|
Egy úriasan, de hanyagul öltözött ember kuncsorog egy idõ
óta a pártkörök kapuiban. Hol a koporsós függetlenégi körben, hol a Lloydnál,
hol a Kálvin téri kietlen magányban.
Kietlen magánynak mondom azért, mert noha kevesen kártyáznak
itt is, ott is most, de egy-két asztal egyebütt mégis csak teng. Gibic most
természetesen nincs. Ilyen luxusra most nem telik. Hiszen akik el nem mentek,
azokat egyenesen a partnerség tiszte tartotta itt, mivelhogy az olyan örökös
kötelezettség, melyet felbontani nem szabad; ha négy emberbõl áll az asztal,
egy még elmehet, mert marad három, de a harmadik nem mehet el, ha a kettõ
maradni akar. Nobile officium. S egy képviselõnek nem szabad inkorrektséget
elkövetni. Itt van rá az elrettentõ példa: Füzesséry és Dobránszky.
Hanem a Kálvin téri körben egy asztal sincs. Ott még a
végrehajtó bizottság is elszéledt korteskedni. Hát nekik nem is kell itt
székelni, mint Podmaniczky- vagy Mocsáriéknak, kik reggeltõl estig izzadnak
véres verejtékkel, hogyan találjanak embert a felajánlt »biztos« kerületekbe.
Nem akar már itt képviselõ lenni senki.
A habaréki végrehajtó bizottságnak mi dolga lenne itt?
Azokból ugyan nem kér saját jószántából senki. Pedig a habaréki jelölt ér
legtöbbet - választói szempontból.
Hanem a hanyagul öltözött, dúlt tekintetû, kuszált hajú
ember megfordult a Kálvin téren is, s ott a lépcsõzetnél leste a felmenõ vagy
lemenõ volt és leendõ képviselõket.
Néhány napja gyakoribb érintkezésem lévén reporteri
minõségemnél fogva a klubokkal, feltûnt nekem a különös ember, kit egyszer itt,
másszor ott pillantottam meg a szolgával beszélgetve.
- Kicsoda ez az úr? - kérdezem tegnap a szolgától.
- Egy szerencsétlen tébolyodott - mondá részvéttel.
- Furcsa mánia tõle, hogy mindig éppen képviselõi klubokban
látom.
- Hm - szólt a szolga nevetve -, mert éppen képviselõséget
árul.
- Jó kelendõ portéka! Mennyiért adja, így »házhoz hozva«?
- Ezer forintért kínálja.
- Annyit megér!
- Azt állítja, hogy a hóna alatt van a kerület…
- Kezd érdekes lenni a rögeszméje.
Tréfából szóba álltam vele, amint odatámaszkodott a
kapuoszlopzatnak.
- Kit vár, uram?
- Az emberemre várok - mondá halkan és végignézett.
- Miféle emberére?
- Akit a gondviselés nekem rendelt.
- Azt hallom a körszolgától, hogy ön kerületet árul.
Ónszínû arca kiderül, s élénken vágta fel fejét.
- Igen, uram. Talán tudna rá vevõt? - kérdé egész értelmesen
és természetes hangon.
- Minden bizonnyal - szóltam pajkos mosollyal. - Attól függ,
komoly-e a portéka?
- A legkomolyabb, uram. Biztos kerület. Itt van a hónom
alatt mindenestül.
Aha. Jön már a fixa idea.
- Hogyan, a hóna alatt?
- Itt, ebben a csomagban.
Odanéztem, s valóban egy viaszkosvászonba takart csomag volt
a hóna alatt, olyanforma, aminõt a képviselõségben megboldogult Steinacker Ödön
szokott hordani. Talán éppen ugyanaz?
- A dolog úgy áll, uram - szólt most egyszerre -, hogy én
szolgabíró voltam két év elõtt, de kicsaptak, ez egészen megrendített, mert
családom van, két kis gyermekem, ártatlan, kedves feleségem…
A szemeibõl könnyek kezdtek peregni s hangja fuldoklóvá
vált.
- Gyerünk innen beljebb, a bolthajtás alá, ott a kövön majd
megmutatom önnek…
- Mit?
- A kerületet. Igen, igen, uram, az emberek azt hiszik, hogy
õrült vagyok, pedig csak egy szerencsétlen elzüllöttel van dolguk. Igaz, hogy
az eszem sincs a helyén… Szegény családom, szegény gyermekeim… Na íme, itt van!
Felbontotta a köteget, melyben mintegy húsz-harminc
aktacsomó volt.
- Nézze ezeket…
- Látom, pörös akták!
- De milyen akták - mondá súgva, száját egészen fülembe
hozva -, ezek mind sikkasztási akták a kerületünkben lakóközségi jegyzõk és
bírák ellen. Hatalomban voltak ezek az emberek mind, összegyûjtöttem ellenök a
bizonyítékokat, de nem bántottam õket. Akinek ezek az akták a kezében vannak,
az úr. A jegyzõk, bírák mind ludasok, s viszik a népet annak, akié az akta.
Ezekkel vezettem õket. Kincs ez, kincs. Én odaadom ezer forintért. A kisebbik
gyermekemnek torokgyíkja van. Odaadom igenis. Mert tetszik tudni, ha én ezeket
az aktákat felhasználom, ma nem érnének semmit, de így sokat megérnek. Tizenkét
jegyzõ, kilenc bíró… mind bûnös… Egy kis vagyonkát gyûjtöttem bennük a
családomnak. Csak adna az isten egy jó vevõt.
Bizonyos álmélkodással hagytam ott az állítólagos volt
szolgabírót a kövön szétrakott irataival, s még maig is azon gondolkozom, hogy
hátha mégsem õrült ember az.
Ma megint szétnéztem mind a három klubban. Sehol sem
találtam elzüllött emberemet.
Úgy látszik, vásárt csinált, hát tán mégse bolond. Ámbátor,
ha bolond is, lehetetlen, hogy egy másik bolondra akkor is ne akadjon - ezekben
a veszett idõkben.
A portékán alkalmasint túladott.
Csak azt szeretném tudni, hogy ugyan ki vette meg?
|