|
Vér vízzé nem válik. I. Károly királyunkon is teljes
életében meglátszott, hogy olasz. Ahol csak szerét tehette, mindenütt
kitüntette õket. Hanem özönlöttek is be seregesen, mint légy az édes tejre.
Így jött be valami Douch nevû kalandor gróf, kit legott nagy
birtokkal ajándékozott meg a király Liptó megyében. A magyar urak úgyse törték
oda magukat valami nagyon.
Ez a Douch építette a likavai várat. Jó ízlése volt az olasz
úrnak, s pompásan választotta ki a regényes magas sziklatömböt, amelyre a
likavai vár épült, s melynek a háta mögött még magasan meredezik a Chots hegy
komor orma.
Douch nem nagy hasznát vehette várának, mert nemsokára
meghalt örökös nélkül; de annál nagyobb hasznát vette Liptó megye, mert ez volt
valamennyi várai közt a legerõsebb.
Ott volt ugyan Hradek is, de annak a falait nagyon is
gyengéllették, míg ellenben a rózsahegyi várkastély csak arra való, hogy délceg
várkisasszonyok sétáljanak a kertjében, s esténkint kihajolva az ablakon,
hallgassák a lantos mélabús kobzát…
Likava azonban jó menedék volt a törökök, tatárok és rablók
beütései ellen. A negyedórányira fekvõ Rózsahegy városkából ide futottak a
népek nagy veszedelem idején.
Douch halála után a korona tulajdonába jutott a vár és a
hozzá tartozó nagy uradalom. Késõbb Albert király özvegye behítta a cseheket
kiskorú fiának, Lászlónak védelmére, s ezeknek mindjárt átengedett asszonyi
ésszel nehány felsõmagyarországi várat, köztük az erõs Likavát.
A híres Giskra, a csehek vezére, ült be most Likavára, s
onnan tõn rablóportyázásokat messze vidékekre. A likavai vár pincéiben halomra
rakva álltak a lopott kincsek.
Hanem Giskra uramra is rájött a dér. Mátyás király kiverte
Likaváról és mindenünnen egész pereputtyostól, s a maga címereit (a gyûrût
tartó holló) faragtatta ki a nyugoti kapu homlokzatára.
A király gyakran fordult meg Likaván. A körülfekvõ erdõkben
és fenyvesekben sok volt a vad, s a híres király szerette fölvenni a béke
idején a vadászruhát.
Mátyás halála után természetes fiáé, a maradék nélkül kimúlt
Corvin Jánosé lett a vár és uradalom, de azután megint kézrõl-kézre vándorolt.
I. Ferdinánd mint ellenkirály Pekry Lajosnak ajándékozta, ki
most már a saját címereit és nejéit, egy orosz hercegnõét, rakatta fel a belsõ
várkapura 1534-ben. Aztán Krusith Jánosé lett, ki korán elhalt, s csinos
özvegyet hagyott maga után.
Az özvegy Pálffy Katalin kezével járt a vár, ki azt
Illésházy Istvánnak nyújtotta.
Azonban örökös ebbõl a házasságból sem született, minélfogva
Illésházy István egyik rokonát, Illésházy Gáspárt fiának fogadta, s így lett
Likava Gáspáré, ki megint a maga címerét vésette a kapuk fölé.
Gáspárnak két fia maradt: György és Gábor. Gábor ült be
Likavára gazdának, de nemsokára adósságokba keveredett, s elzálogosította
birtokát Thököly István uramnak, aki akkoriban a leggazdagabb fõúrnak tartaték
a Felvidéken.
Most aztán fényes világ virradt Likavára. Thököly nem kímélt
semmi költséget, s igazi fejedelmi pumpával ékesítette fel a várat. Kerteket
csinált ott nagy költséggel. A külvárhoz egy gazdag forrást csatolt odáig
nyúló, három ölnyi széles és boltozatos bástyák segélyével, mert bosszantotta,
hogy vízhiányban szenvednek ott fönn a várban.
E bástyaépítésrõl egész regék szállongnak a környéken.
Thököly - úgy mondják - összeszedette az egész vármegyébõl a
tojásokat, s homok helyett tojásfehérjét használt az építésnél, s a cement
készítésére nem vizet, hanem bort fordított volna.
Hanem hát én ennél okosabb embernek tartom Thököly István
uramat. A tojást még nem mondom, de hogy a bort õseink is megbecsülték - arra van
a históriában elég kútforrás.
Annyi azonban bizonyosnak látszik, mert több író említi,
hogy ez a forrást felvezetõ bástya hatvanezer rénusi forintba került, ami akkor
roppant összeg volt, s ebbõl aztán könnyû kimagyarázni azt a közmondást, hogy
Likaván vétek a borba vizet tölteni.
Még egy ura volt a várnak aztán, a híres Thököly Imre; de
ettõl elvette a királyi fiskus, s ma is a kincstáré a likavai uradalom.
Hát a vár?
Azt lerontatta II. Rákóczi Ferenc, ki nem szerette a várakat
gyõzelmi útjában, nemcsak maga elõtt, hanem még meghódolva sem - maga mögött.
»Minden ilyen helyen inkább szeretnék egy kenderáztatót« -
szokta mondani a fejedelem, többre becsülvén a síkon az ütközetet, mint a
»szaporátlan munkát«, az ostromokat.
|