Hat éve annak, hogy ott körmölgettem egy ellenzéki újság
irodájában.
A »rövid hírekre« voltam szerzõdtetve.
Hat év! Mennyi idõ. Több mint kétezer szám. Borzasztó!
Minden megváltozott azóta, csak Tisza Kálmán és én nem. Mi ketten se nem haladtunk, se nem estünk!
Azaz hogy én mégis haladtam, mert most már én a hosszú híreket csinálom, egy másik ellenzéki szerkesztõségben.
S a »rövid hírektõl« a »hosszú hírekig« nagy út van!
Legalábbis akkora, mint a politikában a Baross Gábor karrierje.
De hát maradjunk annál a pontnál, amikor én még a »rövid
híreket« csináltam.
Éppen a választások elõtt volt akkor is. A hadi stratégiák
mûhely e körülbelül a mi redakciónk volt.
A képviselõ-principális nagyban befolyt a manõverekbe. A
kerületek egy részét itt osztották fel.
Fel voltak jegyezve egy cédulán ilyen formán:
Gejte 800 frtos kerület. Nem biztos. Csipkány. 2000 frtos
kerület. Biztos. Dárma, szûzföld, még a bankettet is a választók fizetik. (A
sógoromnak.)
Kutyánd. Zászló és fuvarköltség. (Munkatársaknak.)
Biliny ötezer frtos hely. Nagyon kétséges. (Gazdag zsidó
számára.)
S így ment ez a lajstrom véges-végig útmutató
megjegyzésekkel és tanulságos tájékoztató észrevételekkel kísérve.
A principális mindég a zsebében hordta a lajstromot. S ha
jött valaki, aki nagy alázatosan bekopogtatva, törvényhozónak ajánlkozott, a
principális végigtekintett rajta, megexaminálta részletesen, milyenek a
szándékai, mennyit költhet, s aszerint osztott neki az országból területet.
Ha azt mondta, hogy nem költhet többet ezer forintnál, akkor
egy kétezer forintos kerületbe ajánlotta be. Ez volt a praxis.
- Mert a választás - mondá elõttünk bizalmasan - olyan, mint
a ferblijáték. Aki egyszer megadja a »vizit«, megadja aztán a »bessert« is, meg
a »hívást«.
A redakcióban nagy volt az élénkség, mióta a mozgalmak
megindultak. Nem múlt el egy nap se, hogy ne történjék valami. Vagy választók
jöttek jelöltet kérni, vagy jelöltek jöttek kerületet kérni.
Az »elhelyezõ intézet« örökös mozgásban volt.
Egy komor
esõs napon igen kevesen voltunk bent. Az íróasztalok ott álltak elhagyottan. A
két fõmunkatárs közül Bécsben járt az egyik, Berkay István, és csak két hét
múlva kellett visszatérnie. A másik fõmunkatárs, Dorner Pál pedig kirándult
Esztergomba. Egy harmadik kollega megbetegedett, a negyedik pedig felmondott és
kimaradt. Minthogy éppen a hónap másodika volt, s mint III. Napóleon, az
újságírók is célzatosan mindig a hó másodikán csinálják az államcsínyeket.
A szerkesztõ mikor bejött, csodálkozva nézett végig az üres
asztalokon.
- Hol a redakció?
Elmondtam neki, s kifejeztem abbeli aggodalmamat, hogy mit
csinálunk a holnapi lappal.
- Semmit se tesz. Majd összenyírjuk a mai lapokból. Holnap
nem történik semmi. Hadd pihenjenek az olvasók.
Alighogy elhelyezkedett asztalánál, tiszteletteljes
lábcsoszogások hallatszottak az ajtónál, majd halk ajtókopogás, mire a »szabad«
után hat darab kékbéli ember lépegetett be.
- Kit tetszik keresni, kérem?
- A nagy hazafit, e lap szerkesztõjét keressük.
Erre felállott a principális és arca egyszerre mosolygóvá
lett, míg homloka ráncba szedõdött, mintha a hazafiúi bánat borongna rajta.
- Mi a kutyándi választók vagyunk, lelkestõl testestõl
demokraták és a nagyságos uram hívei, képviselõjelöltet jöttünk kérni
nagyságodtól. Mivelhogy az igazi jóravaló úri emberek mind kivesztek a
tájékunkról.
- Képviselõjelöltet? - szólt tettetett kedvetlenséggel a
gazdánk, s elgondolkozott egy kissé, éppen mint a kereskedõ, ha valami portékát
kérnek, azon töpreng egy percig, hogy ugyan melyik polcról vegye le a nekik valót.
- Nehéz dolog lesz, kedves barátom. Ámbár a derék kutyándiak megérdemelnék a
legjelesebb embert. Nem tudtak önök elõbb jönni? Az ördögbe is, lássuk csak!
Elõvette a lajstromot, és ott találta följegyezve
Kutyándnál: (zászló és fuvarköltség. Munkatársaknak.)
- Ah - szólt -, egy jeles emberünk van még! Egy fiatal,
nagyratörõ tehetség, csakhogy e pillanatban nincs Pesten…
- Mikor jön haza?
- Vagy két hét múlva.
- Az messze van - mond a küldöttség vezetõje, egy köpcös
pirosképû ember -, már a jövõ vasárnap kellene megtartania a programbeszédet.
- Nos, azon könnyen segíthetünk. Haza sürgönyözzük azt az
urat. Ha jól emlékszem, megvan a lakcíme valahol.
A principális idegesen kezdte forgatni a belsõ zsebeiben
felhalmozott papírcédulákat; de egyiken se volt rajta a cím.
Azután hozzám lépett, és súgva kérdé:
- Nem tudja ön a Berkay bécsi szállását?
- Nem. Hiszen a szerkesztõ úrnál hagyta hátra.
- Igaz, de én elvesztettem. Már most mi az ördögöt
csináljunk? A kerületet mégis sajnálnám idegennek. Mikor jön meg Dorner?
- Estére itt lesz.
- Nagyon helyes. Akkor hát Dorner.
A választókhoz lépett, és így szólt derült arccal:
- A munkatársam beszéli, hogy nem szükség sürgönyözni.
Tisztelt barátunk Dorner Pál, akit teljes szívembõl ajánlok önöknek, még ma
este visszaérkezik Esztergomból. Nem forog fenn tehát semmi nehézség, hogy a
jövõ vasárnap megtartsa Kutyándon a programbeszédét.
- Dorner Pál? - mond a vezetõ aggodalmasan. - Német neve van
a tisztelt úrnak.
- Ha én ajánlom, meg lehetnek önök gyõzõdve, hogy jó hazafi
és az ellenzék rendületlen híve.
Ebben aztán meg is nyugodtak, s azzal az ígérettel
távozának, hogy a dolog »fait accompli«. A délutáni vonattal hazamennek, s
bevárják a zászlókat. A siker biztos.
- Addig is megyünk telegrafírozni haza, hogy van már jelölt.
Hogy mit sürgönyöztek nem tudni, nem is igen törõdtünk
velük, csak akkor szeppentünk meg, midõn estefelé megint kopogás hallik az
ajtón, s megint belépnek sorba a kutyándi atyafiak.
- Hát kegyelmetek még itt vannak? - kérdé a principális
kellemetlenül meglepetve. - Azt hittem már viszi a vasút hazafelé. Nos, talán
valami baj van?
Mintha kommandószóra esnék, elkezdték a fejüket vakarni
valamennyien, míg aztán a legbátrabb, Felvégi Láb Ferenc uram megszólalt:
- Meggondoltuk kérem a dolgot, hm… Mert tetszik tudni, nem
hogy egy vagy más, de mégis azt találjuk, hogy ha már itt vagyunk helyben, hát
mégis nézzük meg azt a tisztelt urat. Mert hogy az szokás-mondás, gazda szeme
hizlalja az ökröt… vagyis tulajdonképpen megkövetem alássan hogy: több szem
többet lát. Már csak megnézzük - mondom a komámnak és õkegyelmeik is okosnak
találják - visszajöttünk tehát, és bevárjuk.
Szó nélkül letelepedtek az üres székekre.
- De hátha csak holnap jön haza.
- Már kérem alássan - felelte mélabús hangon Méhes Istók
uram -, akkor megvárjuk mi holnapig is.
Ez mindenesetre gyanút keltett nemcsak a principálisban,
hanem bennem is. Miért akarják látni Dorner Palit? Jó volna megtudni! Ámbátor
csinos szál ember, és csak becsületet vallunk vele, ha meglátják is.
Amint ezen töprengenék a »rövid hírek« szerkesztése közben,
egyszerre észreveszem, hogy a széken fészkelõdõ Felvégi Láb Ferenc mándlijából
egy telegram esik ki a padlatra.
Nem szóltam semmit egy darabig, mintha észre sem vettem
volna, hanem azon az ürügy alatt, mintha a másik szobában volna dolgom,
keresztülmenve a szobán, felemeltem a feltört sürgönyt, s egy tekintettel
átfutottam a tartalmát:
Kutyánd, feladatott 4 óra 10 perc. Óvakodjanak. Nézzék meg
Dornert. Itt azt beszélik, hogy veres szakálla van, és hogy nem valóságos
keresztény. Mindenesetre megtekintendõ.
Aha! Most már tudom hát, hogy állunk.
S visszafelé jövet ismét leeresztettem az összegyûrt
sürgönyt a padlóra.
Veres szakáll! Persze hogy veres szakálla van a szegény
Dornernek. De hát nem lehet-e valaki veres szakállal is jó hazafi. Ott van rá a
példa Tóth Vilmos, akit éppen a veres szakálla tett naggyá.
És ezen mégis segíteni kell. Hirtelen összeütöttem az
újdonságokat, s rohantam ki a lóvonaton az indóházba, hogy az esztergomi
vonaton megérkezett Dornerrel elõzetesen találkozhassam.
Pali megjött és igen csodálkozott rajtam, mikor így szóltam
õt karon ragadva:
- Gyere, gyere gyorsan a borbélyhoz… míg be nem zárják az
officinákat!
- A borbélyhoz? - szólt õ két szemét csodálkozva emelvén
reám.
- Igen, igen le kell vágatni a szakálladat.
- Az enyimet? De már abból nem eszel.
- Az isten szerelméért no kötekedj. Egy mandátum csak fölér
egy szakállal.
Elbeszéltem neki a történeteket, s õ maga is nagy hirtelen
és örömmel állott rá, hogy a népszerûtlen tárgytól megmenekedjék.
Kipödört szõke bajsszal, szakáll nélkül lépett be egy jó
félóra múlva a redakcióba Pali barátunk, s igen kellemes benyomást gyakorolt a
kutyándiakra.
Hát még késõbb tíz óra felé a Szikszai-ban a jó visontai
borok mellett, víg kocintgatás és adomázás közben.
- Kellner - mondá Felvégi Láb uram, a vacsora után -, adjon
egy kis papirost és egy ceruzát. Sürgönyözni kell haza!
Én éppen mellette ültem, s láttam jobb hónalján keresztül
amint odapingálta a kusza öreges betûket gondolkozva:
»Láttuk. Nem igaz. A veres szakállról szó sincs. Éljen!«
Pali megtartotta a programbeszédét, és még mai napig is
képviselõ a kutyándi kerületbõl.
|