|
Hja, ilyen a sors - pedig az én megválasztásom is több volt,
mint bizonyos. A kilenc tót községbõl öt föltétlenül az én pártomon volt.
Egészen a markomban tartottam a mandátumot!
Pedig csak puszta véletlen, hogy fölléptem. Eszem ágában sem
volt törvényhozóvá lenni. Nagynak, nagyon nagynak képzeltem én azt. Kigyúlt
arccal, dobogó szívvel gondoltam gyermekkorom óta azokra a férfiakra, akik az
ország legfõbb tanácsában ülnek méltóságos komoly képpel. Dehogy mertem én
vágyakozni ezek közé.
Hanem itt Pesten meglehetõsen szétfoszlottak apródonkint az
illúzióim, melyeket a képviselõi állás iránt tápláltam.
Egy bankár nagybátyám van, az meghítt egyszer vacsorára, s
produkáltatta elõttem a kilenc éves kisfiát, aki angolul, olaszul és franciául
úgy beszélt és szavalt, mint a folyóvíz, vagy még annál is jobban.
Meg akartam dicsérni a gyereket, s rokoni szeretettel
cirógattam meg a két csattanós piros orcáját.
- Ebbõl a gyerekbõl még képviselõ lesz! - mondám olyan
arccal, mint aki meg van gyõzõdve, hogy valami rettentõen nyájas dicséretet
mond a gyerekre, ami a szülõknek is jól fog esni; de a nagybátyám savanyú
arccal jegyzi meg:
- Mindjárt kitekerném a gyerek nyakát, ha nem válna belõle
egyéb, csak olyan ember, aki öt forintot keres naponkint!
Késõbb egy hírlapíróval ösmerkedtem meg, aki mindig
felbiggyesztette az ajkát, valahányszor a képviselõkrõl volt szó.
- Vékony parlamentünk van! - sóhajtá megelégedetten. - A
fele része valóságos birka, valóságos, ritkított betûkkel nyomtatott b i r k a.
- Hát a fõrendi ház?
- Cicero kompakt kedves uram… becsületemre mondom.
Még késõbb egyszer azzal dicsekedtem egy nagynéném elõtt,
hogy rendesen képviselõkkel szoktam vacsorálni, mire nemsokára levelet kaptam
az apámtól, melyben megérinté, hogy mint hallja, »könnyelmû társaságokba
keveredtem« - igyekezzem ismét a szolid életre térni.
Én keveredtem volna könnyelmû társaságokba? Micsoda légbõl
kapott beszéd ez! Ki szedhette rá az apámat? Hiszen éppen ellenkezõleg,
koromhoz mérve nagyon is elõkelõ és komoly körbe jutottam!
E kör (melyrõl elképzelni sem tudtam, hogy apám ezt
kifogásolja) mindinkább szívemhez nõtt.
Sokszor mondá egyik vagy másik: »Miért nem lépsz fel?«
- Oh, hogy gondolhatjátok - dadogtam elpirulva. De lassan
mindinkább hozzászoktam a gondolathoz. A szerénység olyan, mint a rezedaillat,
szétfoszlik nagy hirtelen.
- Miért ne léphetnél te fel? - mondták. - Van ott náladnál
gyengébb ember is elég! Aztán meg illõ, hogy nevelésedet befejezd a Házban. Ez
a tizenharmadik iskola. Ha az ember szorgalmatosan eljár az ülésekre, sokat
tanul.
Mire a választások ideje megjött, nemcsak meg voltam gyõzve,
hanem szentül hittem, hogy a természet is parlamenti tagnak alkotott. Az
arcomban is van valami olyas, mintha mások képét viselném! Igen, igen, a
szónoklatra van hivatásom!
Elhatároztam, hogy föllépek. Csakhogy ehhez még sok elõzmény
szükséges.
Azt tanácsolták, hogy német hangzású nevemet (Kramper
Jánosnak hívnak) cseréljem fel valami õs magyar névvel.
Hm! Ez nagyon meggondolandó dolog! Nekem a régi nevem nagy
takaró a hitelezõim elõtt.
Mert mindenki azt hiszi közülök, hogy okvetlenül
megváltoztattam, és senkinek sem jut eszébe, hogy a régi nevem után
tudakozódjék a bejelentési hivatalnál (Úgyis hiábavaló lenne!), inkább vár
türelemmel, míg az új nevemet kieszeli.
Nekem összes politikám és furfangom abban van, hogy mindig
azt cselekedjem, ami a mások szeme elõtt nem valószínû. Bátran merem állítani,
az ily eljárással lehet lavírozni legtovább.
De hát a mandátumért mért ne áldoznám fel nevemet? Bagatell!
Mások politikai hitvallásukat is feláldozzák. De miért is ne! Hisz az még
olcsóbb. Az nem kerül ötven krajcárba se.
Fölmentem egy akadémiai taghoz (a nyelvészeti osztályból
való). »Uram - szólék - nem vagyok megelégedve - a nevemmel«.
- Hogy hívják, kérem?
- Kramper János.
- Pompás magyar név! - hadarta elgondolkozva.
- Hogyan, ön magyar névnek mondja azt?
- Nos, igen. Van zamatja. Egészen magyar név. Mert nagyot
fordult a világ, uram. A legémelygõsebb nevek lettek a Zrínyi, Hunyadi, Rákóczy
s több effélék. Hja, hja, úgy bizony! Nézzen ön ki az ablakon. Ott áll a
Széchenyi István szobra. A minap mutatom egy bécsi ismerõsömnek, hogy »nézze
csak, ez meg a nagy Széchenyi«. »Igen? - felelte õ - és hogy hítták azelõtt?« Azért mondom uram, hogy - legjobb név ez
idõ szerint a Kramper János név. Csak maradjon ön meg mellette.
- Nem lehet, a választók nem igen tudják kimondani. Azért
jöttem hát önhöz, mint az Akadémia nyelvészeti osztályának tagjához:
méltóztassék nekem egy ízletes õshangzású nevet találni.
A tudós belebökött az ujjával az akadémia nagy szótárába, és
éppen annál a szónál állapodék meg a nagyujja: »bürök«.
- Legyen ön Bürök János.
- Pompás, de éppen a bürökrõl jut eszembe, hogy mostan igen
sok répát termesztenek abban a kerületben, amelyet kinéztem magamnak, legjobb
lenne talán a »Répássy« név. Ez mintegy a szájába rágná a választóknak, hogy
kit éljenezzenek.
- Ahogy önnek tetszik, uram.
Úgy is lett, megváltoztattam a nevemet Répássynak. Nemsokára
bekövetkeztek aztán a nagy napok. A kerület, ahol fölléptettek, haláleset
következtében üresedett meg. Egy a primipilus képviselõk közül levitt engem, és
ajánlott a népnek minden faluban, külön-külön beszédben.
Magam is szónokoltam a falvakban, iszonyú, vakmerõ dolgokat
mondván el.
Kokován beleszõttem a beszédembe, hogy itt született az
igazságos Mátyás király, ebben a faluban, - itt nem szabad pártolni mást csak
az igazságot. A kokovaiak lelkesültek, és elhitték, hogy Mátyás király ott
született. »Okos fiatalember - mondogatták a hátam mögött -, sok olyat tud,
amirõl mi nem hallottunk.«
A másik falumban az ellenjelöltemrõl (egy gazdag magyar
gróf) azt a leleplezést tettem, hogy ugyanazon dajkája volt, amelyik Albrecht
fõhercegnek: egy tejen táplálkoztak. - Hát hogy lehetne azt jó szívvel
megválasztani?
- Nem lehet, nem lehet! - ordítozták teljes torokkal
kalapjaikat a levegõbe hajigálva.
Egyszóval minden jól ment. Semmi se könnyebb, mint a siker.
Csak nem kell magát kapricírozni az embernek, hogy kesztyûs kézzel tépi le.
A viszonyaim pompásan állottak, tudtam a parasztok nyelvét;
ha úri házhoz jöttünk, a hölgyeknek szórtam bókokat - minden meg volt nyerve,
biztos többség.
Az urambátyám, aki egész odaadással kísérgetett
faluról-falura, nem gyõzött eléggé dicsérni:
- Pompásan reprezentálsz. Ember vagy, öcsém. Olyan okos
arcokat tudsz vágni, hogy én magam is mikor rád nézek, azt hiszem, valami
bibliotékát látok.
És eldicsért a nagy hazafi a választóknak mindenfelé a hátam
mögött. Nem volt az a dicsõ tulajdon, amit rám ne kent volna. Hogy tudok vívni,
milyen gazdag ember vagyok, minõ fényesek a tehetségeim stb. Nagy tisztesség a
kerületre, hogy ilyen fiatalembert küldhet Pestre. Lesz ebbõl még miniszter is.
Kilenc vasút fog erre járni, majd meglássák kendtek.
Másnap kellett volna megtartanom a programbeszédemet. De már
ez csak »forma« volt. Annyi már a mandátum, mintha a zsebemben lenne.
Másnap este voltunk visszaindulandók a patrónusommal re bene
gesta a fõvárosba.
Egy falusi korcsmába voltunk szállva, ott aludtunk mind a
ketten, én legalább rózsaszínû álmok között, midõn éjjel kopogtatnak az
ablakon.
- Ki az, mi az? - riadt fel a képviselõ ijedten.
- Küldönc!
- Mit akar?
- Sürgönyt hozok a szomszéd távírda állomásról.
Urambátyám reszketve bontotta fel a telegramot. Mindig félt
tõlük.
A nagyobbik fia sürgönyzött.
»A mama halálosan beteg, siess haza.«
Az öreg felköltött engem; csak nagy nehezen bírt eszméletre
hozni…
- Öcsém, én utazom! Nagy baj van otthon, a feleségem halálos
beteg, hát itt hagylak.
Én hörögtem valamit, mint rendesen szokta a félálomban levõ
ember. Még rémlik elõttem, hogy az öreg sietve gyömöszölte be holmijait a
paktáskába, azután elõállott a furmányos szekér, elrobogott az udvarról, és
újra csönd lett, én pedig aludtam édesdeden tovább, látva magamat álmomban benn
a képviselõi padban elterpeszkedve s kevély önérzettel hallgatva, hogy miképp
exkuzálja magát elõttem egy tegnap beadott interpellációm folytán a
miniszterelnök.
Reggel a kisbíró jött felébreszteni.
- Nagyságos uram, a nép már gyülekezik a templom elõtt,
tessék fölkelni.
Hirtelen fölrángattam a harisnyámat, a nadrágomat, és
körülnéztem a cipõm után.
- Hol a cipõm? Holla! Kiáltson csak ki a szolgálónak, hogy
hozza be. Micsoda rendetlenség az?
A kisbíró kikiáltott, a szolgáló berohant.
- Kérem, nem vittem ki cipõt, mert nem találtam.
- Hogy lehetséges az? - dadogtam elsápadva, s villámhirtelen
lekuporodtam az ágy alá.
De a cipõ ott se volt.
A cipõt, az egyetlen cipõmet bepakolta nagy sietségében
éjjel az öregúr, és elvitte magával.
És elvitte vele a mandátumot is örökre.
Egy képviselõjelölt mezítláb! Méltóztassanak azt elképzelni.
Ezer forintot adtam volna most egy cipõért, de hol kapjak én
cipõt Kokován?
A tömeg ezalatt összegyûlt a templom elõtt, egy ideig vártak
rám türelmetlenül, de azután kiszivárgott a mulatságos hír, hogy a jelöltnek nincs
cipõje, a jelölt mezítláb van.
Elkezdtek nevetni. S a nevetés öl.
Én rögtön küldtem egy lovas embert Korponára (négy óra járás
innen), aki cipõt vagy csizmát hozzon, de már nem használt.
Azalatt már gúnydalokat énekeltek az ablakom alatt, míg én
benn ültem mezítláb, tehetetlenül, tépõ gondolatokkal, összemarcangolt szívvel.
Mikor a csizma megjött Korponáról, örültem, hogy az éj leple
alatt elmehettem.
Jelöltek! Hordjatok magatokkal két pár lábbelit!
|