|
Képzeljék önök,
kivel találkozom tegnap az utcán? A mi vidéki ismerősünkkel, Nádaskyval.
De hol a potroh,
hol a toka? Gonoszul meg van soványodva a szegény ember, szemei dülledtek, haja
szurtos, arca pedig nem látott már borbélyt vagy három hete.
- Ah ni, ön az,
tisztelt barátom? Mikor jött?
- Éppen az imént
szálltam le a vasútról.
- De ön egészen
rosszul néz ki.
- Természetesen,
a sok izgatottság.
- A külsejét is
elhanyagolja. Ej, mi lelte önt, aki mindig úgy szokott kinézni, mintha Andrássy
Gyulának akarna mintául szolgálni.
- Kinek
öltözködjem? - mondá fanyarul. - Nem lát engem napvilágnál senki.
- Hogy-hogy?
- Hát úgy, hogy
minden huszonnégy órában kétszer tartok beszédet a néphez: virradatkor,
mielőtt elszélednének a mezei munkára és estszürkületkor, miután
hazaérkeznek. Nappal pedig alszom, és álmodom az éjszakák folytatását.
- Eszerint ön is
föllépett?
- Természetesen.
S éppen azért szaladtam be a reggeli vonattal, hogy ellássam magam a
szükségesekkel.
- Nos, arra
csakugyan kíváncsi vagyok, mik egy jelöltnek a szükségletei.
- Jöjjön hát
velem. Végezzük együtt a teendőimet, s aztán legalább együtt ebédelhetünk,
ha ráérünk.
- És melyik
programmal lépett ön fel?
- Az
olcsóbbikkal.
- Azaz
kormánypárti.
- Igen. Mint
választó ellenzéki volnék, de mint jelölt nem gyõzném meg. De íme, itt a
zászlókereskedés, menjünk be. Bementünk, s barátom négyszáz zászlót rendelt.
- Nem volna elég kevesebb?
- Nem, nem! A zászló fontos dolog, minden házhoz jusson.
Mert ebbõl varrják az ablakfüggönyöket, s a szoknyákat a parasztlányoknak a
választás után.
A kereskedõ olyan arccal beszélt a jelölthöz, mintha tõle
függne a mandátum. »Úgy megcsinálom, kérem, hogy sikere lesz. Tollakat nem
tetszik, kérem? Mert az sokat tesz! A toll tetszik a menyecskéknek. A férfiak
tehát szívesen tûzik fel. S ha egyszer a kalapjukon van belebõszülnek a
lelkesedésbe. Ezek a kárminpirosak igen kedvesek. Sokszor tapasztaltam, hogy
választásokon az gyõz, akinek szebb a tolla, mert a széptollú embernek elõnye
van, kérem alássan…«
Rendeltünk hát tollat is ezer darabot. Nádasky kivette a
tárcáját, tele volt bankjegyekkel és üres váltópapirosokkal.
- Ahol tehetem - szólt keserû mosollyal -, ezekkel fizetek.
- Pedig majd fölveti a készpénz is.
- Az vissza nem tér többé, ha kiadom. De ezeket a váltókat,
ha megleszek, reménylem beváltja a szabadelvû párt. Ni, jó hogy eszembe jutott,
éppen oda kell mennem.
- A klubba?
- Igen, a végrehajtó bizottságtól buzdító leveleket viszek a
kétes vagy ingadozó választókhoz.
Kocsira ültünk, s elhajtattunk a szabadelvû körbe.
Minden olyan elhagyottnak, ócskának látszik itt, pedig
minden új, csak maga a szabadelvûség ócska. Újak az arcuk (csupa jelöltek, kik
mind kérni jöttek valamit), új a Vizsolyi arcképe a falon és új a berendezés.
Az asztalokból és székekbõl kivittek egy csomót az elõszobába. Úgy látszik,
kevesebb tagra számítanak esztendõre.
A zöld szobából valóságos dohszag árad ki.
A kártya-asztaloknál, a dunai termekben, mindössze egy pár
ember üti a tarokkot. Halkan, vontatottan társalognak. Látszik, hogy itt vannak
ugyan, de az eszök a vidéken kóvályog.
Mindjárt megösmertük, hogy ezek a végrehajtó bizottság
tagjai lesznek.
Nádasky beszélt velök, s csakhamar kijött derült arccal.
- Megvannak a levelek - mondá.
- Miféle levelek?
- Amelyekben ajánlanak a pártnak, mint olyan rendíthetlen
hazafit, aki dísze lesz a kerületnek, s akihez kétely nem férhet.
- Hány levél az?
- Húsz!
- Lehetetlen! Hiszen öt percig sem tartott.
- Mert csak aláírták. A szöveget én magam írattam meg otthon
a sógorommal.
- Hát most meg már hova megyünk?
- A postán adok fel ezer forintot, a fõkortesemnek, hogy
valahogy ki ne józanodjék a kerületem, míg hazaérek.
Elmentünk a postára. Onnan elhajtattunk a Nyúl utcába, ahol
egy régen emeritált képviselõ lakik, akinél programbeszédeket lehet rendelni.
Egy nagy programbeszéd harminc forint, a kisebbek tíz forintjával. Nádasky
megvett ezekbõl egy hosszút és hét rövidet. A rövidebbeket a falvakban, a
hosszút a mezõvárosban fogja elmondani.
- De mármost csak készen vagyunk, reménylem.
- Hogy volnánk készen? Most még elszaladok egypár
csecsebecsét venni a kerületi orvos kisasszonyainak. A Hatvani utcában nehány
tajtékpipát szerzek be a derecskei nemeseknek. Minden pipa egy vótum. Azután
betekintek az országos kaszinóba, ahol valami új alakban játsszák a pikétet.
Megtanulom, a elviszem a kerületbeli papoknak: nekik az lesz a legkedvesebb
ajándék, mert látják, hogy a haladás embere vagyok.
Mindezeket végigcsináltam vele, egészen eltikkadtunk a
fáradtságtól, szomjúságtól és éhségtõl.
- Hát kell-e még valami? - kérdem gúnyolódva.
- Hogyne kellene. Okvetlenül meg kell még keresnem Németh
Albertet.
- Ugyan minek?
- Egypár adomát akarok tõle, amit a vacsorák fölött fogok
elmondani.
- Engedje meg, de az ön elkészülése legalábbis túlságos…
- Oh, nem! Még hátra van a legfontosabb. Németh Alberttõl
visszajövet még egy revolvert is vennem kell útközben. Hisz érti ugye… arra az
esetre, ha meg nem választanak.
|