A BECSÜLETBÍRÁK ELŐTT

1884

Méltóztatnak tudni, hogy aljegyzõ voltam a megyénél. (Engedelmet kérek, tisztelt becsületbíróság, rágyújtani egy cigarettre.) Éppen a képviselõválasztások közeledtek. No, a mi kerületünkben nagy csönd lesz most - gondoltuk. Pálly gróf ellenjelölt nélkül állt, s a cirkumstanciák olyanok voltak, hogy nem léphet fel ellene senki.

- Az idén nem isznak kendtek - rémítgették a népet a községi nótáriusok.

Maga a központi szolgabíró, amint elhajtatott egyszer a málnai üveghuta mellett, lekiáltott a kocsiülésbõl a hutásra:

- Csupa befõttes üvegeket fúvasson az õszre, Kirner úr!

Mind e mondások úgy terjedtek el hegyeink közt, mint a tûz, ej, dehogy úgy - mint a pernye, mely feketén üli meg a tájékot.

Nem lesz választás! Hát miért nem lesz?

A tót falvakban mindenféleképp okoskodtak. Hogy a király, azt mondják, ráíratta az országot feleségére. A felséges asszony pedig nem szereti a verekedéseket: azért nem lesz választás.

A másik verzió ellenben, hogy az urak a múlt választáskor sok adósságot csináltak a korcsmákban, most pedig már nem kapnak addig hitelbe, míg ki nem fizetik a régit. Ezért kell a szegény embereknek szomjúhozni. No, ebben legalább volt valami igaz is.

A lehangoltság olyan nagy volt, hogy csak kevesen iratkoztak be a választási lajstromba. »A voksnak nem lesz ára«, sopánkodának oly arccal, mintha a zabról vagy más terményrõl volna szó.

Csak a kis-libercsei Terepetye Mihály, a híres vereshajú kortes állította váltig: »Nem lehet az, hogy semmi se legyen. Fû nem nõ meg esõ nélkül, atyafiak!

Bolond beszéd! Pálly gróf oly biztos lábon érezte magát, hogy ráért Bécsbe menni, s ott kényelmesen amputáltatni az egyik lábát, melyet a medve harapott meg. Haza se jön, úgy volt Nagy Tamással, az alispánnal kicsinálva, csak a mandátumot küldik fel neki egy ajánlott levélben. Tíz garasba kerül neki a kerület. No, ez már mégis csak szörnyûség!

Így álltak a dolgok, mikor egy délután az alispán hívatott. Az ember szíve (ha az ember csak aljegyzõ) félelemmel dobban meg, mikor a vármegye hatalmas ura elé idézik.

- Egyedül van az alispán úr? - kérdém a hajdútól.

- Az egyik kisasszonyka van nála.

- Melyik?

- A hitvány - felelte közömbösen.

A hajdú azt akarta kifejezni, hogy a soványabbik, a délceg növésû Anna van bent apjánál s nem a testes szõke Mari.

Az alispán hivatalszobái a megyeház túlsó szárnyában vannak. Egy ódon folyosón kellett végigmenni. A téglák sajátszerûen kongnak itt, s a vaskos oszlopok kísértetiesen visszhangozzák; a boltívekrõl téglaszínre festett bõrvedrek lógnak alá. A levegõ fülledt s mindenütt penészszag terjed. A szögletekbõl, fülkékbõl árnyak suhannak elõ. Minden komor, ünnepélyes és méltóságos. Mintha a kövek is éreznék, hogy az alispán közel van.

Félénken, nyomott hangulatban nyitottam be.

- Szervusz - szólt, tovább beszélgetve leányával, ki háttal állt az ajtónak. Kis fehér szalmakalap volt a fején, haboskék szalaggal átkötve álla alatt.

Egy album hevert az asztalon, mi tisztviselõk adtuk az alispánnak nevenapjára. Azt lapozgattam szórakozottan, míg észrevesznek.

Éppen a saját arcképemre nyitottam rá, midõn az alispán odaszólt hozzám.

- Igaz, igaz. Hiszen én hivattam önt. Hát akkor talán magad mehetnél el lányocskám, mert egy kis dolgom van az izé… az amicével.

Anna most felém fordította üde arcát, s kislányos bosszankodással biggyeszté el ajkait.

- Nem, nem - szólt fejét megrázva, lenyírt szénfekete haja sustorogva csapkodta vállait. - Inkább megvárlak, apa.

Szürke köpenykéjét lecsatolta, s otthonosan dobta egy székre.

- Akkor mi meg a másik szobába menjünk - s elõre bocsátott az ajtón.

Furcsa kinézése volt; szertelen hosszú fej, nagy, kiálló fogak. Haja már egész deres, de szemei fiatalosak. Összevont szemöldje, szögletes ajka ravaszságot árult el. Azt beszélték róla, nagyon okos ember, de sohase mond igazat.

- Bízom az ön hallgatagságában - kezdé ridegen, szigorúan.

(Istenem, mirõl van szó? - töprengtem magamban.)

Nem kíván õ tõlem egyebet, folytatá, mint hogy egy pár víg estét csapjak magamnak a korcsmában. Ennyi az egész, ha úgy vesszük.

Ismeretlen szorongás, nyugtalanság fogott el.

- Nos, ehhez természetesen pénz kell, mint a hadviseléshez. De én nem is mondom, hogy ez szintén nem hadviselés! Meglehet, kitudódik valaha! De jobb, ha ki nem tudódik. Én megadom a hadiköltséget hozzá.

Leült mellém egy karosszékre, s kurta húsos lábait törökösen felszedte maga alá:

- Már én így szoktam ezt, hehehe… Mert fiatal koromban sokáig voltam Törökországban, és sokra becsülöm azt a népet, ahol minden embernek több anyja van, hehehe…

Rámnézett fürkészõleg, majd vállon veregetett kedélyesen.

- Az van a dologban, amice, hogy nincs pénzünk. Tartozunk, koldusok vagyunk. A vármegye se zsíros bödön már, hanem csak palacsintasütõ. Magok a nemesek is pusztulnak. Milyen más volt az én fiatalkoromban! Minden volt. Most már a cukor sem olyan édes. Micsoda urak voltunk mi akkor, én istenem! Mikor egyszer Bécsben az udvari színházban ott üldögéltem egy páholyban, hát a második felvonás alatt benyit hozzám a Ferdinánd király komornyikja, hogy - azt mondja - kéret õfelsége, (aki éppen szemben ült velem) fordítsam befelé a gyûrûm kövét, mert a szemét rontja a csillogása.

- És befordította a tekintetes úr?

- Be biz én, öcsém - mondá szelíden -, mert lojális ember vagyok, s aztán nem is voltam még akkor vicispán.

Olyan ártatlan képet tudott vágni a nagy mondásaihoz, vakon hitt benne az ember, ameddig látta.

Most megint átcsapott a tervére. Nem sokból áll, csekélység, csak a cimboráimat kell összehívni néhányszor s becsípetni, éjjel egy kis lármát csapni a csõcselékkel, s kikiáltani valami követjelöltet.

- Követjelöltet? Hiszen van!

- Ne törõdjék azzal, amice. Nem a maga dolga az. No, miért néz rám olyan különösen?

- Mert nem értem…

- Nem is fogja. Nagypolitika ez magának. Ha megértené, legott elcsukatnám, vagy oda ültetném a helyemre, mert a vármegyének unosuntig elég egy okos ember.

E pillanatban nyikorgott az ajtó, s Anna dugta be fejecskéjét.

- Menjünk, apa - sürgeté türelmetlen hangon.

- Mindjárt, mindjárt - felelt az öreg fészkelõdve.

- Nem várok.

- Csak egy kicsit még.

- Egy csöppet se. - S makrancosan toppantott ott künn a lábával.

- Ejnye, te mérges gyík, nini, nini. Tudja mit, amice, várjon meg itt addig, csak a boltba megyek le.

Anna a fejével biccentett felém, mikor kiment. Úgy tetszett nekem, mintha mosolygott volna, ragyogó nap verõfénye mintha besütne. Minden vér fejemnek tódult. De hát miért? Hiszen csak köszönt.

Fáradtan estem bele egy karszékbe. Ez az egy mosolya kifárasztott. Valami sajátos illat, valami friss léh maradt ott hajából, ruhája suhogásából, megéreztem, amint küszködik a szivarfüsttel és az iratok dohos szagával. Itt állt, itt, itt, erre járt - megéreztem, hogy arra járt.

S amint ott ültem bágyadtan, álmodozva, önkénytelenül kezdém lapozni újra a »tisztikar albumát«. Elém csapódtak a megunt ismerõs arcok, a másodalispán, a nagy memóriájú szolgabíró, a juhszemû levéltárnok, az ülnökök, jegyzõk… istenem, a szemem káprázik vagy mi… hová lett innen az én arcképem? Hiszen még itt volt, magam láttam, fogtam egy óra elõtt!

Lázasan, izgatottan forgattam az albumot elölrõl. De nem volt ott. Semmi kétség többé. Anna vette ki, a kedves Anna. Hiszen senki sem járt más a szobában!

A boldogság mámorossá tett, nem bírtam magammal. Futni akartam innen, magam sem tudom hova. Egy tubus hevert egy karosszéken. Az alispán azon szokott beszélgetni Kiczkával, az öreg süket írnokkal. Fölragadtam a tubust, mint egy bolond, és belekiáltottam: »Szeret, szeret«.

Elismerem, hogy gyerekség volt, mert éppen rámnyitott az alispán, s megütközve kérdezé:

- Nem kiáltott ön?

- A tubust próbálgattam - feleltem elpirulva.

- Persze, elunta magát. Holmi asszonyi csecsebecséket vásároltam az útra, mert a riki fürdõbe viszem holnap a famíliát. S ezek a kereskedõk még az ördögöt is megcsalnák, ha nem vigyáz, pedig az édestestvérei. Holnapután visszajövök. Addig mindent elintéz. Itt van egyelõre száz forint.

- És kit kiáltsunk ki? - kérdém nyugtalanul.

- Akit akar. Csak arra kell ügyelni, hogy ne legyen se nagyon okos ember, se nagyon oktalan ember, punktum.

Átláthatatlan ködben gomolygott mindez. De végre is rám nem tartozik. Amit tõlem kívánnak, az nem nagy dolog, s egy kis sikerült éji zenebona után, reggelre megvolt az új jelölt, egy politizálni szeretõ jámbor polgár, névszerint Tóth Péter uram. Biz énmagam sem tudom, hogy jutott éppen akkor eszembe.

Csak kétszer-háromszor kellett zeneszó mellett elkiáltani az utcákon. A szolgálók, akik még nem feküdtek le, kiálltak a kiskapukba, a homályos utcaszögletek és sikátorok önteni kezdték mindenünnen a sok inasgyereket, kiknek visító vékony hangja belevegyült becsípett cimboráim rikácsoló kurjantásaiba: »Éljen Tóth Péter követjelölt!« Az egyik inas két hatost kapott, amiért felmászott a piacon levõ szobor derekáig, s egy cédulát tett Nepomuki János kõmarkába, melyen nagy betûkkel feketedett: »Keresztények, tartsatok Tóth Péterrel!« Biztos, hogy ez reggelre nagy hatást tesz a babonás öregasszonyok elõtt!

Aztán a »Cserzõ utcából« a »Fazekas téren« át az »Ocskay úton« - végig a folyton szaporodó tömeg elért a Tóth Péter háza elé, s elkezdett ott tüntetni.

Kisvártatvást megnyílt az ablak, s egy fehér hálófõkötõs nõi fej jelent meg benne.

- Miféle lárma ez, hé? - rikácsolá.

- Éljen Tóth Péter követünk!

A cigány ráhúzta a Rákóczit.

- Megbolondultak kegyelmetek vagy mi? - riadozott Tóthné asszonyom az ablakban. - Szerencséjök, hogy a sötétben nem látom, miféle szerzet, hanem eltakarodjanak, mert biz’ isten, két fazék lúg rotyog a tûzhelyemen.

- Tóth Pétert akarjuk hallani!

- Tóth Péter nincs itthon. Tóth Péter elment sertéseket venni Moldvániába. De ha Tóth Péter itthon volna is, Tóth Péter szunnyadoznék most. És ha nem szunnyadoznék is Tóth Péter, sokkal tisztességesebb perszóna, mintsem az ilyen gézengúzokkal összeálljon. Hagyjanak az én házamnak békét. Mert ha ki találok rohanni kegyelmetek közé a lapáttal, tudom, megemlegetik az uram követségét.

Becsapta az ablakot haragosan, de a Tóth uram követsége már megfogamzott. Másnap az egész város errõl beszélt, természetesen mosolyogva.

Harmadnap az alispán is mosolygott ravaszul, mikor megjött s hallotta. Megbiztatott: »csak rajta, folytatni kell«; s nyomban leült sürgönyt fogalmazni Pálly grófhoz:

»Baj van, az ellenzék Tóth Péter népszerû polgárt fölléptette.«

Estefelé megjött a válasz:

»Mennyi pénzt küldjek?«

Mindezeket én csak késõbb tudtam meg. Nagy Tamás sohasem árulta el senkinek a »megyei politikát«. Õ osztott, õ emelt és ütött: a kártyáiba sohasem engedett belenézni senkit.

Megírta az ágyhoz szegzett Pállynak, hogy ez a dolog nem megy ám olyan kurtán; a pártnak a múlt választásokról tizenötezer forint adóssága van, addig pedig moccanni se lehet. Tessék talán elõbb azt a tizenötezer forintot kifizetni.

Hát mit lehetett volna tenni egyebet, mint elküldeni postafordultával húszezer forintot. Tizenötöt a régi bizalomért a régi követük iránt, ötöt pedig az új bizalomra elõlegképp.

Hiszen egyéb se kellett Nagy Tamásnak. A tekintetes úr ezt akarta csak: kihúzhatta a pártértekezleten a tárcáját, hogy tessék vele kifizetni a pártadósságot, mely annyi nyugtalanságot okozott a megyei uraknak három esztendõ óta. Apró kékes szemei diadalmasan csilloghattak: »No, ugye mégis valami az, ha okos ember ül az alispáni széken?«

És ezzel aztán véget ért volna a komédia, ha most meg már a gróf nem kezd nyugtalankodni.

Hiába irkálta neki az alispán, hogy elcsendesedett a Tóth-féle léhaság, nincs semmi baj, minden nyugodt, a gróf nem tágított többé, hogy így, hogy úgy, hátha csak taktikából hallgat Tóth Péter, hátha titokban szervezkedik, s az utolsó percben galibát csinál? »Határozottan követelem, hogy minden választó behozassék a költségemen.«

(Õ nem tudhatta, amit mi tudtunk, hogy Tóth Péter uram most sertéseket vásárol Moldvaországban - mi pedig nem tudhattuk, amit Tóthné asszonyom tudott, hogy õkegyelme sohase látta Moldvát, hanem otthon ül elzárkózva az emberek és a nagy szégyen elõl.)

És az alispán végre is nem árulhatta el magát végképp, hanem ha a gróf kívánta, komolyan kellett vinni a drága védekezést a külszín miatt.

S így lõn igaza a kis-libercsei Terepetye Mihálynak, hogy a fû nem nõ meg esõ nélkül…

Engem bíztak meg, hogy hozzam be a felsõ vidékrõl a választás napjára a szavazatokat. Mindössze kétszázharminc vótum van. Több nem iratkozott be, nem tartotta érdemesnek. A kerület alsó részébe pedig kiküldték a süket Kiczka irnokot: ott meg éppen csak kilencven választót találtak. Húsz kocsira felfér kényelmesen.

Érdekes út volt. A tót falvak lelkesedéssel fogadtak mindenfelé. Persze, két társzekeren vittem a spirituszt, dohányt és az élelmi cikkeket. A zelenyei kurtanemesek a falu közepén vártak dikcióval. Kis-Libercsen többedmagával a határig jött elém Terepetye Mihály lóháton, dolmányosan, mentésen még a rozsdás fringiát is felkötötte, s egy ócska zászlót hozott kezében magasra emelve.

- Tudtam én azt, tudtam - kiáltá könnybe lábadt szemekkel. - Van hát még isten, atyafiak!

Azután felajánlta a szolgálatát életre-halálra.

- Köszönettel fogadom, Mihály bácsi. Segít nekem szekereket fogadni?

- Miféle szekereket?

- Hát amelyeken a választókat bevisszük holnap éjszakára a székvárosba.

Terepetye Mihály nagy szemeket meresztett, és elégedetlen arcot vágott:

- Mi? Holnap visszük be az embereket? Lehetetlen az! Hiszen arra idõ kell, míg a lelkek meghíznak. Mert a választó csak akkor puha, ha meghízlalják. Már pedig annak éppen négy hét az ideje, mint a lúdnál.

- De ha holnapután reggel van a választás.

- Hajhaj! - sóhajtá fejvakarva. - Aztán kicsoda az uraság?

- Mindegy az most, bátyó. Most a név nem kocka! Csak egy a jelölt!

- Ühüm… no! Van-e benne elég hazafiság?

- Megjárja. Pálinkát, dohányt kap minden ember, enni, inni valót, míg ott lesz, azonfelül öt forint diurnumot.

Nem volt eléggé inyére. »Soványka« - mondá fitymálva, de nagy sóhajtások és hümmögések közt azért csak mégis odakötötte lovát a saroglyához, s õ maga felült a másik társzekérre.

Mert egész a Lopata hegységig nyúlt a kerület, s a legfelsõbb falunál kellett kezdenünk kocsira rakni a választókat. Zsarkócán hajnalra fölvettünk négy embert. (Ezekért ugyan nem volt érdemes idejönni - dörmögte Terepetye. S ezekbõl is hektikus az egyik, meghal, mire beérünk.) Csánkán harminchat választót találtunk. (Megérezték a dörgést ezek a ravasz csánkaiak!) Bátyon ellenben csak két szavazó vala, a két Csipkányi de eadem, édes testvérek, hanem azért külön kocsira kellett ültetni mindeniket, pedig csak egyetlen pár csizmájuk volt a gazembereknek, egyik a sarkantyús jobblábát, másik a ballábát lógatta ki nagy kevélyen.

Emiatt aztán a csicsókaiaknak kellett megszenvedniök, akikbõl tizenhatot raktunk fel egy szénásszekérre. A hlinai pusztán a számadó juhásznak volt voksa, de az meg kikötötte magának, hogy a fölpántlikázott szamara hátán jöhessen, és hogy szamara is olyan diurnumot kapjon, mint egy választó.

Ezer veszõdséggel végre felcihelõdtek valamennyien. Nõttön-nõtt a menet, és minél jobban közeledtünk a székvároshoz, egyre tarkább, festõibb lett. Egy-egy jómódú paraszt négy szilaj csikót fogott be, utána kenderhámos szekér, majd nyikorgó ökrös jármû: a lovakra kendõket kötöttek, az ökrök jármába virágokat tûztek és gallyakat.

Így mentünk-mendegéltünk végig a falvakon, hol visítva és »vivát«-okat kiabálva futott ki a nép. A lelkek nyihogtak a szekereken, vagy kurjongattak. »Éljen!«… rivalgák, de nevet senki sem talált hozzá. Igaza van Terepetye Mihálynak, hogy nevelni kell a lelket, legalább annyira, hogy tudják, kiéi.

Az egyik társzekér megállapodott negyedóránként, a voksok leugráltak bögréikkel, kulacsaikkal és a pléhiccéseikkel, megtölteni azokat a spirituszból. Éppen el is fogyott az egyik hordó uzsonnáig.

A másikkal pedig az történt, Travnik mellett a riki fürdõvel szemben, hogy amint a nehéz szekér feldûlt a »Zsizsik« patakban, hordó és a dohányládák kifordultak belõle, sõt a hordónak az abroncsa is szétesett, és a spiritusz beömlött a patakba. Pipogya ér volt csak, félarasznyi langyos vizével, mely piszkos füvek közt szaladgált, zöldes sárnyeregben, s ugyancsak nem álmodhatta meg, hogy valaha pálinkává változik.

A travniki tótok, mihelyt észrevették, eszeveszett fõvel, lóhalálban nyargaltak a Zsizsik felé. Férfiak széles kalapokkal fogdosták a vizet kóstolgatva.

- Valami fölséges! - kiáltá az egyik, s lehasalt a patakhoz úgy szürcsölte.

- Meg kellene keverni - szólt egy másik.

- Bolond kend, sógor. Minek kedveznénk az agyagnak…

A szép tót leányok is odaszállingóztak a kendertilók és kartácsoló kefék mellõl. Kis bögrékkel és kékvirágú kannákkal jöttek, zöld szoknyáikat fölemelve kicsinyt, módosan lépkedvén hattyúfehér lábacskáikkal.

- Jaj, jaj a kis halaknak! Meggyullad a gyomruk a pálinkától.

Aztán megmerítvén az edényeket, szájukhoz érteték kacér röstelkedéssel. Csupa gyönyörûség, hogy összerázkódik tejszín válluk tõle, s hogy szalad ki képük kedves formájából.

Egy öreg anyóka kéztördelve fut az ér mentében.

- Hohó, emberek, hová lett az eszetek? Ide lejjebb hamar, mentsük meg a pálinkás patakot a falunak! Csináljunk neki gátat! Ne eresszük tovább a vizet! Ide! ide!

Tetszik a tótoknak a fölséges tanács; tízen is, húszan is szaladnak eltorlaszolni a pálinka folyását.

Hanem Terepetye, ki búsan látszik nézegetni a nagy romlást, míg a többiek a felborult szekeret rángatják helyre, magasabb szempontból fogja fel a dolgot.

- ‘Iszen adok én nektek gátat mindjárt! Majd bizony, ha ti itt a Zsizsiket megállítjátok, még egyszer ki talál önteni a víz emiatt valahol Lengyelországban. Tûzzel, vízzel nem jó tréfálni. Én ugyan nem veszem a lelkemre.

Eközben hozzám fordult nagy pátosszal:

- Mármost itt megakadtunk. Végünk van a hordó nélkül. Mivel megyünk odább, ugyan mivel? Oh, jaj, pedig még esõ is lesz ma!

Majd keserûen megcsóválta bozontos vörös fejét.

- No még ilyen baj sem ért engem soha a haza szolgálatában!

Sasszemei észrevették eközben, hogy a pálinka sorsa csakugyan szeget ütött az egyik szavazat fejébe, s kezdi a kocsi rúdját visszafordítani.

- Megállj, ne mozdulj! - rivallt rá.

- Mi közöd belém, te veres? - fortyant föl amaz.

- Veres!? - kiáltá Terepetye keserûen: - Ha veres is, jól van! Tudd meg, hogy most veres a tromf. (És mellét verte fennhéjázón.) Mindjárt ütök, ha rendet bontasz.

De csakhamar visszatért kortesi higgadtsága, s nyájasan szólt oda két karcsú tót leánynak, kik nevetgélve nézegették a tarka jeleneteket. Piros szattyán csizma volt a lábaikon s egyforma fehérpettyes kendõ egész a szemükre húzva.

- Hej, lányocskám! Ti ti, kedves gyerekecskék, benneteket szólítlak. Jertek csak idébb, fiacskám, mondjátok meg nekünk, van-e itt a környéken vagy a riki fürdõben valami helyes korcsma, ahol sok, sok pálinkát kaphatnánk jó pénzért? Nem hiszem egyébiránt, mert ez a travniki árendás valóságos koldus kutya, bögrében hordja a szeszt a városból...

A leányok összenéztek, és el akartak szaladni.

- Ohó bohó galambok! Még majd azt hiszik rólatok, elloptatok valamit a szekerekrõl.

S utánuk loholt nagy lépteivel, pajzán nevetéssel elfogta és megszorongatta selyma módra mind a kettõt. Az egyik sírva fakadt, a másik ellenben belemarkolt a Terepetye vörös hajába, s a körmeivel védte magát, miközben úgy rémlett nekem, mintha a nevemet kiáltaná.

Odaindulok fejcsóválva.

- No, mi az, Mihály, nem kell bolondozni a leányokkal.

Terepetye káromkodott.

- Ereszd el a hajamat, te sárkány.

De a sárkány nem eresztette; amint megfordult, s a pettyes kendõ lecsúszván sötét hajáról a vállára, elém tûnt kigyúlt, bõsz arca, azt hittem, elájulok az ijedtségtõl és örömtõl.

Nagy Anna volt, az alispán leánya, a másik meg Mari, a testvére.

- Anna kisasszony! Kegyed az, Anna kisasszony? - kiáltám fojtott hangon.

- Én hát. Hiszen láthatja. Mentsen meg ettõl az ördögtõl. Vagy gyáva?

Nagy fekete szeme zöldes fénnyel villant felém. Rávetettem magam fürgén, mint a gyík, Terepetyére.

- Ereszd el a kisasszonyokat, te gazember, mert a börtönben rothadsz el. Tudod-e, hogy az elsõ alispán leányai?

A kortes ijedten hõkölt hátra.

- Lehetetlen az! Száradjon el a kezem, ha gondoltam; kezét-lábát csókolom alázattal a nagyságos kisasszonyoknak.

- Takarodjék tüstént a szekerekhez.

Mire elõször megjuhászodva, mikor tovább volt, lassú morgással, majd végre panaszos kifakadásokkal sompolygott vissza. Bántotta mégis a csúfság, és kivált a röhej, amellyel a szekereknél fogadták.

- Szép két muskátli. Teringette, ki hitte volna, hogy liliomok. Az alispán leányai? Jó, de azért én mégis Terepetye Mihály vagyok. Mégsem kellene velem úgy bánni! Hiszen ha jobban meggondoljuk, hát ki csinálja az alispánokat alispánokká? Én, Terepetye Mihály!

A leányok szerencsére nem hallották. Mari nevetni kezdett az elmúlt veszedelmen, Anna pedig most fakadt sírva.

- Istenem, hogy jutottak ide kegyetek? Ebben az öltözetben?

- Virágokat szedünk és madárfészkeket keresünk. És erre nekünk ilyen ruhánk van. Tegnap varrtuk. Annának tetszett meg az itteni népviselet. Igaz-e, neked tetszett, te mondtad?

Anna a fejével bólintott szomorúan.

- De minek jönnek ilyen messzire?

- Anna mondta, menjünk megnézni a korteseket.

- Hogy tudták jövetelünket?

- Anna tudta.

Anna most hirtelen kitörülte szemeibõl a könnyeket.

- Nem igaz, én nem tudtam - mondá dacosan, megfogván kötényét, melyrõl tótos módra piros galandok csüngtek alá hátul, szájába vette, harapdálta a szélét.

- Mármost hát én hazakísérem magokat, utánam igazítom szekereimet, ott etetünk a fürdõben, s pálinkát veszünk a fogadóstól.

Úgy is lett: a szekerek utánam jöttek lassan, én pedig a két lánykát kísértem a réten és mezõkön át. Langyos szél futkározott a füvek fölött, a kukoricaszárak kedvesen suhogtak körülöttünk. A nap bágyadt õszi derûjét öntötte a természetre. Minden mosolygott, még a felhõ is, amint bolondozék fenn, hol szétfutott száz kis darabra, hol összefutott egy szövetbe. A lányok mégis féltek tõle. Ej, nem is felhõ az tán, hanem az angyalok csipkekendõje…

Némán mentünk egymás mellett. Egy-egy mondatot ha kiejtettem, az mind rossz tárgy lett egyszeribe. Akadozottan, szaggatottan beszéltünk. S valami nehéz, rideg fagy ült a szavainkon.

- Nagyon meg voltam lepetve, kisasszony, hogy a nevemen szólított, azt hittem, nem is ösmer.

- Ah, hiszen találkoztunk már - azt hiszem…

- Igen, igen, egyszer az alispán úrnál, de én azelõtt is sokszor láttam kegyedet.

- Igen? - szólt vontatottan, és ismét hosszú hallgatás következett. Mari valami dalt dúdolt, nem törõdve velünk.

- Hanem tudja-e, kérem, hogy ebben a ruhában nagyon csinos.

- És? - kérdé lesujtó tekintettel.

- És… hogy… mondhatnám… tulajdonképpen elragadó szép.

- Mondhatná? Ah! (Gúnyosan felkacagott.) Hát ne mondja, kérem.

- Szent mennyei szûzecske - kiáltott fel e pillanatban Mari -, hogy megyünk itt át?

Ahá… a kedves Zsizsik patak úgy kanyargott a riki réten, hogy éppen benn voltunk a hosszú patkójában. Elõttünk szaladt visszafelé egy nagy darabon, és nem eresztett át tovább száraz lábbal. A pallója is nagyon messze lehetett.

Anna elõször nézett rám bizalmasan - de meghökkenve.

- Mit csinálunk?

- Jaj, a piros csizmáink - sóhajtott Mari.

- A lábuk a csizmákban is megfázhatna, nincs más mentség, kisasszonyok, mint hogy én viszem át magukat egyenkint.

- Hova gondol? - szólt Anna ijedt hangon, és fülig pirult.

(De nem félhetett nagyon, mert legott hozzátette hízelkedve, pajkosan: »Ugyan idejött-e már a magok pálinkája«.)

- Rajta, kisasszonyok, ne kötekedjenek. Nincs itt más mód. Ha a pallónak kerülnénk, könnyen nekünk szalad az este.

Mari rögtön ráállt, felfogtam, s átvittem szerencsésen. Pedig nehéz volt, a Zsizsik alja meg nagyon ravasz, térdig süppedtem bele.

De bántam is én! Dobogó szívvel tértem vissza Annáért.

Hátraszökött, mint a zerge.

- Nem megyek! - kezeit elhárítólag emelte fel.

- Nem jön? - feleltem, s végtelen szomorúság tükrözõdhetett arcomon.

- Nem, soha! - Ajkait összeszorítá, mialatt az arca olyan sápadt lett, mint a marmancsvirág.

Lesújtva álltam meg; nem bírva szóhoz jutni. Úgy éreztem, hogy mindjárt meg kell halnom. Kezeimet leeresztettem, mintha el volnának törve, lábamat lassú reszketegség fogta el.

Anna rám nézett mereven, s elkezdett lassan, csendesen felém lépegetni, mint az árny, egészen közel, leheletét éreztem arcomon.

- No, hát vigyen át - suttogta, szemeit rám emelve szelíden, álmodozón.

- Anna - rebegtem fülébe, felemelve õt. - Anna - folytattam hörögve, lázasan -, elvitte ugye az arcképemet?

Keze nem volt szabadon, mert én fogtam mind a kettõt, fejét szorítá oda roppant erõvel ajkaimhoz, hogy ne szólhassak többet.

- Tudja? Oh, hát tudja? - kiáltá szívszaggatón, s megeredtek szemeibõl a könnyek, amint a kis Zsizsik patakon átvittem.

Oh, hogy egyszerre kellett átéreznem azt, ami külön is egy életre gyönyörûség. A meleg könnycseppeket, amint kezemre folytak szép arcáról, a karcsú derék szorításának édességét, a lábamhoz csapkodó kurta szoknyácska ingerlõ csiklandozását.

- Szeretem, Anna, és örökké fogom szeretni.

Mari vidáman szaladt felénk egy fogoly lepkével.

- Feleljen, kérem, feleljen hamar.

Szemeit lesütötte és sóhajtott.

- Igyekezzék valami lenni, hogy szerethessem.

Ezek a szavak úgy csengtek a fülemben, mint a harang, hallottam õket a riki malom kelepelésében, súgta minden fûszál, amelyet megtapostam a Zsizsiktõl a fürdõig, hol már teljes rendben álltak a szekereink, s hol búcsút vettem a leányoktól.

Igyekezzék valami lenni! Igyekezzem? Mintha már nem igyekeztem volna eddig is! De mivé lehet egy szegény fickó, míg egy alispán lányáig fölér? Rendes aljegyzõ tán négy év múlva. S mi az még!

Fejem égett, a gondolatok egymást kergették agyamban.

- Hej, Terepetye Mihály, jöjjön ide!

- Mit parancsol, ténsuram?

- Számítsa csak össze jól, hány szavazatunk van.

- Összeszámoltam már. Százkilencven lélek. Bizony vékony választás leszen…

- De jön még ahhoz a kerület alsó részébõl is vagy nyolcvan, magában a székvárosban lehet negyven… összesen százhúsz. Hm. Sokkal több a mienk… több is, mint kellene.

- Mit csináljunk velök, ténsuram, ha mind el akarnak jönni?

- Hogy mit csináljunk? Járja be õket sorba útközben, s tanítsa be, hogy legalább jól ki tudják mondani reggelre - a nevemet.

- Hej, haj! - rikkantott fel. - Hát miért nem mondta, hogy a nagyságos úr a követ, legalább meg nem eresztgetem akkor a hordóabroncsokat.

- Mit? Hát maga eresztgette szét, és tán maga fordította is fel a szekeret?

Terepetye Mihály büszkén hunyorított a szemével, hogy bizony õ volt.

- Aztán miért tesz ilyeneket?

- Miért? - felelte megütközve. - Hogy az uraké hadd fogyjon - no meg tetszik tudni a pompa végett.

Éjjelre szép lassan beérkeztünk a székvárosba. Minden rendben ment. Szavaztak a lelkek másnap, mint a parancsolat. Hatvan többséggel lettem meg képviselõvé.

…De hisz ezeket már méltóztatnak tudni a lapokból, eljegyzésemet is Annával. S íme, most felgyógyul Pálly, és nyilvánosan gazembernek nevez a klubban.

Én a segédeimet küldöm hozzá; de õ megtagadja az elégtételt.

Elmondtam híven az esetet. Mert egy golyóról van szó, tisztelt becsületbíróság! Vagy Pállynak irányzom, vagy a mellemnek.

A becsületbírák összenéztek, az elnök rideg hangon mondá:

»Kényes dolog mindenesetre. Legyen szíves, képviselõ úr, elhagyni néhány percre a szobát!«

Ami aztán a határozatot meg a többit illeti, az már - bocsánatot kérek - egy másik elbeszélés.