|
Valamelyik nap egy Bihar megyei öreg beszélt nekem el egy
dolgot, a mi Tisza Kálmánunk egyik õsérõl, Tisza Pál régi Bihar megyei
szolgabíróról, akinek az eszejárásában benne van már a mi Kálmánunk eszejárása
is.
Az öregúr is, aki nekem az adomát elmondta, az apjától
hallotta, meglehet, hogy az õ apjához is hasonlóan jutott a kis történet - de
akármilyen régi is, érdemes elmondani.
Tisza Pál szolgabírósága idején az õ kerületében lakott egy
szûcsmester, aki arról volt híres, hogy egy olyan nagy vasládája van, melyet
helyébõl elvinni nem lehet, mert nagyon nehéz, a tûzben nem éghet el, mert
vasból van, feltörni vagy idegen kulccsal felnyitni meg éppen lehetetlenség,
mert titkos zára van, úgyhogy aki nem tanulta ki a módját, egész holta napjáig babrálhat
rajta, mégsem nyitja ki. Egy lakatos fia volt a szûcsnek, az csinálta neki a
ládát remekbe.
Lõn, hogy egy szegény ember hallván a láda hírét, miután
éppen egy nagyobb pénzösszeghez jutott, amit nem tartott bátorságosnak magánál
tartani, azt gondolta magában: »Elmegyek a szûcs komámhoz, megkérem, tegye el õ
ezt a pénzemet a ládájába, ott aztán teljes biztonságban lesz«.
A szûcs átvette a pénzt s betette a láda fenekére: »Úgy
meglesz ez itt õrizve« - mondá - »hogy még a napvilág se jut be hozzá«. Írást
persze még abban az idõben nem igen volt szokás adni semmirõl. Az adósok még
akkor nem tudtak írni, a hitelezõk pedig nem tudtak olvasni.
Eljött azonban az ideje, hogy a szegény embernek szüksége
volt a pénzre, s elment a szûcs komához, hogy visszavegye.
A szûcs koma ránézett csodálkozva, és azt felelte:
- Miféle pénzrõl beszél kend? Én nem emlékszem semmire.
Sírt, könyörgött a szegény ember, de a szûcs nem emlékezett
a háromszáz forintra, s még ki is nevette a szegény tulajdonost.
Nagyon elbúsult a szûcs rövid emlékezõ tehetsége miatt a
szegény ember, s elment panaszra Tiszához.
- Tekintetes uram, így meg így jártam.
- Hm, az bizony nagy baj - mondá a fõbíró -, kivált ha tanúi
nincsenek.
- Nincsenek, kérem alássan.
- Hát tudja mit, jöjjön el holnap, addigra kigondolok valami
okos dolgot ehhez az ügyhöz.
A szegény ember eljött másnap. Tisza vidám arccal fogadta.
- No, atyafi, hát majd csak csinálunk mi is valamit. El fog
menni kend a szûcshöz, s még egyszer kérni fogja a pénzét.
- Hiába való - felelte -, voltam már én ott tízszer is, rám
se hallgat!
- Ne okoskodjon, ha egyszer én mondom. A hajdúmmal fognak
elmenni, csakhogy a hajdúm átöltözik marhakupecnek. A hajdú bemegy hozzá elõbb,
akkor kisvártatva kend nyit rájuk, s kéri a pénzét…
A szegény ember a fejét csóválta lehangoltan. De azért
másnap mégis elmentek a hajdúval. A hajdú bement a kapun által, a szegény ember
pedig a szérû felöl volt bemenendõ.
A szûcs éppen otthon pipázott, mikor a parasztruhás hajdú
beköszöntött alázatosan.
- Adjon isten kendnek is. Mi járatban van.
- A vasládás szûcsöt keresem.
- Én vagyok az.
- Azért jöttem kegyelmedhez, hogy én nagyon sok pénzt hozok
magammal Erdélybõl, de még mielõtt hazajönnék, egy kis dolgom akadt a
Nyírségben. Nem akarom magammal hordani, mert féltem…
- Ördögé az, ami a Nyírbe kerül - monda a szûcs ravaszul. -
Két-három banda is csavarog ott most…
- Hát én bizony azt gondoltam, hogy ilyen becsületes és
biztos helyre teszem a pénzemet, addig míg visszajövök.
- Elfér, kedves atyámfia - szólt kenetesen -, elég nagy a
láda. Szívesen adok neki helyet, nem kér enni. Sok-e a pénz?
- Kétezer forint.
- Teringette bizony sok! - mondá a szûcs örvendve. -
Márpedig én nem szoktam írást adni, mert nem értek az íráshoz, én csak a
ködmönökre tudok írni szép tulipános idõket.
- Isten ments, hogy írással zaklassam kegyelmedet. Többet ér
a becsületes szó, mint száz kontraktus.
E pillanatban megjelent a nyitott ablaknál a szegény ember.
- Jó napot kívánok, kedves komám - üdvözlé a szûcs tettetett
nyájassággal. - Tudom már mért jött - hadarta sietve -, tudom mért, kerüljön
beljebb, kedves komám. Ugye a pénzéért jött? Mennyi is csak? Ugye háromszáz
forint. Itt van, kedves komám. Ne köszönje, egy szót se, kedves komám… az isten
szerelméért egy szót se, ami a kendé az a kendé… egy szót se, komám… Most
pedig, hagyjon kend magunkra, mert nem érek rá… majd megbeszélünk máskor
mindent.
A szegény ember ámult-bámult erre a csodára, s örömlihegve
pusztult a gonosz szûcs udvarából.
A hajdú ellenben elnevette magát, s így szólt:
- Bölcs ember az a mi tekintetes urunk mégis.
- Miféle uruk?
- Hát a Tisza szolgabíró úr.
- Mi közöm nekem a szolgabíró úrhoz?
- Az, hogy õ küldött engem ide.
- Minek?
- E kétezer forintot deponálni.
- Hát akkor adja ide kend, hadd tegyem el.
- Igen ám, de pénzt nem adott hozzá, szûcs uram. Nincs
énnálam egy árva rézdénár sem.
A szûcs dühösen ordított fel:
- Megcsaltak! Hisz akkor koldussá vagyok téve!
- Ne búsuljon, májszter, kap maga szállást, kosztot, úgy
nézem, a nemes vármegyétõl.
|