|
Az ős
koronázó város kitett magáért.
Megünnepelte
Jókait úgy, hogy Kassa se jobban.
Még most is
visszhangoznak tán az öreg falak a lelkesedéstől, mikor ezeket a sorokat
írom. Sohase láttam ilyen szeretetet, ilyen örömet.
Még fülembe cseng
a fogadási beszédből az a passzus: »hogyha az uralkodó ház egy tagja jött
volna városunkba, akkor se éreznők magunkat jobban megtisztelve«.
Még látom lobogni
a zászlókat, hallom a Zichy Jenő kocsisának ostorpattogtatását, fölharsan
a viharos éljen, a Jókai-láz árja végigbizsereg ereimen, de csak mint álom,
mert haj…, de ne rohanjunk ajtóstul a házba. Kezdjük az elején.
Azzal a vonattal,
amellyel Jókai utazott Székesfehérvárra, én is odatartottam. Jókai az első
osztályon ment, én a harmadikon, s velem volt egy nagy fekete láda teliden-tele
Jókai legújabb regényfüzeteivel, a »Lőcsei fehér asszony«-nyal.
- Nagy kincset
viszek magammal - gondoltam, s bizonyos önérzettel tekinték harmadik osztályú
útitársaimra.
Az utazók közt
hirtelen elterjedt az állomásokon, hogy a híres ember is ott van az egyik sárga
kupéban.
»Bolondok
vagytok. Az igazi Jókai itt van az én ládámban!«
Mikor végignéztem
a nagyszerű fogadtatást, szomorúan sóhajtottam fel, hogy micsoda ostoba
ember vagyok én, amiért még egy másik ládát nem hoztam.
Levett föveggel
üdvözölték a nagy írót, s a tolongásban alig lehetett mozdulni. Engem fellöktek
ott vagy hatan, az egyik pláne rám rivallt:
- Hordja el magát
ezzel a nyomorult ládával. Mit
áll itt az útban?
Micsoda?
Nyomorult ládának meritek ezt nevezni? Oh, ha tudnátok, mi van benne. A
»Lõcsei fehér asszony« van benne.
Ki akartam ezt kiáltani, de senki sem hallgatott rám.
Majd holnap… elmélkedém villogó szemekkel - holnap lesz a
napja.
Ma csak hadd hordja tenyerén Jókait mindenki, holnap majd én
viszem el õt mindenkihez a hónom alatt.
Úgy is volt.
Már kora reggel talpon voltam, hogy a nagy aratáshoz fogjak,
tudom lesz lótás-futás egész estig, nem gyõzök új könyvekért hazafutkosni, ha
az egyik »vitelt« szétkapkodják.
Bementem az utcában a legjobb kinézésû házba.
- Mi tetszik? - kérdé a házúr, amint elém jött.
- A Jókai »Lõcsei fehér asszony«-át hozom. Egy füzet
huszonöt krajcár.
- Ej, hagyjon nekem békét, elég fehér asszony nekem a saját
feleségem. Egy verdung púdert ken
fel magára naponkint. Nem veszek könyvet.
Benéztem a
szomszéd házba. Ott is a háziúr fogadott. Visszaemlékeztem rá a tegnapi
ünnepélyrõl, õ ordította azokat a lelkes éljeneket a legvastagabban. No, ez már
csak megveszi a Jókai könyvét.
- Sajnálom,
barátom, de nem veszem meg a könyvet. Minek olvasnám én Jókait, mikor
személyesen beszélgettem vele tegnap is.
Bementem a
harmadik házba.
- Én egyfolytában
szeretem olvasni a könyveket - mondá a bájos háziasszony. - Füzetes dolgot,
amelynek a folytatására várni kell, sohasem veszek.
Búsan ballagtam
ki a városház elõtti térre. Hiszen ez elátkozott utca volt.
Egy nagy sárga
házba tartottam.
- Kolportõr
vagyok.
- Igen? Mit árul?
- Könyveket.
Jókai legújabb regényeit.
- Már olvastam -
németül a Pester Lloydból. Nem kell. Ha én valami könyvet elolvasok, nem veszem
meg többé.
Ennek legalább
igaza volt.
Most az ötödik
helyen próbáltam szerencsét. Azt mondták a városban, hogy az illetõ úrnak
bibliotékája van s nagy könyvgyûjtõ.
Menjünk tehát a
könyvgyûjtõhöz.
Amint elmondtam
neki, mit árulok, így szólt:
- Én csak az
olyan könyvet veszem meg, amelyet már elõbb átolvastam, és ha megtetszik,
elteszem a könyvtáramba. Vakon nem adok helyet polcaimon egyetlen könyvnek sem,
mert én rendkívül válogatós vagyok.
Kétségbeesve
õdöngtem ki az ajtón, s a szomszéd házban tettem kísérletet.
- Jókai-könyv? -
förmedt rám a ház lakója. - Én katolikus ember vagyok. Menjen ön a Jókai
könyveivel a kálvinistákhoz!
A véletlen úgy
akarta, hogy a következõ házban kálvinista ember lakott.
Éppen a
Jókai-bankettre készült, a tükör elõtt állt, fésülködött, miközben egy fehér
lapról hangos mormogással olvasott valamit.
- Mit akar? -
förmedt rám haragosan.
- Jókai egy
regényét árulom. Tessék az elsõ füzetet megtartani.
- Hagyjon nekem
békét az ilyenekkel. Nem látja, hogy dolgom van? A tósztomat tanulom. Menjen
útjára.
És távozóban
csakugyan kihangzott; hallottam, amint deklamálva tanulta bent az elmondandó
tósztját:
»Te, ki betöltöd
neved fényével a félvilágot, s ki betöltöd szíved melegével mindnyájunk szívét…
ezer meg ezer világot…«
Többet nem
hallottam a tósztból - hanem elhiszem, hogy szép lehetett.
Jókai ott maradt
még, de én aznap hazautaztam, s a nagy fekete láda tartalma is velem jött.
A vasúti
indóháznál örömteljesen beszélgettek az emberek a világhírû vendégrõl. Derék
nemes magyarok úgy el tudtak vele dicsekedni:
»Engem
megszólított.« »Nekem ezt mondta - nekem pedig azt.« »Énvelem kezet
szorított, nem adnám ezer forintért.«
»Hanem szívesen is fogadtuk, atyafiak. Én magam kilenc
zászlót csináltattam, de nem sajnálom.«
Oda fordultam ama hang felé, amelyik a kilenc zászlót
csináltatta.
Hát azok közül való volt, aki délelõtt a füzetért sokallt
huszonöt krajcárt adni.
|