|
A tekintetes úr
főszolgabíró volt a megyében. Nem szerette senki, de akkor még nem volt
feltalálva az a metódus, hogy akit nem szeretnek, hogy megszabadulhassanak
tőle, elküldik képviselőnek.
Nem szerették a
megyeiek, de mindig megválasztották, mégpedig egyszerűen azért, mert
minden emberben benne van a démoni hajlam; mindenki azért adta rá a szavazatát,
hogy többi embertársait mérgesítse.
Így lett meg
három évről új három évre, s azután is folytonos átkozódások közt: hogy
veszett volna a pokolban, hogy már a vármegye is kezd megkompolyodni, hogy
csúfot ejt magán, ha ezt a nyúzót, ezt a tirannust nem átallja megválasztani.
A panaszok is
nőttön-nőttek Bihari Nagy István uram ellen.
Nincs annak az
embernek annyi lelke sem, mint a körmöm feketéje. A minap is egy szegény zeheri
ember, aki az igazsága után járt, egy kis szopós borjút hozván a vállán,
tartott a Bihari Nagy István háza felé, mikor szembe nyitja rá az utcaajtót a
kaszinóba ballagó tekintetes.
- Mit akar, kend?
Kit keres, kend?
- A tekintetes
urat keresném. Tetszik tudni, abban a Máthé János-féle ügyben.
- Tudom, tudom.
Hát az az apró marha kit keres? - förmedt rá Nagy István zordonan.
- Azt a
tekintetes úrnak hoztam, mert aszongya az anyjuk… vigye be kend a tekintetes
úrnak, hátha meglágyítja szívét ennek az ártatlan borjúnak a bõgése.
A fõszolgabíró
egy futó pillantást vetett a borjúra, mely szelíden nézte vissza a nagy kék
szemeivel, s haragosan teremtettézte össze a parasztot:
- Hát én szoptassam azt a borjút, mi? Hát van magának esze,
mi? Hát nem tudta kend elhozni az anyját is, mi?
A szegény paraszt persze hogy behozta másnap az anyját is,
és a Máthé János-féle ügy gyors és igazságos elintézést nyert. Ilyen história
nem egy, száz keringett Nagy Istvánról, ami egészen ellene zúdította a
közvéleményt.
Mert volt közvélemény már apáink idejében is, csak körme nem
volt neki.
Ahol ellene tehetett a polgárság valamit, azt semmi esetre
se mulasztotta el. Különösen a szigetváriak voltak dühösek a félelmetes hatalomra,
s egylet alakult, ahol arra kötelezték magukat, a tagok, hogy nem köszönnek
neki az utcán.
Az ablakait behajigálták éjjel, a leányának nem volt
táncosa, ha a bálba ment, a veteményeit elgázolták, s a háziállatjain töltötték
a bosszújukat az emberek.
De õ ebbõl a nagy népszerûtlenségbõl is tõkét tudott
csinálni. Ilyen fából való ember volt Bihari Nagy István.
Én még ösmertem gyermekkoromban a tekintetes urat, s amiért
a legjobban megcsodáltam, az a tulajdonsága volt, hogy a szürke kabátján
harminchat zsebe vala, az egyikben fésû volt, bicska a másikban, a harmadikban
kis kefe, tapló a negyedikben, kova az ötödikben, a hatodikban cukor, amivel a
kis gyermekeket kínálta meg, ha úri házhoz ment, a hetedikben acél, a
nyolcadikban fogpiszkáló, a kilencedikben »medvecukor« a saját köhögése ellen,
a tizedikben fülvájó, a tizenegyedikben kis tintatartó, a tizenkettedikben toll
tokban, a tizenharmadikban (Isten bajt ne adjon) pápaszem, a tizennegyedikben
Hoffmann-csöppek a kólika ellen, tizenötödikben kis tükörke, a tizenhatodikban
ezüst hagyma-óra, a következõ zsebben szekrényeinek kulcsai valának, a
huszonegyedikben bajuszpedrõ, a huszonkettedikben dugóhúzó (mivelhogy a
saraglyában palackokat is hordott), a huszonharmadikban a szivarszopóka, a
huszonnegyedikben a tubákos szelencéje, egy iskátulya étvágypor a
huszonötödikben.
De a legcsodálatosabb ebben az volt, hogyha valamit
keresett, hát mindig legutoljára találta meg azt a tárgyat, amit keresett,
rendesen mind a harminchat zseb felkutatása után. Mert nagyon szórakozott ember
volt, s csakis akkor gyûjtötte össze az eszét egy rakásba, amikor éppen
kellett.
Lõn ugyanis, hogy a szigetváriak haragudtak a katonaságra
is, mely ott feküdt a városban.
Mert bizony, valljuk meg, kevés vígasztaló van abból a
szelíd, békés polgárokra, ha valahol katonaság fekszik.
Az végre is nagyon sovány kárpótlás, amit mondani szoktak: hogy a következõ generáció majd sokkal szebb
lesz.
Addig-addig áskálódtak hát a katonák ellen, míg sikerült
kieszközölni a kormánytól, hogy a huszárság áthelyeztetett a szomszédos apró
falvakba, melyek Szigetvárat sûrûn környezik.
Hanem ott aztán a katonák unták magukat, s most már õk
peticionáltak, sürögtek-forogtak a kormánynál, hogy tegye õket vissza
Szigetvárra.
Az intézõ körök azonban azt felelték, hogy az csak úgy lenne
lehetséges, ha a város és a megye is akarná.
No, ezt meg éppen nem lehetett remélni. Annyira már mégse
bolond sem a megye, sem a város.
Gondol erre egyet Bihari Nagy István, aki szerette volna, ha
bejönnek a katonatisztek, akiktõl sok pénzt harácsolt el a ferbliben, s azt
mondja:
- Csak adják be az urak a folyamodványukat a megyéhez.
- Kár arra a tinta és a papiros.
- No, csak adják be. Garantírozom én a többit.
Azok ránéztek, helyén van-e az esze; de azért mégis csak
megfogadták a tanácsát.
A következõ megyegyûlésen elõkerült a népszerûtlen tárgy.
Felállott Bihari Nagy István, és egy hatalmas dikciót vágott
ki, hogy semmi esetre se szabad visszaengedni a katonatiszteket.
Hévvel, lelkesedéssel beszélt ellenük, az atyafiak azonban
zúgással fogadták a szavait.
- De bizony, csak azért is bejönnek a huszárok. Csak azért
is!
Megszavazták egyhangúlag.
S valóságos diadalünnep volt rá néhány hétre, mikor a négy
eszkadron végigrobogott az utcákon új lakóhelyére. A nõk virágokat szórtak az
ablakokból, a férfiak is elragadtatva éljeneztek. A gonosz praktikájú Bihari
Nagy István uram pedig gúnyosan nevetett.
|