|
Az újságokban olvastam, hogy van a Felvidéken egy boldog
falu, ahol a község vagyona és jövedelme untig fedezi nemcsak a közigazgatás
költségeit, hanem öregbíró uram, amikor az adófizetés ideje megjön, belenyúl a
helység ládájába, és kifizeti a falu minden lakosáért az államadót a felesleges
készpénzbõl.
Ezt a községet Pálfalvának hívják. Én azonban soha nem hittem benne. Mese lesz az
egészen. A pénzügyminiszter mulattatására gondolta ki valami élénk képzelõdésû
mameluk!
Hanem amint
nyáron felindultam a Kárpátok közé, a »Czerova« rengetegen túl a kies völgyben
egy keskeny út fut végig, mintha egy hosszú kiterített vászon lenne.
- Hová vezet ez a
fehér út? - kérdém a kocsistól.
- Az isten hóna
alá - mondja a kocsis.
- Nem úgy szokták
azt mondani: az isten háta mögé.
- De uram, tudom
én, mit beszélek. Az ott a legboldogabb falu a világon. Pálfalvának
hívják: ott még a szegény ember is gróf.
- Teringette, hát ez az a híres Pálfalva? Tudja mit, kocsis, vigyen el engem oda.
Alig egy
félórányira fekszik az országúttól, gyönyörû tisztáson, szép fehérre meszelt
cserépfedelû házacskák nagy kertekkel. A torony a legkülönb, csillogó bádog a
fedele, s óra mutogatja négy szélrõl a nap járását.
- Itt terem az
arany - mutatja a kocsisom a messze elterülõ káposztás földeket, melyeken éppen
akkor borultak össze fejekké a palánták acélszín levelei.
- Hogy-hogy?
- Innen kezdve
egész Lengyelországig nem terem meg a káposzta, csak ezen a kis darabka földön.
S ezek a bolond tótok élnek-halnak érte, olyan áron veszik meg itt a tövén a
pálfalviaktól, aminõt kívánnak. Egy holdon kétszáz forint ára káposzta terem.
Hát nem az isten hóna alatt van ez?
A bíróhoz
szálltunk, ki örömmel fogadott.
Hatalmas alak
volt, nagy bajusszal, torzonborz szemöldökkel, minden szavát megropogtatta,
kurtán beszélt, és nem tûrt semmi ellenvéleményt. Sarvenyez Mihálynak hívták.
- Hallom, nagyon
gazdag a község? - mondám beszélgetés közben.
- Nono - felelte õ -, van, amink van! Kár, hogy a
megboldogult elõdöm alatt sokat adtunk kölcsön a királynak, s ez most mintha
nem emlékezne rá, se interest nem fizet, se a tõkét nem törleszti. Mit mondjon
aztán az ember a többi adósainkról!
- De azért csak maradt még, bíró uram!
- Hát ‘iszen maradt, maradt. Annyira már vagyunk, hogy
egyikünknek sem kell adót fizetni, hanem annyira még nem vagyunk, hogy
egyikünknek se kelljen dolgozni. Ámbátor a szolgák és szolgálók mind a szomszéd
falvakból valók.
- Aztán mi gazdagította meg annyira ezt a falut?
- Mi? Hát ez ni…
És felemelte a mogyorófa pálcáját…
- Ebbõl hull az arany… Mert a nép sohase perlekedik, minden
dolgát itthon igazítjuk el a saját törvényünk szerint. Nekünk semmi közünk,
hogy milyen törvényeket csinál az ország és a vármegye, azok sokba kerülnek és
nem jók, a mi törvényeinket én csinálom, és alkalmazom ingyen. Soha innen nem
vitt el a fiskális egy garast sem. De most engedje meg uram, hogy egy kicsit
magára hagyjam, a faluházához kell mennem. Ma van a koldusválasztás.
- Mi? Koldusválasztás?
- Igenis. Az eddigi koldusunk felgazdagodott, megszedte
magát a kópé… és most nem akar többé koldulni. Az pedig nagy baj. Mert ha saját
koldusunk nincs, kénytelenek vagyunk beereszteni a szomszéd falvak koldusait.
Ennek pedig nem szabad megtörténni. Isten áldja meg addig is.
- Nem addig van az, bíró uram, hanem én is kegyelmeddel
megyek.
Úgy volt, ahogy a bíró mondta. Funta István uram, az eddigi
koldus megjelent a tanács elõtt, újdonatúj kék dolmányban, csikorgó kordovány
csizmákban, hosszú, deres haját hátul mágnás-parasztok módjára felszedte
hétfogantyús fésûvel, és így szólt:
- Tisztelt tanácsnok uraim! Köszönöm az eddig belém vetett
bizalmat, de már meguntam a keresetet, nincs is rá szükségem, hála istennek.
Fáradt, öreg vagyok én már koldusnak: csinálja valami erõsebb, fiatalabb ember,
én lemondok.
A tanácsnokok kezet szorítottak Funta bátyával, miközben
felkelt öregbíró uram, s kinyitván a tanácsház ablakát, odakiáltott az
egybegyûlt népekre:
- Ki akar koldus lenni közületek? Jelentse magát, jõjjön be.
Ezen kiáltvány után rágyújtott a makrára és várt egy
darabig, hogy majd csak jõ valaki, de bizony nem nyílt az ajtó.
- Hát mármost mit csináljunk? - kérdé aggodalommal.
Erre nekiestek a tanácsbeliek, kapacitálva az öreg Funtát,
vállalja el még legalább egy évre a közjó érdekében.
Funta bátyó azonban erõsen szabódott, hogy vannak immár
õnála szegényebb és érdemesebb emberek is erre az állásra: isten látja lelkét,
hogy õ nem akar meggazdagodni.
- Ami becsület, az becsület - szólt most szigorú hangon a
bíró -, koldusnak lenni kell, punktum. Más ember nem akad, tehát kelmed lesz,
punktum. Megengedtetik azonban, hogy ha tetszik, pénzen helyettes koldust
fogadhat, punktum.
Ki lévén mondva a visszavonhatlan szentencia, ebbe aztán
bele kellett nyugodnia Funta uramnak.
Bele is nyugodott, s a nép nagy örömujjongásai közt
ballagott hazafelé, az újonnan épült kõházába.
Amibõl aztán megértettem, hogy ez a falu csakugyan az isten
hóna alatt van.
|