|
BEVEZETÉS
Szegeden ösmertem egy urat, aki minden nyáron bejárt egy
darabot a világból, s tömérdek úti kalandot hozott haza télire.
Kermely Istvánnak hítták a »nagy utazó«-t, de neve aligha
kerül valamikor a híres Kiszeláké mellé. Minden nyár elején, mikor a
békabrekegés megkezdõdött a tápéi sásokban, fellármázta, a várost, hogy õ most
az Indiákra a Misszissipihez vagy nem tudom hova utazik; elbúcsúzott a
rokonoktól, barátoktól érzékenyen nagy könnyhullatások között, s így indult el
a szatymazi szõlõjébe. A szolgája, egy taliga útikönyvet és kalauzt szállított
utána. Így ment el a derék ember, s haza sem jött egész az utolsó lapig. Tudniillik, míg egészen keresztül
nem tanulmányozta a könyveit a szatymazi nádfedeles viskójában. Akkor aztán visszatért
többnyire õsz végén, elfáradva és mégis megpihenve, benyomásokkal gazdagon.
Mikorra ötödször elbeszélte tapasztalatait, õ maga is szentül hitte utazását.
Ezer csoda, hogy semmi baja nem történt azokon a gonosz spanyol országutakon.
Végre azonban, úgy akarta a sors, éppen egy ilyen szatymazi
veszteglés alatt ütötte meg a szél szegény Kermely Istvánt, s most bizonyosan a
másvilágon is azt hiszi magáról, hogy Madagaszkár szigetén halt meg - mert
éppen arról olvasott utoljára.
Kényelmes olcsó utazási rendszer ez, s ha nem ajánlom
utánzásra, az csak azért van, mert könyvek kellenek hozzá, amit pedig venni a
magyar embernek nem természete. De különben is sokkal okosabb, ha az ember
helyett valami barátja vagy ismerõse utazik, s az tapasztal neki külsõ országokban egyet-mást.
Nekem legalább így szokta átadni a könyvkiadóm évenkint az
összes élményeit. Engedje meg az olvasó, hogy azokat (mert az enyémek) úgy
beszéljem el, mintha nem én volnék én, hanem (amihez egyébiránt semmi kedvem)
mintha én volnék az én könyvkiadóm.
I. HÁT MÉG A KIRÁLY IS?
Tehát
először is megérkeztem Bécsbe, s ott a híres ballplatzi palota felé vettem
utamat, hogy meglátogassam egyik írómat, aki a király udvarában nagy ember, de
az én boltomban a kisebbek közül való. Mert hisz a könyvét, melyet tavaly írt,
alig vették meg négyszázan.
A könyvkiadója
előtt mindenki, még egy miniszter is csak »szerző«. Megörült amint
meglátott, s nyájasan ültetett le egy székre, melyről egy csomó iratot
takarított el előbb. Köröskörül az asztalokon, állványokon mindenütt
státusz-titkok hevertek.
- Hát hogy fogy a
könyv? - kérdé némileg fátyolozott hangon. (Mert minden szerzõ elfogult,
mint a szerelmes, mikor könyve felõl kérdezõsködik.)
- Elfogyott egészen - mondám.
- Lehetetlen az - felelte elpirulva. - Hogyan történhetett?
- Úgy, hogy a magazin alatt, ahol a könyveket tartom,
fölszakadt a csatorna, s az összes példányok elrothadtak!
- Persze - szólt lehangoltan. - S ezt annál inkább sajnálom,
mert nekem nincs a munkámból egyetlen kötet sem.
- Pedig én elküldtem a kikötött szerzõi példányukat.
- Igen megkaptam, de szét kellett ajándékozni, utoljára nem
maradt csak egy.
- S ezt is odaadta?
- Éppen ez a baj.
- Hja, az utolsó példányt nem volna szabad kiadni a kézbõl.
Az író örömsugárzó büszke arccal vágott közbe:
- Attól függ kinek. Maga a király õfelsége kérette Mondel
által, hogy el szeretné olvasni.
- Ah! - szóltam kimondhatlanul elszomorodva. - Tehát még õ
is… még a király is nem veszi a könyveket, de kölcsönkéri…
- Igen, igen - felelt erre õ mosolyogva. - A mi királyunk egészen magyar ember!
II. JÓKAI A KÜLFÖLDÖN
Bécsbõl Lipcsébe utaztam, s ott egy német kiadó-kollégámat
látogattam meg, akivel Jókai könyvei felõl beszélgettünk.
- Jókait itt nagyon szeretik - mondá. - Rengeteg pénzt visz
õ ki tõlünk a könyveiért.
- Dehogy visz, dehogy. Éppen az ellenkezõn bosszankodom.
Jókai majdnem ingyen engedi át a könyveit, lelketlen ügynökök elkérik tõle a
fordítási jogot, s õk, igaz, néha nagy összegekhez jutnak e réven, de maga
Jókai vajmi keveset lát az önök márkáiból.
- Minek engedi át az ügynököknek?
- Nincs hozzá elég ereje, hogy õ valakitõl valamit
megtagadjon.
- Pedig kár. Elmondom önnek, hogy jártam én egyszer egy
Jókai-féle regénnyel, az »Egy asszonyi hajszál«-lal.
- Nos?
- Megvettem: egy ügynöktõl rá a jogot néhány száz márkáért.
Jókai sajátkezû engedélye volt nála. Kinyomattam négyezer példányban, és
szétküldtem Németország-szerte. Nehány napra rá egy tescheni kiadó visszaküldi
a könyvemet, hogy van õneki ugyanebbõl a
regénybõl egy sokkal olcsóbb kiadása (pláne már a harmadik kiadás). Õ egy másik
ügynöktõl szerezte meg már évek elõtt a kiadási jogot. No, megjártam - gondolám
-, a könyv a nyakamon marad, s mintegy másfélezer forint költség. De már ezt
nem hagyom annyiban, bepörlöm Jókait, amiért megkárosított… Hanem szerencsére
sok dolgom volt akkoriban, s nem értem rá levelet íratni Jókainak. Így múlt el
vagy három hét, midõn egy napon eszembe jut, s parancsolom az üzletvezetõnek,
írja meg azonnal a kártérítést követelõ levelet.
- Miféle ügyben? - kérdé az csodálkozva.
- Ej, hát az »Egy asszonyi hajszál« dolgában.
- Minek?
- Ön egy értelmetlen férfiú, Fridrik úr. Nem látja ön be,
hogy ezzel a könyvvel milyen szerencsétlenül jártunk. Befûthetünk az összes
példányokkal.
- Az bajos lenne, uram - felelte Fridrik úr -, mert még a
múlt héten az összes példányok elfogytak.
Ilyen népszerû ember az önök Jókaija minálunk!
|