|
Mikor a lesti tótok mind haza gyûlnek, akkor lesz a
közmondás szerint a világ vége.
Minélfogva nyilvánvaló, hogy a világ örökké tartó, mert a
lesti tótok sohase lesznek otthon mindnyájan.
Mûvész hazája széles a világ! És a drótos tót is mi volna
más, mint mûvész, kit az eltört cserepek messze visznek otthonról, túl a
tengeren Amerikába (Gyömbér János is ott aludt egy huzamra több mint száz
napig), messze Ázsia belsejébe, Kínába (hisz a kínai porcelán megérdemli, hogy
megdrótozzák), még a vadak közt is van tót és azok se bántják, hanem bizonyosan
csak mosolyognak rajta.
Párizs tündöklõ utcáin akármikor felhangzik: »Fazikat tesik
drótoztatnyi!« s nyomban elõbukkan a hang mögött kurta piszkos ingével, a
százrétû drótkarikával a nyakán, régi ismerõsünk, Gyuró vagy Janó.
Az üveges-tót birodalma már nem ér olyan messze. A külsõ
országokban már minden faluban van egy olyan mesterember, aki be tudja csinálni
a kitört üvegtáblákat: az üveges-tótra ott semmi szükség. Marad hát itthon a
hazában, s a kis gyémánt végû bicsak, mely nyiszálva szabja szét a nagy
üveg-lemezeket, megszerzi neki jól a mindennapi kenyeret, meg a szíverõsítõ
pálinkát. (Csak már valamivel nagyobbra fuvatnák a verdungos üveget ezek a gaz
korcsmárosok.)
Általában a tótokban megvan az a bátor vonás, hogy küzdenek
a mulandóság ellen végsõ leheletökig, nem hagyják elenyészni az összezúzott
tányért, hanem azt kiáltják vakmerõn az idõnek: »Megállj, te elrontottad, én
megcsinálom.« Az üveges-tót se dobja el a félig eltört ablaktáblát, hanem
megkisebbíti, s kifódja, apró farámákat illesztvén közbe.
No, de nekünk most semmi közünk se az üveges, se a drótos
tóthoz, még az »olejkárós«, »vostyinás« s a fenyves tótoknak is békét hagyunk:
azokkal se foglalkozunk most, akikrõl azt szokták mondani gúnyosan: »Ezek
építették Pestet«, hanem elõvesszük ama saját külön tótunkat, Sarvanyecz
Matyejt, a seprûivel.
Sarvanyecz Matyej otthon telelõ ember, aki télen át
feldolgozza a vesszõanyagot, amit a felesége gyûjtött össze a nyíresben, s
hátán hordott be a kamarába. Háromszáz, négyszáz seprõ lett a téli munka
eredménye.
Hanem azok az átkozott cirokseprõk (bolond a föld is, hogy
megneveli azt az utálatos cirokot) egészen leteszik a vesszõseprõ értékét és
becsületét.
Az úri házakban már csak fumigálva nézik Mátyejt a
seprûivel, pedig valaha ott csinálta a legjobb vásárt. Hanem az mégis
vígasztaló, hogy a cirokseprõt is legyûri a »portvis«. (Hej, be nagy tudós
volt, aki feltalálta!)
Ilyen rossz idõk nehezedvén a seprõkre, Matyej is egyet
fordított a sorsán, s most már csak mint mellékes foglalkozást ûzi a
seprõcsinálást a téli napokon.
Körbe gyûl ilyenkor a család. Az asszony áztatja a
vesszõket, az apró-cseprõ népség pedig nyújtogatja, míg az öreganyjuk a kemence
tetejérõl mesélget nekik ezüst vitézekrõl, elásott kincsekrõl, csúnya
boszorkányokról.
- Igaz is az? - szól közbe Matyej, ki ott ül egy
felfordított szakajtón a szuszék mellett, tömérdek hosszabb, rövidebb
vesszõ-kévétõl körülvéve, s egész passzióval illesztgetve össze az egymáshoz
valókat.
- Mit tudod te azt, fiacskám? - feleli az öreg fölháborodva.
- Minek szakasztasz félbe, lelkecském?
- Mert nincsenek boszorkányok, anyó, azt mondom. Én,
Sarvanyecz Matyej mondom azt. A boszorkányok seprûkön nyargalásznak a
Gellértre? Ej, haj bolond beszéd! Hisz akkor tõlem vennék a seprõt. Nem igaz
anyó, nem igaz! A seprõ senkinek sem kell!
Matyejék házának egyetlen ablaka egy nagy kopár hegygerincre
néz, mely olyan fehér a hótól, mint egy óriási fehér lepedõbe bújt kísértet.
Mikor a legelsõ barna foltja támadt a gerincnek, Matyej arról tudja, hogy már
tavaszodik lent.
- A fecskék most jöttek vissza a magyarokhoz - mormogja.
Mikor aztán az utolsó fehérség is leolvad a hegyhátról, akkor kezdi kihányni a
kalászát a gabona odalent.
Matyej már tudja ezt. Nyakába kanyarítja a »halinát« s a
fölé a hosszú szûrt, úti költségül egypár seprût vesz a nyakába, amit az úton
el lehet sikkasztani, s megindul a Cserhátra vagy még messzebb, aratást
keresni.
Egyedüli vigasztalója a »zapekacska«, melyet bágyadtan lógat
le a szájában, élvezve orrával is a kapadohány fölfelé igyekvõ füstjét.
Nem mindig jut még kapadohány sem. Gyakran szaporítja Matyej
a krumpliszár szárított leveleivel, közéje keverve rózsaleveleket. Mert az
igazi dohány nagyon drága. A zapekacska nagy pazarló. Szépen megénekelte róla a
nagy Kollár.
Szegény kis pipácskám, kicsinke, hitvány vagy,
Bizony nem érsz talán egyetlen garast sem,
S mégis irígy szemét rád veti a király.
Matyej megtalálván a maga gazdáját, elszegõdik aratónak
»részbõl«, még arra is vállalkozik, hogy megalakítja a párokat, sõt ki is
csépeli a rozst, s kinyomatja a búzát.
Lovai ugyan nincsenek, de az õt nem konfundálja.
Kieszelte már õ annak a módját. Lovat szívesen adnak neki
kölcsön otthonról a szomszédok. Mert a ló meghízik míg az »ágyat« járja. Matyej
úgy vezeti a dolgot, hogy ehessék közbe, amikor lehajlik.
Ha aztán az egyik gazda lovai fölveszik magokat, Matyej
hazamegy, s más lovakat hoz. Szõrre legyenek csak egyformák, hogy a furfangot
észre ne vegye a gazda.
Õsz felé vígan ballag haza Matyej. Két társzekér viszi utána
a gabonát, a »részt«.
Õ maga is megvetõleg gondol most a seprõkre s vígan,
lelkesedéssel dúdolja, amint gyalog üget a szekerek mellett:
Mátra, Tátra, Fátra,
Három legnagyobb hegy,
Mely a földet nyomja.
De amerre útja viszi, faluk és szérük mellett, néhol
egyszerre elhal ajkain a vidámság.
Egy-egy bolond gõzcséplõgép zakatol bele az éneklésébe.
A Matyej szíve elszorul.
Nemcsak a nyírvesszõt tette tönkre a cirok, hanem a cséplõt
is szemlátomást agyonüti a »masina«.
Szalad a világ minden dolga szanaszét, mint az összetört tál
cserepei.
Ide tótok, drótozzátok meg, hadd legyen még együtt, úgy
ahogy volt, egy darabig.
|