|
A nagy luxus, a nagy adó, meg a nagy adósság legelõbb
seperte el a dzsentrit.
Tudós urak cikkeket, egész könyveket írnak a dzsentri
pusztulásáról, hogy annak így kellett történni, mert ez olyan mint a fogzás:
kihull az egyik fog, másik nõ helyette, nem történik semmi változás, a világ
kereke tovább fog forogni.
Van aki megsiratja a nemességet, van aki azt mondja:
elaggott már, hadd menjen az útból, ha korhadt!
De nem úgy van
az! A világ kereke tovább fog forogni? Dehogy fog, dehogy! Hát a cigány-purdék
mire valók, hogy bele ne fogóznának?
A dzsentri elpusztult
- sipirc a cigánynak is. Szegre
lehet akasztani a hegedût. Nem sír már a nótán senki.
Cigány se
álmodjék többet piros nadrággal; hanem keservetes könnyhullatással nézegesse,
hogy szakadoznak le a címerek a kastélyok homlokzatáról, hogy kopik el legelõbb
a kapu az úri portákon (amióta csukják már), aztán a bútor bent, aztán a hám a
lovakon, legutoljára pedig elkopik a nemes úr ruházata.
Szegény ember
lesz, a cigánynak nincs már mit adnia, de azért még mindig kevély és büszke,
még mindig nemesember.
A földesurak
pusztulásával egyenletesen hanyatlottak a cigánybandák is. A fõbandának vége
van, az elköltözött innen, valahol a külföldön csavarog, a második bandából
pedig hitvány »malac-banda« lett, mely hatosokért, rézkrajcárokért húzza a
szebbnél szebb nótákat… ámbár azok se olyan szépek már, mint azelõtt.
Csakis ebben a
hitvány világban eshetett meg az a szörnyû csúfság a brácsoson, aki a tányérral
szedegetni járt, hogy útközben mindig eleszkamatõrözött egypár hatost.
Azelõtt a százast a pofájához ütötte a nagyságos gavallér, s
még másnap is ott volt a piros helye, hogy megkapta; nem lehetett eltagadni.
Holmi hatosokért még szóbeszéd se lett volna, ha ugyan a
brácsos hozzányúl, de a régi világban bizony nem bántotta volna.
Most azonban megindult az inkvizíció a brácsos ellen, s az a
szégyenítõ rendszabály hozatott, hogy a brácsos egy eleven legyet vegyen a
mutató és a nagy ujja közé, mikor a tányérral jár. Ha a légy elröpül, vagy ha
nem kerül vissza elevenen, akkor biztos jel, hogy megint bûnre használta az
ujjait. A legyet vissza kellett hozni minden áron, csakis akkor kapja meg a
fölmentvényt a tiszta kezelésrõl.
De azért még mindig szívós a cigány faj. Éveken át, mióta
már az urak nem járnak be mulatni a székvárosba, ha a hegy nem jön Mahomedhez,
Mahomed megy a hegyhez, õk rándulnak ki sátoros ünnepeken a falvakra,
bekopogtatnak a düledezõ rozzant kastélyokba, s kimuzsikálják azt a kevés
pénzt, ami már másra kell, sok másra.
Nyitva találják az ajtót. S egy-egy szegény úr úgy veszi,
mint valami egyiptomi csapást, de annyi ereje még sincs, hogy a cigánynak azt
mondja: »nem lehet«. Adja a gavallért rogyásig, végkimerülésig.
Legjobban járt tekintetes Kikinday László úr, aki mikor
elszegényedett, meg is siketült. Mikor a cigány hozzájött, csak a fejét forgatta,
hogy nem hall õ abból egy hangot sem. Menjenek isten hírével odább.
A cigánybanda roppant elkeseredett. A prímás a hegedûjére
támasztotta barna arcát bánatában, s rápotyogtak a könnyek a húrokra. Mert
hiszen Kikinday volt eddig a legnagyobb patrónusuk. Szívesen muzsikálnának neki
még ingyen is holtig.
- Inkább te siketültél volna meg - mondá a pikulás a
brugósnak.
- Vége a világnak - ordította a cimbalmos. - Koldusbotra
jutottunk.
De hiába vala minden keserûség, azért a hallását bizony
vissza nem nyerte Kikinday uram, s a cigánybanda azóta, mikor végigjárta
vándorútjában a kastélyokat, mindig sóhajtozva kerülte ki a Kikinday házát.
Mégis csak szomorúság! Hogy éppen ennek az egy embernek
kellett megsiketülnie!
Hanem hát az történt az idén, hogy Kikinday uram örökölt
nyolcvanezer forintot.
Megint úr lett. A legelsõ dolga volt bemenni a székvárosba,
s ott elkezdeni a régi életet.
Ebéd után azt parancsolja a pincérnek:
- Küldjön el a bandáért.
A pincér nagyot néz rá, de nem mer ellenkezni. Hanem a
barátjai közbeszólnak:
- Minek neked a banda, ha nem hallod.
- Hallom biz én, kedves barátom, nagyon. Nem voltam én siket
sohasem. Hanem úr voltam teljes életemben, s inkább siketté tettem magamat tíz
esztendeig, mintsem bevalljam a cigánynak, hogy nem bírom a nótáját megfizetni.
Hát bizony ilyen az a dzsentri… Nem javítja azt meg semmi,
csak a halál. És el nem rontja semmi, még a nyomorúság sem.
|