RÓZSASZÍNŰ ROZSDA

1884

Kapornoki János uram ökrökkel kereskedett. Ezek a kétszarvú oktalan állatok már akkor is hálával viselkedtek a hóhéraik iránt, s úgy felgazdagították Kapornokit, hogy mikor egyszer megharagudott a feleségére, istentelen hivalkodásában egy szakajtó ezüstpénzt vitt ki a répás földjére, s elvetette bele a szép lázsiás tallérokat.

- Hadd nõjjön már pénz is egyszer a litkei határban.

A felesége persze legott felszedette a szolgálókkal, a falusi gyerekek még mai napig is pénzkeresni járnak a répás földre.

Nõtt is a pénz, de nem az, amit elvetett, hanem az, amit otthon hagyott, elannyira, hogy Kapornoki uram sokszor mondta dölyfösen:

- Az istennek is csak egypár forinttal van többje.

De még pénzénél is kevélyebb volt lányára, Juditra, s amint csodás szépségben növekednék eladóvá, kezdett megijedni attól a gondolattól, hogy valamelyik fiatalember belebotlik (nagyon útban van az arca is, az erszénye is), s elveszi feleségül.

- Nem, nem, ezt nem kapja meg, csak vagy egy alispán, vagy pedig egy herceg a király famíliájából. Másfajta embernek nem adom, isten engem úgy segéljen.

Annyiszor elmondta, majd kedveskedve a gyermeknek, majd keserûen a lehetõ elválásra gondolva, hogy késõbb rögeszméje lett.

Minthogy pedig királyi famíliából származó hercegek nem igen jártak Litkén, az alispánok pedig feleséges emberek voltak, a szép, gazdag Kapornoki Judit pártájára kezdett apródonkint rászállni a rozsda. Pedig be sok szem nézte vágyakozva nyúlánk, egyenletes növését, beszédes szemeit, kívánatos piros száját, szelíd nyájas mosolygását.

De mit ér, ha olyan szeme legfeljebb tán a palatinus lányának van, hogy a mosolyából alispánok támadnak.

Alispánok pedig ez idõben valának Bükky István és Libercsey Ádám. Mind a kettõ hatalmas ember. Arra ugyan gondolni sem lehetett, hogy ezeket valaki eltolja onnan, ahová beültek. Olyan potentát csak egy van: a halál.

A megyei rendek nem szerették ugyan Bükkyt, de akkor még nem volt kieszelve, mint most, hogy az olyan hivatalnokot, aki nem tetszik otthon, felküldik képviselõnek.

Úgy álltak tehát a dolgok, hogy vagy az öreg Kapornokinak, vagy az alispánoknak okvetlenül meg kellene halniok, hogy Judit férjhez mehessen. Amire azonban egy csöpp kilátás sem volt, mert friss jó egészségben valának. Sõt mintha összebeszéltek volna, még tokát is eresztettek mind a hárman.

Igaz, hogyha a betegség nem is teszi, nekem, mint e krónika írójának, jogom volna elpusztítani tetszésszerinti halálnemmel akármelyiket, de én se teszem, mert soha embert nem öltem - még elbeszélésekben sem.

Ilyen viszonyokon, mindenki láthatja, csak véletlen fordíthat, s ez abban következett be, hogy Bükky egyszer haragjában valami jelentéktelen feleselés miatt arcul ütötte Bory Mihályt, a megyei iktatót, és elkergette a hivatalból. (Pedig kár volt belekóstolnia a Bory-famíliába, mert az visszaharap.)

Nem rossz fiú volt Miska, csak egy kicsit hóbortos és makacs. A hivatalát is jól vitte. Tessék megnézni az iktatókönyvet, rendesen van bevezetve minden. A magyar »beadványoknak« még a rövid kivonata is odacsapva velõsen. Azért mondom magyar beadványoknak, mert ha németnyelvû ügydarab érkezett az iktatóba, arról szokás szerint csak ennyit jegyeztek be: »Német írás«. Hogy mi a tartalma, az a régi vármegyének mindegy volt.

Igazságtalan eljárást még az ég is büntet; kezdtek azóta mindenféle csodák történni.

A kékkõi várban penészes pergamenen (maga az öreg Bory Gábor vakarta le róla a penészt) megtalálták a háromszáz esztendõ elõtt élt Laurencius barát jóslatait, melyek szerint a vármegye fele részét akkor öli el a kolera, mikor egyszer olyan alispánja lészen, aki a feje búbján viseli a térdekalácsát. (A hívõk nyomban kitalálták borzadozva, hogy ez alighanem a kopasz Bükky István.)

Ahol a litkei erdõ összeér a talpadi pagonnyal, a híres sziklai forrásnál az történt, hogy az ott õgyelgõ Bory Mihály elõtt kettévált a szikla, s egy hófehér szakállú aggastyán lépett ki belõle, megszólítván õt imígyen:

»Kedves atyámfia, Bory Mihály! Én az isten képibe jövök hozzád, kit õ szent felsége kiszemelt az emberiség megmentésére a közel romlástól. Én ezentúl minden pénteken megjelenek elõtted, ha egyedül jössz, s közlöm veled az Úr akaratát. Gyûjtsd össze a népeket, s te is közöld õvelök!«

Bory Mihály elvállalta a mandátumot; beállott szentnek. Nem olyan rossz hivatal volt az most, mint valamikor Loyola Ignác korában.

A babonás hegyi nép közt gyorsan terjedt a csoda-eset. Ezrek és ezrek sereglettek a szent sziklához csütörtöki napokon, mert ezeket rendelé ünnepeknek.

A papok ijedten szaladgáltak a vármegyére, tegyen valamit az istenség ellen, de a vármegye lassan mozdult, mikor az isten dolgáról volt szó - bezzeg mozdult aztán, mikor majdnem a megyeház fedeléig harapódzott a veszedelem.

A szent aggastyán kijelentette: utakat nem kell csinálni, mert minden úton kiviszik Magyarországból a kincseket; egy napon megjóslá, hogy éhség, döghalál lesz, ha Bükkyt tovább is megtûrik az alispáni széken…

Csodálatos bigott rajongás lepte meg a tömeget. Mintha a levegõben lett volna, mindjárt beszívta mindenki. Szinte megmagyarázhatatlan. Kaszás, vasvillás emberek szervezkedtek a falvakban. Apró táborok indultak mindenünnen a litkei erdõbe, hogy onnan a székváros felé nyomuljanak, Bükky halálát követelni.

- Hova mentek? - kérdé egy ilyen dühödt csoporttól Gáloson Farkas András uram.

- Megyünk lerombolni a megyeházát és bevetni sóval a fundusát.

- Más alispánt kívánunk! - kiabálta Litkén az öreg Bory, kinek a keze alkalmasint mélyen benne volt a fölkelés szervezésében, mint ahogy benne volt a Kapornoki pénze.

- És ugyan kit akarnak, Bory bácsi? - puhatolá Judit.

- Kit-e, húgocskám? - veté oda negédesen az öreg. - Ha csak akkora bajuszkád lenne is a szép piros ajkad fölött, mint az egérkéé, hát bizony mindjárt téged választanánk meg!

De Kapornokinak volt jelöltje, az elpusztult Dezsery úrfiakból az idõsebbik. Az rögtön elvenné Juditot.

Csakhogy annak meg a szíve összeszorult arra a gondolatra, hogy õ valaha másé legyen, mint a Miskáé, aki most olyan rossz útra lépett. Bizony szomorú vége lesz, ha meg nem õrzi az az isten, akibõl õ csúfot csinál.

Atyja nem is gyanította, mi viszi Juditot a processziókra; hogy egy növekedõ szenvedély, õ azt hitte, az alispánbuktatás játékát csinálja, beletüzeli a fiatal Boryt; az ugyan eszében sem fordult meg, hogy esdõ szavakkal lebeszéli:

- Hagyj fel, Mihály, e népbolondítással! Meglásd, nagy szerencsétlenségbe visz õrült bosszúterved. Mindig megborzadok, valahányszor az öreg asszonyok a kabátod szélét csókolják.

S míg Mihály a sziklára állva prédikált a hívõknek, azalatt õ csendesen letérdepelt magányos fa alá, és visszaimádkozta a bûneit azon nyomban.

- Ne hallgass rá, istenem, ne hallgass, ki mindentudó vagy, ne tudd ezt az egyet!

Csütörtök délután gyûltek össze a litkei erdõben a lázadozók, kaszával, vasvillával a kezükben, olvasóval a nyakukban, asszonyok, férfiak, gyerekek vegyest zajongtak.

Valaha csata volt e helyen. Rákóczi verekedett ott a labancokkal. Egy-egy csontdarabot vet ki a föld néhol. Valami lóé volt, vagy labancé - mert a kurucét ki nem vetné… Záporesõ után sûrûn fehérlenek szerte ezek a régi könnyû csontok, s amint végigfut a szél az erdõn, gurítja õket, zörögnek a haraszt között…

S a fák, ha zúgnak, holt katonáknak altató talán, de élõ embereknek sokat beszélnek a zúgó gallyak - hát még a hallgató csontok!

Hanem hiszen eleget beszél Kapornoki uram is, aki izgató dikciót tart a kaszásoknak, ekképpen végezve azt:

- Csak bátran viselkedjenek kegyelmetek. Ha a vármegye nem enged, felmegyünk magához a királyhoz, és tõle kérünk új alispánt.

Felkapja ezt az ideát Szomor Ferenc uram Kiskérbõl.

- Ha már a királyhoz megyünk, ne fáradjunk hiába. Azt mondom én kegyelmeteknek, minek nekünk ez a ringy-rongy megye, köröskörül a tótokkal, mintha daróccal szegnék be a selyembársonyt. Ha már benne vagyunk, repesszük ki belõle a magunk országát, és csináljunk egy külön vármegyét a palócoknak. Maradjon meg azoknak Bükky István, mi akkor úgyis két külön alispánt választunk!

Szomor Ferenc terve leírhatatlan lelkesedést szült. Az öreg palócok kalapjaikat hajigálták fel a levegõbe örömükben.

- Meglesz, ha addig élünk is! - kiabáltak. - Éljen a litkei vármegye!

Kapornoki János a mellére ütött kevélyen.

- Én építtetem fel a megyeházat a saját költségemen, ötvenkét ablakkal, tizenkét kéménnyel.

Halápi Imre Keszibõl imígy szólt:

- Olyanok vagyunk a tót szájában, mint a cukorkocka. Minden lélegzetvételnél odaragad nyelvéhez valami, míg egyszer egészen elolvadunk. Legyünk külön ország, atyafiak!

- A király is örülni fog neki - jegyzé meg rekedt hangján litkei Tóth Pál -, legalább lesz egy elkerített virágoskertje emberekbõl.

Száz meg száz meglóbázott kasza csillant meg a levegõben minden új beszédre, s lelkesült kurjantások verték fel a karancsi hegy visszhangját. Közel és távol tüzek égtek a pázsitos tisztáson, gúnyosan pislogva, s nagy füstöt eregetve, mely ott kóválygott a fejük fölött, mintha a felhõknek lenne árnyéka. A tüzek mellett gulyáshúst fõztek katlanokban az asszonyok. Körös-körül a, hegyi utakon és az ereszkedõkön folyton gyülekeztek közeli falvakból a palócok, a király kertjének virágai.

Mert a krónikák e gúnynéven tartották fenn elsõ és utolsó elszakadási mozgalmuk történetét.

Hanem keltett is rémületet mindenfelé a parasztlázadás nagyított híre.

Nosza, rögtön összeverõdött megyei urakból egy küldöttség, mely fölkereste Bükky Istvánt, hogy mondjon le az alispánságról. Sok vért megkímél, ha lemond. A nép lecsillapszik, ha kitér útjából. Hozza meg azt az áldozatot a közjóért. Hiszen az okosabb enged.

- Az okosabb engedhet - felelte Bükky István ridegen -, de nem a hatalmasabb!

- De a kastélyainkat dúlják fel.

- Fölépítitek!

- De magunkat is lemészárolhat a tömeg.

- El foglak temettetni.

- De a te életedre vágynak legfõképp.

- Hát akkor odaviszem nekik.

S kiszólt, hogy a négylovas kocsija elõálljon, húsz pandúr és huszár nyomban lóra üljön.

Míg a lovakat befogták, elõhívatta a várnagyot.

- Várnagy! Ha vissza nem találnék térni az új alispán választásig, mindennap egy parasztot fogat a megyeház elõtt, s déli harangozáskor tizenkettõt vágat rá. Ez az én alispáni végrendeletem. Megértette?

Jól esett elgondolni, hogy még a halála után is botoztatni fog.

Önök mosolyognak ugye, hogy ezek a kiskirályok ilyenek lehettek. Rozsdás kor, mondják, rozsdás emberek, rozsdás intézmények!

Ha rozsda is, de rózsaszínû! Oh, be kár volt leszállni hagyni rájok olyan hamar…

Öreg, korhadó hidak mellett még most is gyakran van egy oszlopra akasztott fekete tábla e felirattal: »A sebesen való hajtás tilos«. A stílusról látszik, hogy ezt még a régi vármegye rendeli így. Jó lett volna azt megfogadni az egész országnak!

Az alispán még abban az órában elindult szembenézni az izgágákkal és szétverni õket. Uzsonna táján ért oda, de az elöl poroszkáló huszárok lovai visszahõköltek a csillámló kaszaerdõtõl.

- Forduljon vissza, tekintetes uram! - kiálták a hátráló lovasok.

- Csak hajts elõre - parancsolá a kocsisnak s mint hajdan Imre király, megfenyegette ujjaival az ingerült tömeget. - Majd meglátom - kiáltá harsányan -, ki meri kezével érinteni a vármegye elsõ alispánját!

Mintha megjuhászította volna õket a vakmerõ föllépés, leeresztették a kaszákat, s a négy tajtékzó paripa lassan át kezdett hatolni.

- Miért nem takarodtok haza? - ordított rájuk Bükky. - Hát illik ez okos magyar emberekhez?

- Illik vagy nem illik! - süvítette vissza Bodajki Mátyás, az óriás, Barkanyról, s odaugorván, megfogta az ostorhegyes zabláját. A lovak fölágaskodtak.

- Vágd el a kezét! - parancsolá az alispán az egyik huszárnak.

Az kirántotta kardját, s egy nyisszantással elvágta a zablát tartó kezet.

Hanem iszen nem is kellett egyéb, csakhogy vért lássanak a király kertjének virágai. Mintha a levegõbõl potyogtak volna egyszerre, palóc-palócra gurulva, boglya támadt belõlük minden pandur testén. Egy pillanat alatt lefegyverezték, legyûrték valamennyit, s vitték be õket a közeli pincékbe elcsukni.

Ez a váratlan diadal egészen elrontotta a megindult mozgalmat. Hiszen nincs itt már jóformán semmi tennivaló. Az alispán el van fogva, nem kell lerombolni a megyeházat. (Most már legalább a sót is meggazdálkodja Bory Gábor uram, amivel be kellett volna vetni a fundusát). Most már akár haza is mehetünk! Nem lesz se éhség, se kolera többé!

A ravaszabb palócok, csillapodván mérgök, hazaszéledtek, a többire bízván, üssék agyon Bükkyt.

Voltak, kik legott törvényszéket akartak tartani.

- Én a halál ellen szavazok - hajtotta Perky Barnabás Szelénybõl -, hanem vigye ki a tekintetes urat egy deputáció Amerikába, s ott el kell adni rabszolgának. Még csinos, izmos ember, jól megfizetnek érte.

A legtöbben azonnal akartak végezni vele, mert ki tudja, mi történik; a megye hatalmas, hátha kiszabadítja?

- Az nem lehet - ellenveté Kapornoki -, az én pincémre rá nem akad idegen élõ ember, de ha ráakad is, kulcsa a prófétánknál van.

A nagy tusakodást eldöntötte végre a szép Judit, látván az alispán életét veszedelemben, a leglármásabbakat is elhallgattatta azzal: várjanak holnapig, míg Mihály a szent öregtõl kér tanácsot. Nem volna illendõ nélküle cselekedni.

Napszálltakor szétoszlott a tömeg a litkei erdõbõl; ki hazament végképpen, ki pedig csak Litkén húzódott meg bevárni a holnapi eseményeket.

Cudar förgeteges éjszaka következett. Még a hold se világított.

Hiába is világított volna ma, az alispán úr úgysem élvezheti vala ábrándos sugarait. Ott feküdt a pincében a puszta földön, s fejét egy hordó dongájához támasztva, elmélkedék vajon van-e ennek az esetnek mása a történelemben?

Nincs! Királyokon, hercegeken megesett már, hogy fogságban kínlódtak, de egy alispánnal talán a világ kezdete óta se történt még ilyen dolog.

No, ezt megíratom a fõjegyzõvel, ha hazaérek, és betesszük örök elmékezetül a levéltárba.

De hátha nem érek haza? Hm? Hátha agyon ütnek ezek a gazemberek?

Úgy éjfél táján elkezdett dideregni, fogai vacogtak. Majd a szíve szorult össze, s ajka imádságot rebegett. Õ, aki annyi folyamodást dob el kedvezõtlen válasszal naponkint, most maga is folyamodást intézett az istenhez, hogy mentse ki ebbõl a bajból.

Hogy még egy alispánnak is folyamodni kell! A saját szájával! Borzasztó!

S ím alig végezé, megcsikordul künn a zár. Megremeg: egész teste lúdbõrzik. Tán veszteni viszik?

- Alispán úr! - suttogja egy hang lágyan, kellemesen. - Jöjjön, szabaduljon meg!

- Ki az? Ki van ott? - riadt fel gyanakodón.

- Pszt… lassan! Mindenütt hallgatódzhatnak. Egy lány van itt, aki ki akarja menteni. Erre, erre!

Az alispán remegve, reménykedve botorkált ki, s tele tüdõvel szívta magába a friss éjjeli levegõt.

- Meg akarják ölni… siessen innen!

A rab ránézett az elõtte álló alakra, de a sötétben csak körvonalait láthatta. Sudár növésû volt, s fiatalnak, szépnek kellett lennie. Lihegett szegényke, s aggodalmasan nézett szét az éjbe. Egy nagy kendõ volt a fején, azt összébb vonta a válla körül fázékonyan. A szoknyája, ha mozdult, csicsogott a csataktól. A megázott füvek útközben mind beletörölték a könnyeiket.

- Köszönöm, lelkem, amit értem tett. Hogy jutott a kulcshoz?

- Ne törõdjék azzal. Két kulcsa van ennek a pincének, de az egyikrõl senki sem tud, csak én.

S hogy ezután se tudjon senki, kihúzta a zárból, s eldobta messze a hegyszakadékba.

- Mondja meg, ki maga - sürgeté az alispán hálateljesen -, tudjam nevét legalább, hátha megszolgálhatom valamikor.

- Nem lehet - hadarta a leány -, és mégis, mégis lehetne egyszer egy kérésem… nagy kérésem.

- Esküszöm, teljesítem, akármi. De nevét tudnom kell, ha meg akarom aztán ismerni.

Megrázta fejét dacosan, haja kibomlott a kendõ alól, s mint egy tejút, csillámló fehéren futott le a derekán.

- Oh, nem mondhatom meg - azonban…

Egyet lépett, s hirtelen elhatározással szólt:

- Hajoljon le hozzám!

- Mit akar?

- Lejjebb… no, még lejjebb!

Félretaszította a kendõt válláról, s gyorsan kikapcsolá a mellénykéje két felsõ gombját: látni lehetett a sötétben is gömbölyû nyakának hattyúfehérségét.

- Harapja meg a nyakamat - mondá a fejét elfordítva.

- Én? - hökkent meg Bükky István uram. - A nyakát harapjam meg? Mire lenne az jó magának?

- Elég, ha én tudom, harapja meg, siessen!

Hát mit tehetett volna mást, mint hogy kivicsorította a fogát, s hozzáértette a nyakához. Olyan sima volt az, olyan édes volt az, hogy szava sincs annak!

- Jobban… ej hát, jobban - sürgeté a lány türelmetlenül.

- Félek, nem fáj-e majd? Ejnye - de jóízû!

- Még erõsebben egy kicsit! Elég, elég! - szisszent föl. - Most már csak menjen ezen az úton balra! Most már rám fog ismerni a fogai helyérõl, ha odamegyek, isten áldja meg!

S õ maga is futásnak eredt a falu felé, ott hagyván tûnõdve az alispánt, hogy milyen ördöngösen leleményes leány ez, és milyen jóízû nyaka van…

Utána nézett, míg csak láthatta, mintha egy szétfoszló álom lenne… Majd megindult õ is keresztül-kasul a földeken torony irányában, a város felé.

Nem tért be sehova, nem csapott zajt, nem szólt senkinek. Hadd legyen az is csak álom, ami az alispánnal történt. S reggel, mikor a többiek keltek a megyeháznál, már õ is talpon volt, s úgy osztá a parancsait, mintha semmi se történt volna.

No, de nem is valami nagy eset. Hisz az egész dolog csak egy levágott kéz és egy megharapott nyak!…

De hát a húsz pandur? Ezeket már csak azért se lehet ott hagyni, mert csupa újdonatúj ruha és fegyver volt rajtuk. Az ember olcsó, ingyen terem a vármegyének, de a ruha méregdrága!

Két század katona ment másnap a litkei erdõbe, megfékezni a hóbortos mozgalmat.

A vezetõ kapitány, egy jó öregúr, mindenek elõtt barátságosan kihirdette a megye üzenetét, hogy mindenki haza mehet, aki békét akar, aki azonban nem akar békét, az álljon ki, mert azt meglövik.

A jó palócok megigazgatták erre a fésûiket hosszú hajukban, s szépen elpárologtak a kaszáikkal, ki erre, ki arra.

Csak az egyik csapatvezérben, Halápi Imrében volt annyi vakmerõség, hogy odaállt kihívó arccal a kapitány elé:

- Hát a külön vármegye dolgában nem hozott az úr üzenetet?

- Nem mondtak nekem errõl, édes fiam, semmit, hát én se mondhatok.

- Tökéletesen igaz - felelte Halápi Imre, és ó is hazament fejcsóválva.

Ezzel a fejcsóválással ért véget a palócok néhány napos forradalma.

Csupán Bory Mihály elfogatására volt még kiadva kemény parancs. Fejét veszik nyilván, ha megcsípik. Hat napig üldözték hiába. A nép azt beszélte, a szent aggastyán vitte magával a sziklába. Hanem az asszonyokban legyûrte a pletyka a babonaságot: kitalálták, hogy bizonyosan vele bujdosott Kapornoki aznap eltûnt leánya is. Hisz csak a vak nem látta eddig, hogy élnek-halnak egy másért.

Igazuk volt, hetednapra együtt fogták el õket a csalánkai csõszházban. Az elsõ alispán ebédnél ült otthon nagy társaságban, mikor jelentik, hogy éppen most kísérik be a fõkapun a szeretõjével elfogott prófétát.

A vendégek közül nagy kíváncsiságot mutatott némelyik, kivált az alispánné.

- Hadd jöjjenek hát be - intézkedék az alispán. - Addig lássuk õket, míg a börtön penésze le nem sorvasztja. Mert bizony megülik jó darabig.

Beléptek. Dacosan, gyûlöletteljes tekintettel az egykori iktató, szelíd megadással Kapornoki Judit.

- Nos, ide értünk? - mondá Bükky István gúnyosan. - Hosszú keze van a vármegyének, ugye?

Bory elvörösödött, felelni akart, de a Judit egyetlen óvó pillantása megnémította.

Az uraságok és a dámák megbámulták õket, nevetgélve és sugdosva.

- Vigye õket, várnagy - mond a házigazda, látván, hogy már a hölgyek beteltek velök. - Zárja külön-külön cellába!

Judit felemelte bágyadt fejét, s egy lépést tett Bükky felé:

- Egyetlen szóra, kérem…

A megszólított vállvonogatva ment közelebb.

- Bocsásson bennünket szabadon - esengett halkan.

- Ej, szép leány, az esze ment el?

Judit lesütötte fejét szégyenlõsen, majd sólyomtekintetet vetve a társaságra, néz-e oda valaki, egy gyors rántással felszakítá nyakán ruháját.

S ott látszott a vakító fehérségen négy kék petty, négy fog harapásának a helye…

A viceispán gyengén elpirult.

- Várnagy - szólt tompán. - Eressze õket szabadon. Ezennel rendelem!

A vendégek csodálkozva ugráltak fel helyeikrõl.

- Mi történt? Hogyan tehetted?

- Víz oltja a tüzet - mondá a hatalmas úr -, ti talán nem értitek, de így kívánja ezt a közjó.

Az alispánné idegesen vágott közbe:

- Mit mutatott neked ez a személy? Mi volt az a nyakán?

Bükky félig kelletlenül, félig mosolyogva felelte:

- A »sigillum secretum«. A titkos megyei pecsét.