|
Egy erdélyi megye
főispánja (ki a legnagyobb fejedelmük vezeték és keresztnevét viseli) arra
a tapasztalatra jött, hogy a tiszti ügyész, a mindenki által szeretett Feri
bácsi, hivatalos ügyei sehogy se lehetnek rendben.
A rend alatt
pedig megyei fölfogás szerint nem azt értik, hogy a hivatalnok elvégezze a neki
beosztott ügydarabokat: majd elvégződnek azok maguktól is, mikor az
érdeklettek halála után kiselejtezik az archívumból.
A rend relatív
dolog. S a vármegye végre is nem szolgákat választ, hanem urakat, kiktől
csak egyet kíván, azt, hogy ne nyúljanak semmihez. Sem az aktákhoz, sem a rájuk
bízott pénzhez.
Mert lecsapják a
restóráción az olyan embert, aki mindenbe beleüti az orrát, és körmére ütnek az
olyannak, aki tiltott helyre nyúl.
Feri bácsiról
pedig azt suttogták, hogy nem tud számolni, sokat költ, kártyázik, vénember
létére, de tán ki sem mondom, megnyalja a sót is (s ezt mindig drágábban mérik
az öregnek), hogy a saját vagyona már szétesőben van, még az a tubák
színű kabát se övé már, amit most rajta látnak, sőt - de ne szólj
szám, nem fáj fejem - bizony isten nem jó dolog sül ki, ha egyszer számon
találják tőle kérni a közpénzeket.
A suttogások
eljutottak a főispáni fülekbe is (a főispáni füleknek különösen meg
van az a szokásuk, hogy a suttogást jobban hallják, mint a kiáltásokat).
Egy nap tehát
magához hívatja.
- Az a gyanúm
van, hogy az ön ügyei nincsenek rendben.
- Magam is azt
gondolom - dadogta Feri bácsi elhalványodva.
Azt rebesgetik,
hogy ön a közpénzekhez nyúlt.
Lehajtotta fejét
bűnbánattal, s hosszú ősz szakállán könnyek peregtek alá.
- Harminc
napot engedek, azalatt rendbe hozhatja. Elmehet.
Szárazon,
ridegen mondta ezeket a szavakat õméltósága. Pedig azelõtt milyen nyájas,
barátságos szokott lenni mindég! Nem, úgy mégsem kellene vele bánni, régi
famíliából való emberrel! Hiszen ha elköltött is a vármegye pénzébõl valamit,
bizony nem rosszakaratból tette. Aztán kicsoda, micsoda az a vármegye? Hol van
az elevenen? Fáj az annak, hogy egypár forint elment ide-oda?
Ilyenféle megyei gondolatok közt telt el a harminc
nap. Persze nem hozta rendbe az ügyeket. Lehet is az? Ha pénze volna se
tehetné, mert nincs olyan talentum a világon, ha holta napjáig turkálna is a
fölhalmozott akták között, hogy azoknak a rengeteg bonyodalmát szétszedve
megállapítsa a bepótlási összeget. Ami lehetetlen, az lehetetlen!
A fõispán
most még határozottabban lépett fel.
- Üljön le,
írja meg tüstént a lemondását.
Leült
sóhajtva egy székbe, s reszketõ kezekkel megírta az õ becsületes makacs
betûivel, hogy lemond.
- A közgyûlésig
még huszonkét nap - szólt õméltósága az iratot átvéve -, addig még kegyelmezek.
De akkor aztán könyörtelenül becsukatom. Addig tegyen meg minden lehetõt.
A szegény
vádlott csak a fejét rázta kétségbeesetten.
- Hát
nincsenek önnek jó barátai? Hiszen egész életében barátkozott.
- Éppen
azért nincsenek. De ha volnának is, higgye meg, méltóságos uram, lehetetlen
azokon az aktákon elmenni élõ embernek. Ami lehetetlen, az lehetetlen! Olyan
nagy rendetlenség van ott!
- No, majd
elküldöm én a titkáromat. Az okos ember, ért mindenhez!
Miattam
ugyan küldheti, gondolta magában Feri bácsi, s mikor délelõttönként bement régi
szokástól vezettetve a hivatalba csibukozni, s ott találta szorgoskodva a
titkár urat, még csak azt sem kérdezte tõle: hogy megy a munka? Õ már készen
volt a magáéval. Ott zörgött a kabátja zsebében egy pisztoly, majd elvégzi ez
az utolsó hivatalos jelentést a vármegyéhez. Amit a titkár csinál, az mind nem
ér semmit.
Az idõ
gyorsan fogyott (mintha azzal is a vármegye diszponálna). A sikkasztási eset
híre kiszivárgott a közönség közé. Beszélték a kaszinóban, a kávéházban és
mindenütt. Suttogás kelt a háta mögött, amerre ment. Némelyek átmentek az utca
túlsó oldalára, ne kelljen nekik ráösmerni. S ha mégis összebukkant ismerõssel,
annak ott volt arcán a kedvetlen csodálkozás: »Nini, ez még él?«
Az ügyész
szíve összeszorult a közgyûlés elõtti napok egyikén:
»Isten
neki! - sóhajtá. - Elengedek a vármegyének két napot. Még csak holnapután
kellene magamat fõbelõnöm. Megteszem ma.«
S ezzel az
elhatározással indult haza, mikor a postaház melletti sikátorból egyenesen
eléje lép váratlanul a fõispán.
- Hahó,
hahó gonosz ember! - kiáltja vidáman, Feri bácsi mindkét kezét megrázva.
Az ügyész
ránézett, hogy talán megbolondult.
- Hát mért
tett maga engem bolonddá, öreg csont?
- Mivel,
kérem alássan? - hebegte az szelíden.
- Azzal,
hogy sikkasztott. No, várjon, kópé, ezt még megkeserüli. Odaküldöm bolondjába a
titkáromat, az nagy igyekezettel rendbehozza az aktákat, s kisül, hogy még a
megye tartozik magának ezerötszáz forinttal. Maga ravasz ember, bátya. Vallja
be, azért tette, hogy az én emberem hozza rendbe az aktáit.
- Nem lehet az! -
hebegé zavartan.
- Hogyne lehetne!
Együvé rakta a közpénzeket és a saját jövedelmét sohasem számolta mennyit vett
ki, s mennyit lett volna joga kivennie…
- Nem az, nem az…
- motyogá elvörösödve az örömtõl -, hanem a másik, az lehetetlen, lehetetlen…
- De kiszámította
azt az én titkárom pontosan.
Feri bácsi kétkedve intett a kezével.
Inkább választotta a halált, mintsem elhiggye, hogy azokat
az aktákat rendbe lehetne hozni.
Pedig biz azok rendben voltak. Mindenki megkapta a magáét, a
titkár a lelkiörömét, amiért egy emberéletet megmentett, az öregúr az
ezerötszáz forintot és a hivatalát; Tisza Kálmán pedig megkapta a fõispántól
ezt a történetkét.
Jó lesz neki válaszul valamelyik sikkasztás iránti
interpellációra.
Mert tekintettel arra,
hogy sok becsületes hivatalnokról sül ki, miszerint sikkasztó, hadd süljön
ki egyszer már egy sikkasztóról is, hogy becsületes ember.
|