AHOL A VÍZ IS VIRÁGZIK

(Életképek)

1884

Mikor fiatalabb voltam (mert voltam ám én is fiatalabb), egy alföldi emberrel kerültem össze a vác-bécsi vonalon egy vasúti kupéban.

Megismerkedtünk, s minthogy se én nem voltam soha az Alföldön, sem ő a Felföldön, elkezdtük mindenikünk a saját országát dicsérni.

- Ön még nem volt az Alföldön? - szólt csodálkozva. - Hogy bírt úgy fölnevelkedni, uram?

- Hát csak megnőttem. Hanem, hogy ön sohase látta a mi Felföldünket, az igazán sajnálatos, Hisz ön akkor nem ösmeri, nem látta Magyarországot! Tündér völgyeinket mosolyogva, kevély várainkat mogorván búslakodva.

- Ej! Hagyjon nekem békét a magok rom-falaival. Különb falak azok ott minálunk. Egy-egy háromezer holdas tábla rengő aranykalászból.

- Igen. Amikor a Tisza meghagyja.

- Mit bántja a Tiszát! A Tiszát nem adnám oda a Dunáért sohasem. Mi az a Duna a magyaroknak? Legfeljebb az Attila hármas koporsóját mossa mélyen alul, de a mi Tiszánk meg puha derékalja szerelmes legényeknek, lányoknak. Minden nóta ott terem, s onnan röpüli be az országot. Néha az igaz, hogy megbolondul a Tisza, de máskor meg olyan kedveskedő jó víz, hogy még ki is virágzik…

- Hát a mi kavicsos földünk odafent? Arany, ezüst, kőszén van a belsejében.

- Hát a mi saját madaraink, a túzok, kócsag?

- Hát a mi erdeinkben a temérdek vad?

- Bolondság! Nálunk terem a legbecsesebb. A huszár a király számára.

- Elhiszem önöknél szebbek a férfiak, de a leány meg nálunk terem a huszár számára.

Addig-addig folyt ez a versengés, míg egyszer csak meghódoltunk mindenik a másiknak.

Õ azt ösmerte el, hogy mégis valami az, hogyha a földet elunom mûvelni kívülrõl, elkezdem belõlrõl.

Én pedig azt ösmertem el, hogy az mégis tündér ország, ahol a víz is kivirágzik.

Hanem egyben nem bírtunk megegyezni, hol ér többet az ember, hol eredetibb, hol okosabb, hol poetikusabb.

- Ej, hátha ebben is kapacitálhatnánk egymást.

- Hogyan? Hiszem ön agyon licitálja az embert a jelzõkben.

- Tudok én egy módot. Úgyse alhatunk a kupéban, mert bundánk nincs. A jelzõk nem érnek semmit, mert a jelzõk nagyítanak, de nem színeznek. Csak az események színeznek. Beszéljük hát el felváltva a jellemzõbb eseményeket. Hiszen minden vidéken vannak oly történetek, amelyek egészen a vidéket és annak embereit mutatják.

- Helyes. Tehát elkezdem én - szólt az alföldi ember élénken.

Szivarra gyújtottam s fejemet elhelyezvén a pakktáskámon, kényelmes fekvõ helyzetbe tettem magamat.

- Kész örömmel hallgatom. Tessék elkezdeni.

- De elõre mondom, hogy ne kívánjon valami érdekes históriákat tõlem.

- Az ördögbe is, tele van a táskám regényekkel és beszélyekkel. A szerelem egyforma, uram, úgy a Felföldön, mint az Alföldön. Arra nem vagyok kíváncsi. De hiszen ön jól tudja, mit akarok.

- Nagyon jól van. Az elsõ történetemnek ez lesz hát a címe:

I. MIRE JÓ A DIALEKTUS?

Most már ott nyergeli a Tiszát az új pompás híd Szegednél. A daruhoz és a kócsaghoz még egy saját külön madarat kapott az Alföld, mely ott rebbentgeti szárnyát a híd hatalmas oszlopain. Ennek a madárnak a neve fõnix.

Úri állapot ez most. A modern híddal bizonyosan bejött a modern vámszabályzat is. Minden gyalog ember fizet a hídon ennyit, s minden szekér ennyit. Könnyû ezen eligazodni.

Hanem valamikor régen, a német idõkben, midõn még a régi hajóhíd állt, melyet minden érkezõ hajó elõtt szét kellett szedni (s addig megszûnt a közlekedés a két part között), az volt a városi statútum, hogy a szegedi polgár nem tartozik vámot fizetni. Jól esett a cíviseknek is, ha megtehették magokat nemesembernek.

Nagy privilégium volt ez, de nem nagy bölcsesség! Mert ötven-hatvanezer lakossal bíró városban nem ösmerhetnek a vámszedõk mindenkit. Lehetetlen volt tehát az ellenõrzés. A vidékbeli emberek is ingyen jártak a hídon, azon titulus alatt, hogy õk is szegediek. Ilyen rendszer mellett csak az fizetett vámot, aki éppen akart, s a híd alig jövedelmezett valamit.

A nemes magisztrátus évtizedeken törte a fejét, miképp lehetne elejét venni a visszaéléseknek? Új meg új szabályzatok hozattak. Az egyik lángész is kigondolt valamit, a másik is, de mind nem ért semmit, mert a szegedi embert azért mégsem lehetett a gyakorlatban felösmerni a vidékbelitõl. Nem fizettek ott vámot csak éppen a torontáli rácok!

Volt azonban a vámszedõk közt egy Nagy István nevezetû, aki egy napon azzal állított be a polgármesterhez, hogy õ kitalálta az új vámügyi rendszabályt, amely mellett most már tízezer forinttal lesz a városnak több jövedelme évenkint.

- Ne bolondozzék, Nagy István uram - mondá a polgármester. - Kegyelmednél különb emberek se bírnak azon segíteni.

- Már én pedig kieszeltem a dolgot. Tessék velem küldeni a városi komissziót. Bebizonyítom, hogy a legszebb szerével, a legegyszerûbb módon tudódik ki mindég, ki a szegedi ember, és ki nem az?

Mit volt tenni egyebet, mint kiküldeni a komissziót, lássuk hát mi van a Nagy István uram fejében?

Mikor aztán a bizottság és a vámszedõ odaállt a hídfõhöz, az elsõ volt, aki jött, egy tarkakendõs parasztasszony.

- Hová való kend? - kérdé szokásosan Nagy István.

- Szögedére.

- Hm, jól van! Mondja meg hát nekem asszonynéni: mivel eszik kendteknél a levest?

- Kanállal - felelte az asszonynéni.

- Igaz. Átmehet kend!

Hetyke leány jött, letakart fehér kézikosárral módosan lépegetve a kivágott karmazsin cipellõkben.

- Hova való?

- Szögedére.

- Jól van, húgom. Mivel eszik nálatok a levest?

- Kanaóval - felelte bátran.

- Ühüm. Akkor hát fizetsz, fiam, két krajcárt.

A tanácsbeliek pedig nagyba csodálkozának ezeken, amint megérteni kezdik, hogy a vidékbeli népek úgy a Makó-, mint a Dorozsma-tájékiak más-más, a szegeditõl teljesen elütõ dialektusban beszélnek. A kiejtésükben van benne a származási bizonyítványuk, csak elõ kell azt tudni keresni a vámszedõknek. Nagy Istvánt felette megdicsérik vala.

- Parva sapientia regitur mundus - mond a polgármester fejcsóválva.

S azontúl meghagyatik az összes vámszedõknek, hogy idõk örök emlékezetére, ezzel a megszólítással examinálandó minden járókelõ.

- Nagy István uram azt kérdezteti, mivel eszik kendteknél a levest?

És ebben benne volt az új tökéletes vámszabályzat is, meg a megtisztelõ jutalom is a Nagy István furfangos talentumának.

II. RÓZSA SÁNDOR REDIVIVUS

Még nagyon fiatal ember voltam, mikor híre futott Szegeden, hogy Rózsa Sándor kegyelmet kapott, nemsokára hazajön.

A felesége is hallotta ezt a hírt, s odaszaladt a nagybátyámhoz (egy fiskálishoz) egész színébõl kikelve.

- Igaz-e, kérem alássan, hogy az uramat hazaeresztette a király?

- Beszélik - mondá a nagybátyám -, de én bizony nem hiszem. Nehezen megy az ilyen!

- Én is azt gondolom, kérem alássan, hogy egyéb gondja is van a királynak!

- Mondja csak, Rózsáné, maga talán már nem is szeretné, ha hazajönne?

A menyecske elpirult, s szemérmesen rángatta helyre a cifra kacabáj széleit.

- Ha hazajön, itthon lesz, tekintetes uram, ámbátor…

- Persze hogy azóta van már valami »ámbátor«.

Nem értette meg a dévaj célzást, hanem nagy komolyan folytatta, ahol elhagyá:

- Ámbátor, ha egyszer leesik a zsindely a fedélrõl, nem érdemes többé fölvinni.

- Újjal szokás pótolni, ugyebár?

És hamiskásan kacsintott hozzá a nagybátyám. Mert nagy selyma volt az öreg, s Rózsáné asszonyom még megérdemelte a csiklandozó szót. Azokhoz a harminc-negyven év közötti asszonyokhoz tartozott, akiknek illik a heccelés. Nagy fekete szemeiben még csillog a tûz, arcán még a hamisságnak is volt valami nyoma, de már elmúlóban, az ajkak már bágyadtak, a homlok már színtelen, de a fehér halánték, a gödrös áll és az üde nyak még ingerlõ.

Rózsáné asszonyomról hallottam késõbb, hogy tisztességes asszony, van ugyan valami »embere«, aki arra az esetre volna kiszemelve, ha a férjével baj történnék, hanem ez nagy titok, nem is igen tud arról bizonyosat senki.

Eközben azonban csakugyan megvalósult a hír; hogy a félelmetes Rózsa Sándor szabad lett. Már jön is hazafelé, útban van. Az újságokban mindennap olvashattunk róla valamit. Éppen mintha valami generális térne vissza; mindenütt megbámulják, megcsodálják.

Olyan felfordított világ volt az akkor, hogy a jó hír gyorsabb volt a rossz hírnél, s a jót hitték el az emberek, nem a rosszat.

Rózsa Sándorról is azt beszélték, hogy tetõtõl talpig becsületes ember lett: valóságos gavallér.

Pesten elment audienciára a miniszterelnökhöz is. Még tán kezet is fogott vele a miniszterelnök.

Ami rosszat tett valaha õkegyelme, azt most mind elfelejtették, ami jót tett, azt most mind megtoldották. Bolondos mérõserpenyõvel dolgozik a közvélemény!

Végre aztán itthon termett Rózsa Sándor. A vasútnál várták az ismerõsök, nyájas, barátságos szóval fogadták. Õ maga is nyájas volt, derült és nyílt, hanem amikor a feleségével összeölelkezett, elborult egy kicsit az arca:

- Ejnye, de hideg csókod van!

Az asszony pedig igyekezett kedvére járni mindenben, elvezette a házába, sürgött-forgott körülötte nagy örömmel, feltálalta a kedvenc ételeit, puha ágyat vetett neki, de Rózsa Sándor mégis csak gyanakodva fürkészte:

- Ejnye, de erõltetett mosolyod van!

Egypár nap múlva hallom az utcán menve, hogy Rózsa Sándor a »Hétválasztó«-ban kávézik. A többi cívisek is ott szoktak. Õ is felvette azt az életmódot. Cívis lesz belõle: már a ruhája is az. Kék mándli van rajta a »bon jour«-ok formájára, csizmába gyûrt zsinórtalan nadrág s nyakig permuttergombos mellény.

Legott bementem, hogy láthassam. Egy sarokasztalnál ült egyedül, értelmes, férfias arcát tenyerére nyugasztva. Egy virgina-szivart szítt, s mereven nézett maga elé, mintha a füstöt bámulná. Mogorvának látszott, s ajkai körül mintha keserûség lenne elöntve.

Sok kíváncsi szem fordult feléje, de õ nem látszott törõdni senkivel. Nem okozott neki örömet a »hírhedtség«, mint más hasonló fajtájúaknak, kik minden mozdulatokban érezni látszanak a saját nevezetességüket.

Elhatároztam, hogy megszólítom.

- Mikor jött haza, Sándor bácsi? - kérdém, »jó napot« kívánva neki elõbb.

Megbillentette kerek magyar kalapját, s közönyösen felelte:

- A múlt héten.

- Tudtam, hogy megjön. A felesége ott járt minálunk tudakozódni. Mert a bátyám neki az ügyvéde.

Egy akaratlan mozdulatot tett a könyökével, s felém fordítá ónszínû arcát, s élesen nézett meg.

- Nehezen várta már Sándor bácsit - folytatám csak azért, hogy még valamit mondhassak.

Megfogta a nagy öblös csészét idegesen, s egyszerre hörpentette ki belõle a feketét, aztán mérgesen vágott egyet tenyerével a márvány asztalra, hogy csak úgy táncolt a pohár, meg a tálca.

- Azt gondolja az úr - szólt aztán s hangja dörgõvé, gúnyossá vált… - Azt gondolja az úr - folytatá és megfenyegetett az öklével. - Azt gondolja ugye (egész testem lúdbõrzeni kezdett a hidegtõl), hogy csak az az okos ember, aki tükörbõl fésülködik?

S azzal megvetõleg elfordult tõlem, s az elõbbi bús mogorvasággal nézett ki az ablakon.

Tudtam, hogy megint betyár lesz, s tudtam azt is, hogy miért lesz.

III. A KÖZSÉGI BIZONYÍTVÁNY

Az elsõ történettel azt akartam bemutatni önöknek, hogy milyen találékony az alföldi ember, a másikkal: milyen originálisan fejezi ki magát beszéd közben, a harmadik történetem arról fog szólni, milyen praktikus és furfangos.

Pöre volt a makói Kostyán Ferencnek a tekintetes vármegye elõtt. - Hogy mirõl szólt a pör, nem tartozik szorosan ide.

Valami gazdag rác paraszt pörölte, csak úgy gondolom, hogy szõregi illetõségû. Pedig hogy hova való illetõségû, az már szorosan ide tartozik.

Egy ideig libegett-lebegett a pör, míg végre eldõlt, mégpedig hogy Kostyán Ferenc uram lõn a vesztes. - Pedig õ szentül meg volt gyõzõdve, hogy az õ igazságának kell esnie felülre.

Hogy miért vesztette el a pört, megvolt a »bírói indokok« közt. A bírói serpenyõt egy községi bizonyítvány billentette a rác paraszt javára, melyben mindaz, ami az õ javára bizonyít, mint valóságos szent igazság vagyon bizonyítva, aláírva és megpecsételve a nemes község elöljárósága által. Bíró, törvénybíró, mezõbíró és két esküdt vallja hitelesen, miszerint stb.

- No, ez bolond egy komédia! - káromkodék Kostyán Ferenc uram. - Hogy mertek ezek ilyen írást kiállítani.

De hát hiába való már itt minden szó: ami egyszer eldõlt, az eldõlt. - A vármegye nem olyan, mint a menyecske; ha az egyszer »nem«-et mond - abból már nem csinál »igen«-t semmi.

De Kostyán uram ez egyszer eltelt méreggel, és meg akarta magát bosszulni.

Elhajtatott Szõregre (mondom, hogy nem merek jótállni a falu nevéért, mert feleséges, gyermekes ember vagyok), ott meginvitálta a tanácsot egy kis karcosra a kocsmába, s elõadá, hogy egy bizonyítványra van szüksége.

Azok a fejükkel bólintgatták, hogy rendben van a dolog, s tovább hörpentgették a karcost.

- El is hoztam magammal az írást.

- Bizony okosabb is - mond a bíró -, mert a nótárius kezében köszvény van. Mindig más betû szalad ki a pennájából, mint aminõt akar.

- Mármost nincs is hátra egyéb, hogy felolvassam és megmagyarázzam kegyelmeteknek?

- Minek az? - ellenveté a mezõbíró koccintva. - Hiszen becsületes emberek vagyunk, vagy mi?

Aláírták szépen, illõ rendben a bizonyítványt, s Kostyán Ferenc uram szépen zsebre rakta, de csak azért, hogy másnap odamellékelje a »följebbezéséhez«, ilyenformán:

Tekintetes megyei törvényszék!

Én a jelen pörben egy községi bizonyítvány alapján lettem elmarasztalva. Hogy milyen vékony fundamentumra állapítá a tekintetes törvényszék a maga bölcs szentenciáját, arra nézve van szerencsém ugyanazon nemes községbõl a következõ másik bizonyítványt bemellékelni.

Alázatos tisztelettel

Kostyán Ferenc, gombkötõ,
makói lakos.

A másod-alispán, aki akkoriban elnöke volt a törvényszéknek, hangos hahotával olvasta fel a községi okmányt, mely így szólt szóról szóra, s mai napig is ott õriztetik a megyei levéltárban.

Községi bizonyítvány

Mely szerint mi alólírottak hitelesen valljuk és bizonyítjuk, hogy a Kostyán Ferenc uram elleni pörben egy hamis bizonyítványt állítottunk ki, minélfogva kérjük a tekintetes vármegyét, szíveskedjék alólírottak számára egyenkint huszonöt botot kiutalványoztatni stb.

A vármegye nem utalványozta ki a huszonöt botot, sõt inkább elvette bíró uramtól azt az egyet is, amit viselt, elrendelvén, hogy a szõregi bíró ezentúl bot nélkül, tehát csorbított tekintéllyel, tartozik viselni tisztét.

IV. A CSÖKÖNYÖS MACSKA

A macskák, mint azt minden okos ember tudja, néha meggondolják magukat, s elmennek vándorolni, hogy aztán úti tapasztalatokkal visszatérhessenek a tûzhelyhez.

Egy szegedi macska is így rándult el az árvíz elõtt. Hogy hova ment, nem mondta, nem tudjuk, hanem az bizonyos, hogy mire megjött, a tûzhelybõl vízhely lett; a ház nem állott, csak a zsindely-fedél ült ott nem messze a vizen.

A szél odább akarta vinni, de aztán meggondolta magát, »minek nekem ez a rongyos fedél«, s ott hagyta.

A macska megösmerte a fedelet, s úszkáló gerendán, deszkajárdákon át kimódolta, hogy odajuthatott, ahol aztán leült a legtetején, s búsan nézte onnan a tengert, melynek szürke vize az õ képét is mutogatta.

Másnap arra ment a ledõlt ház gazdája, családját költöztette csolnakon más városba, ahol letelepedjék. Keserves könnyhullatással eveztek el a szülötte földrõl.

A macska akkor is ott ült a fedélen. De a gazda nem vette észre. Fájt a szíve, nem volt rá ereje odanézni, hanem a gyerekei megösmerték.

- Nini a cicánk… a fehér cicánk!

A gazda visszafordult, s õ is meglátta a fehér cicát a könnyein keresztül.

- Gyerekek - szólt tompán s elvörösödött. - Ez a mi macskánk. Megjött és ott ül a födelen.

Megállította a csónakot, és megtörülte kérges kezével a homlokát.

- Anyjuk, mondok valamit. Annak a macskának lelke van. Az a macska még bízik, anyjuk. Ne hagyjuk el.

- Magunkkal vigyük szegénykét?

- Nem, de mi maradjunk vele.

Úgy is lett. A macska nem hagyta el a régi tûzhelyet, a gazda nem hagyta el a régi macskát.

S most azóta valami új szegedi kõházban boldogul élnek, ha meg nem haltak.