|
Egyszer volt egy
tudós ember, aki könyveket írt a harcászatról és taktikáról, végre pedig
kitalálta az általános lefegyverzés lehetőségét is. Nem kell hozzá egyéb,
úgymond, mint mindössze tízezer katona, de mindegyik úgy tudjon lőni, mint
Tell Vilmos, hogy egyszer se hibázza el azt, akit megcélzott… Ez a tízezer katona, untig elég meghódítani a
világot. Egyszer lő, tízezer ellenség esik el, kétszer lő húszezer,
háromszor harmincezer… egyszóval egy negyedóra alatt lőhet a tízezer ember
húszszor, s akármily erős hadsereget tönkre tészen…
Mindez matematice
be volt bizonyítva, csak abban hibázta el a nagy gondolkodó, hogy a többiek is
lőnek, és semmi esetre se fogják bevárni összetett kézzel, tétlenül, a
halálos golyóbisokat.
Ilyenforma taktikus a mi rendõrségünk. Lecsap egy
kártyabarlangra, de még az Andrássy Gyula veréb-esetébõl se tanul, hanem bemegy
mindennemû cirkumspektus intézkedések nélkül, és nem találja ott - csak a
felsõkabátokat.
Hát ez is
valami - sõt nagy fogás! A közönség elbámul holnap, hogy »nini, nini! mégse
alszik hát ez a mi rendõrségünk!« Megfogott egypár télirokkot és nehány
sétapálcát.
Három-négy
rendõr vetette magát legott az engedelmes kabátokra, hogy valahogy el ne
szaladjanak, aztán vitték õket a hónuk alatt a rendõrségi tanyára.
A kabátok
színes bélései titokteljesen mosolyogtak a zordon arcú legényekre, amint
lerakták õket a kapitánysági szobában.
- Hej, ha
ezek a kabátok szólni tudnának!
De a
kabátok még az aesopi mesék idejében sem tudtak szólni, annál kevésbé most,
mikor nemcsak a kabátok, de az országgyûlési szónokok sem tudnak szólni.
Ott
hevertek hát némán, csendesen, egy székre rakva, s egy csöppet sem búsulva a
gazdáiktól való elváláson. A napfény, mely a hivatalos szobába besütött, apró
aranyos karikákban táncolt rajtuk.
Thaisz
bejött egy délelõtt. És maga elé rakta a vádlott kabátokat.
Volt
közöttük mindenféle szín, szürke, kék, barna és vadgalambszínû. Egy rendõr, aki
azelõtt teremõr volt a képviselõházban, vigyorogva mondá:
-
Átkozottul ismerõs gúnyák!
És verte a
homlokát, hogy eszébe jusson, melyiknek ki a gazdája?
De a
legfeltûnõbb volt két egész egyforma kabát, kávészín barnás kelmébõl, kék
csíkos béléssel.
- Ezek
bizonyosan testvérek kabátjai, akik egy szabónál varrattak egyszerre.
- Vagy ha
nem testvérek, hát legalább is valami Pollux és Castoré.
Thaisz
eközben így szólt fejedelmi szavakkal:
- Szólaltassuk
meg a vádlottakat. Tartsunk inkvizíciót. Hadd beszéljenek a kabátok!
Egy rendõr
elkezdte kutatni a zsebeket. De nem volt azokban semmi különös. Egy-egy eltévedt zsebkendõ, egy pár
kesztyû, kis fésû, bajuszkefe, egy pikkdáma s öt kulcs.
- A kulcsokról
tán rá lehetne jönni - véleményezé a rendõr.
- Ostobaság! Pesten minden lyuk egyforma. Hiába próbálnók.
Hát végre örömteljesen kiált fel a kutató rendõr, egy
levelet húzva ki az egyik kávészínû kabát oldalzsebébõl.
- Nyom, nyom!
- Ide vele!
A kapitány olvasni kezdi:
»Kedves Mukikám!
Férjem ma nem lesz itthon. Fogoly van vacsorára - töltsük
együtt az estét. A fõajtónál ne csengess, ne vegye észre a szobalány. Én magam
eresztlek be a kisajtón. Pá, a viszontlátásig!
szeretõ
Milid«
- Hisz ez szerelmes levél - dünnyögte Thaisz -, s cím
sincsen rajta. A gazember már hihetõleg megette a fogoly-vacsorát. Tegye
vissza, János, a levelet.
És János rendõr visszatette - de fájdalom, az történt, ami a
Szigligeti Ede elõtti korszakban képezte a drámák és vígjátékok motívumait,
visszatette, mondom János a levelet, de tévedésbõl a másik kávészínû kabátba.
Ami nem csoda, kérem, hiszen egészen egyformák voltak ezek a kabátok!
Thaisz végre is nem találván semmi nyomozható szálat,
szokása szerint felkiáltott:
- Isten nagy és hatalmas, õ bizonyára felvilágosít mindent.
Fel is világosított.
Mert bármilyen nagy legyen is a szemérem az emberekben, egy
téIikabát erejéig mégsem terjedhet. Hiszen, én istenem, mindennek kell lenni
határának!
Eljöttek hát, s egyenkint jelentkeztek a kabátokért
D’Equivilliers márki látogatói. A kapitányság kiadta õket illõ igazolás
mellett. Így jöttek el a kávészín kabátok tulajdonosai is.
Valóban Pollux és Castor voltak, két jó barát, de a két jó
barát közül csak egyiknek volt felesége, s az az egyik nem az volt, aki a
»Mukikám« címzetû levelet kapta, hanem aki a »Mukikám« címzetû levelet írta, az
csakugyan a másik felesége volt.
Eképpen állván a dolgok, a férj elõtt kiderülvén a házibarát
álnoksága, a Mili hûtlensége, itt vérnek kellett folyni.
A két kabát birtokosa e napokban állt szemben egyik
vívómesterünk termében, s a kereskedõ férj kapott egy nagy vágást az arcára, -
hanem - azért a becsületnek elég van téve.
S azonfelül egy nagy tanulság maradt hátra a leányaink és
unokáink házibarátjai számára: hogy örökkön-örökké óvakodjanak a férjéhez
egészen hasonló kabátot csináltatni.
|