagszik, hogy lejjebb ereszkedik nálánál, s
akkor aztán ázik az egész világ, csak a litavai hegyhát nem.
Hanem azért azok a jámbor fák mégis növekednek, s meghozzák
minden évben a lombjaikat. Ugyan minek? Ember oda nem jut úgyse, hogy hasznukat
vehesse - de az ördögöknek jó hely lenne ez szánkázni télen…
Ha igaz, hogy a teremtésben mindennek oka, célja van, vajon
mi célja lehet a litavai fáknak?
Ha csak nem az, hogy a madaraknak legyen mire ráépíteni a fészkeiket?…
Mert azt a litavai fák is megteszik, hogy a fiatal gallyaik gyengéden ringatják
a csipogó kicsinyeket…
Csakhogy a madarak miatt bizony fölösleges itt az erdõ: ott
van nekik nem messze a zellei cserjés, bízvást szaporodhatnak abban is.
A litavai erdõt igen kevés ember ösmeri, benne meg tán egy
se járt. Járható út messze nincs körülte. Egészen a madaraké az, meg a kígyóké.
Azt se igen tudja senki, hogy voltaképpen a Párdy családé.
Ki törné ilyeneken a fejét? Akárkié, hiszen úgysem ér semmit.
Régi följegyzésekbõl, itt-ott fölbukkanó diáriumokból maga a
família azonban tudja, hogy a litavai hegynek a délkeleti része egy Gyurcsányi
leány hozománya címén õket illeti.
Hát iszen könnyû is már nekik tudni, mijök van még!
A família ez idõ szerinti feje Párdy György. Hanem már erre
a fejre nem jutott elég széles kalap. Az elszegényedett nemesek közé tartozik.
Meglátszik imitt-amott az úri fény, de a fele már össze van kölcsönözve.
Ha vendég jön a házhoz, még dús az asztal, hanem ez már mind
erõszakolt dolog, s ha õ megy valahova vendégnek, szépen megvannak vakarva a
lovak, kikenve hájjal a hám, még mindig mutat valamit.
De hát ez már mind csak olyan, mint a litavai erdõ
harasztja, egy kis szél ha támad, elfújja örökösen. S mi lesz oszt akkor? Ej,
lesz, ami lesz! Õ úgyse tehet róla, hogy elhibázták az elõdök…
Sokszor simogatja meg sóhajtva unokája, ifjabb Párdy György
buksi fejét.
- Hiszen, fiam, csak az az öt kenyér ne lett volna! Az az
átkozott öt kenyér!
Elmondta ezt
mindennap kétszer is. Az egész környék tudja, mit jelent: hogy mikor az a nagy
éhség volt (évszámot se õ nem mondott, se én nem mondok), a nagyapjuk, Joannes
Párdy de eadem, öt kenyérért adott oda két falut a Tihanyi nemzetségnek. Szóról
szóra igaz. Megvan róla a hiteles dokumentum.
De öt kenyérért!
Hát nem tudott még egy kicsit koplalni, akármilyen éhes volt is? Száradjon el a
keze - vagy hogy már régen meg is száradt -, aki valaha dagasztotta azt az öt
kenyeret!…
- Így tettek engem tönkre, így, így… Hja, szomorú dolog az,
hogy az ember nem lehet saját magának az öregapja!
Igaz is. Párdyn nagyot lendítene most a két falu, mikor
nincs már csak sovány nyolcvan holdacskája… no, meg a litavai erdõ.
Ezzel az erdõvel mindig gúnyolta a neje, meg az unoka, hanem
az öreg csak nevetett.
- Hm. Jó az valamire. A litavai erdõ is jó. Az bizony.
Csakhogy tudni kell a dörgést! Igazi nemesember megbecsüli az ilyen jószágát.
De ti nem értitek a familiáris politikát.
- No, ugyan mire való, az az erdõ?
- Mire? Nem mondom meg, ha észre nem veszitek. Mert ez már
olyan dolog, amit az istennek sem szabad meghallani. Azaz hogy éppen csak neki
nem szabad.
A dolog abban állt ugyanis, hogy a litavai erdõt századokon
át a jótékonyságok kegyes gyakorlására használta a nemes Párdy família.
Ha valahol a környéken elégett a falu vagy ha templomot
építettek a buzgó hívek, legott elõlépett egy Párdy (aki éppen akkor élt és
uralkodott), s nyakrafõre sietett felajánlani a község és hívek számára ingyen
épületfát a litavai erdejükbõl.
Persze hogy senkinek sem kellett az ingyenfa, de azért az
mindegy volt, a jótékonyságot mégis csak gyakorolták a Párdyak. Fényt vetett ez
a családra mégis. Nem kell azt a szegény litavai erdõt lebecsmérelni. Jó
politika az a mennyország megszerzésére!
De ifjabb Párdy György, mikor nagyapja elöregedvén, õt tette
meg gazdává (õ maga csak pipázott az ócska karosszékben az ambituson és
sopánkodott az öt kenyér miatt), mondom, az ifjabb György nem sokra nézte a
litavai erdõt.
Hiszen már maga Litava községe is cudar tót falu, melynek
köves határát, hülye népét messze földön csúfolják. Régente a megyei rendek és
karok száznyolcvan rénesi forintokat ígértek a szomszéd vármegyének, ha
megengedi, hogy a határszélen fekvõ Litava odakebeleztessék.
De a szomszéd megyének még száznyolcvan forint ráadással sem
kellett. Majd bizony, hogy õt érje ezentúl mind az a csúfság, ami Litava miatt
háramlik a nemes municipiumra!
Így aztán megmaradt Litava a megyéé, de nem volt nagy
dicsõség komposszesszornak lenni benne. Hát még a Iitavai hegyhátat bírni.
Még csak rendes telekkönyve se volt szegénynek egész
1865-ig: Valami hiányos mappa és lajstrom maradt ugyan a Mária Terézia
idejébõl, de az elveszett. A megyei mérnökök, akik azóta térképeket készítettek
a megye ábrázatáról, Litavát már nem is osztották el dûlõkre, parcellákra (ki
az ördög veszõdne azzal?), hanem a végtelenségnek eresztették olyanformán, mint
mikor a nagy mappák legszélére egyszerûen oda írják, hogy »Adriai tenger«.
Mérje meg aki akarja!
Mikor a mondott évben végre elrendelték, hogy Litavát is föl
kell újból mérni, s rendes telekkönyvet csinálni róla, ifjabb Párdy György így
okoskodott:
»Ha én bevallom a litavai hegyhátat, hát akkor nekem attól
adót is kell fizetnem. Azt pedig én nem teszem… dehogy teszem.«
S amint megkapta a végzést, miszerint záros határidõig
odavaló netaláni birtokainak mérnöki fölvétele céljából a szükséges
bizonylatokkal jelentkezni el ne mulassza, mert különben… egy nyilatkozatot
küldött be, hogy igényt nem formál Litavához, nincs is arra nézve semmi
tudomása, hogy neki ott valamije lenne.
Így menekedett meg furfangosan a Párdy família a litavai
erdõtõl. Hadd fizessék attól az adót a madarak, meg a kígyók, ha õk használják.
Örült is rajta ifjabb György, kivált mikor a litavai szegény
komposszesszorok, kik fizették a sok adót az áldástalan földtõl, meg-megfenyegették
tréfásan:
- Nagy lurkó vagy, Gyuri! Van benned talentum, fiú!
Csak az öreg Párdy dörmögött, haragudott:
- Nem jó volt. Nem szeretem. Nem szabad a rögöt kiereszteni
a talpunk alól.
- De ha szorít, édes nagyapa?
- Akkor sem, sohasem. Hej, az az átkozott öt kenyér is!
Ifjabb György csak nevetett erre, de nem sokáig, mert
egyszer csak az történt, hogy az ocsmány litavai hegyhátra inzsellérek jövének,
s elkezdték méricskélni. (No, ugyan mi lesz ebbõl, mi?). Nemsokára aztán
vasutat építettek fel a tetejére. Hát ki gondolt volna arra, hogy ezt az
istenkísértést megcselekszik?
S megcselekedtek még többet is. Fûrészmalmot állítottak a
hegyhátra.
Csodák estek ott. A nagy százados tölgy és fenyõfák egyre
ritkulnak, dõlnek, s odamennek engedelmesen, ahová gazdájok parancsolja.
Jó volna most, sokat érne most a litavai erdõ. De vége már.
Az öreg Párdy György elkeseredetten borzolgatja õsz haját,
amint odahallik az ambitusra, ha csendes este van, a litavai vasút gúnyos
füttye.
- Ostobák voltak az öregek - morogja epésen -, de még
ostobábbak a fiatalok. Ki látott ilyet? Szörnyûség! Mondtam, becsüljétek meg az
erdõt! Hja, így van az, ha az ember nem lehet saját magának az unokája!
|