|
Ki hogy bukott
meg? Ezt a témát variálják panaszosan az elesett jelöltek. Hja, ahány bukás,
annyi történet! Ki győzné azt mind összeszámítani? Ahány fazék,
annyiféleképpen törik szét! Egyiknek a füle szakad le, másiknak a feneke horpad
be. Cserép lesz valamennyiből. (Azazhogy a kormánypárti fazekakat esetleg
még össze is drótozhatják.)
Nehány bukási
esetet magam is tudok: néhányat már meg is írtam.
Az egyik jelölt
azért bukott el, mert pénze nem volt, a másiknak volt, de nem költötte elég
bőven. A harmadik jelölttel az a
véletlen történt, hogy amikor a legerősebb községére került volna a
szavazás, akkor abban a községben kiütött a tűz, s az emberek mind
szétszaladtak oltani.
Egy úriembert az
buktatott meg, hogy a zsidókat nem szidta. Hanem hát logika nincs ilyenkor.
Mert egy másiknak meg (foglalkozására nézve budapesti prókátor) éppen az
lőn halála, hogy a zsidók ellen eresztette ki az elokvencia ostorát
mondván:
- Minden pénz
őnáluk van. És miképp szerzik? Dolgoznak talán! Dehogy! A néptől
rabolják könnyedén. Nézzék meg a kezeiket, nem kérgesednek meg azok a munkában,
mint a kendteké…
Mire fölfelelt az
egyik tekintélyes parasztember gúnyosan:
- Helyes a
beszéd. De úgy nézem, hogy a tekintetes
úr keze is nagyon fehér ám.
És ezzel el volt
vetve a jelölt sorsa fölött a kocka, s egyszersmind rá volt mutatva
önkéntelenül, hogy a jól öltözött antiszemita plánta, hova ereszti majd egykor
a mellékhajtásait…
Egy, nem tudom
már hanyadik jelölt, meg azért lőn vesztes, mert mikor a programbeszédjét
ment tartani, a segítségére utazott hazafit, amint éjjel a kerületbe érkeztek,
alig hogy lefeküdnének, egy sürgöny arra szólította, hogy rögtön térjen vissza,
mert a felesége haldoklik, minélfogva az sietve összecsomagolt, s
elhamarkodásában begyömöszölte bőröndjébe a jelölt cipőit is.
A jelölt
felébredt reggel, hogy a választók elé menjen, de a cipőit nem találta. A
küldöttség érte jött, de mit volt tennie, csak nem mehetett közibök mezítláb?
A faluban lakott
ugyan egy csizmadia, de az baloldali volt, és semmi áron nem akart rajta
segíteni.
De folytathatnám akár két óra hosszat is a tarkábbnál
tarkább történeteket, miért bukott meg Károlyi Tibor, vagy még sokkal fantasztikusabb
a Suszterics Ignác esete.
(Csakhogy erre már azt mondhatnák a lányos apák: Loquamur
latine.)
De miért idõzném a sötét képeknél, hiszen az különben is
könnyen megesik az emberen, hogy megbukik - sokkal hasznosabb lesz az
utónemzedéknek, ha ellentétül inkább azt beszélem el, miképp lettem meg
képviselõvé.
Õszinte ember vagyok, és nem szeretek nagyzolni. Körülbelül
nincs is más jogcímem a képviselõségre, mint ez. No, meg az, hogy diplomám
nincs, s most már minden hitvány hivatalhoz diploma kell. Természetes, hogy
olyan pályára kell húzódnom, ahova nem kell diploma.
Hát felmentem a függetlenségi párti végrehajtó bizottsághoz,
amelynek egyik nagybátyám is tagja.
Ott ültek négyen-öten egy zöld asztalnál, elõttük számtalan
levél és távirat feküdt.
Nagybátyám igen csodálkozott, mikor meglátott, s nem igen
nyájasan kérdé:
- No, mit akarsz, gyerek?
- Egy kerületet! - mondám.
- Micsoda? Te kerületet akarsz?
S arca egyszerre zordon kifejezést öltött fel.
- Hát megbolondultál?
- No, hát csak azt gondoltam, hogy úgyis semmi dolgom a
nyáron át, hát föllépek valahol.
- Föllépsz? Hm! Ez már más. Te csak föl akarsz lépni?
S mennyei derû ömlött el arcán. A végrehajtó bizottság
tagjai mind felugráltak, s nyájasan szorongatták a kezeimet. Nagybátyám két
széket is rántott alám udvariasan.
- Okosan teszed, édes öcsém. No, ülj le, fiacskám. Itt van
ni, Madarász Józsi bácsi elõtt ez a nagy mappa. Ahol azok a kékceruzás
keresztek vannak, az mind szabad föld. Válassz magadnak ebbõl a nagy
Magyarországból tetszésed szerint. De azt elõre megmondom, hogy csak a
keresztes helyeket választhatod. Ahol a kék zérus van, azok a könnyû kerületek
az érdemesek számára. Azok a mieink. Richtig, mennyi pénzed van, kedves öcsém?
- Pénzem? - kérdém csodálkozva. - Egy fia sincs. Hiszen
éppen azért akarok képviselõ lenni, hogy pénzem legyen.
- Oh, te oktondi! Hát mit rabolod az idõnket? Ha pénzt
akarsz, te bolond, akkor eredj most választónak, ne jelöltnek.
- Hiszen ha volna választójogom!
- Mit, és te mégis ide mersz jönni? Takarodsz innét mindjárt!
S most már csakugyan dühbe jött a nagybátyám.
- De kedves Gyuri bácsi, hiszen én csak azt akartam, hogy a
nevem egy kicsit forgalomba jöjjön.
- Vagy úgy? No, hát azt megtehetjük. Van egy pár olyan
mameluk-kerület, hogy Kossuth se kapna benne harminc voksot. Hát oda
betehetlek, hogy a mi népünknek is legyen kire szavazni, ha éppen örömük telik
benne. Hanem most már pusztulj íziben…
Eltávoztam, leverten sóhajtozva a grádicsokon, »istenem,
hogy mégis minden pálya nagyon nehéz«.
Negyed napra, amint kimegyek reggelizni a »Fiume«-ba,
olvasom a »Nemzet«-ben, hogy nagybátyám kibukott a kerületébõl. Egy
kormánypárti gyõzte le háromszáz szavazattal.
Hallatlan ez! Egy rokon eleste mindig megdöbbenti az embert.
Úgy kell neki, gondoltam az elsõ percben. Szívtelenül bánt
velem!
De késõbb sajnálni kezdtem: hiszen saját magán sem bírt
segíteni, hát mit várhattam volna tõle én? Hej, nehéz dolog a parlamentbe
jutni, nehéz dolog!
Eh, még jobb, hogy nem léptettek föl. Legalább nem kellett
beszédet tartani és csavarogni ide-oda.
Másnap megint a »Fiume«-ba mentem reggelizni, ami nagyon
természetes, mert ott kontóra adnak. Igaz, hogy a fizetõpincér már egy idõ óta
nagyon görbe szemekkel nézeget rám.
Hanem ma csodálatos elõzékenységgel fogadott. Elémbe jött az
ajtónál, s arca merõ mosoly volt.
- Jó reggelt, nagyságos uram. Mint szolgált az éjjeli
nyugalom nagyságodnak?
- Ne vicceljen, Kázmér. Hiszen tudhatja, hogy reggel mentem
innen haza.
- Tessék besétálni kérem az extra szobába. Egy úr várja ott
a képviselõ urat.
- Kit? Kit? Engem?
- Igenis, a képviselõ urat egy öregúr.
- De hát hogy mer maga szemtelenkedni, Kázmér?
- Mivel, kérem alássan?
- Hogy képviselõnek csúfol engem.
- Hiszen benne van a lapokban.
- Hol? - mondám nevetve, mialatt Kázmér elém tolta az összes
napilapokat, ahol kövér betûkkel állott, hogy a kutymándi kerületben
hatszáznyolcvannégy többséggel levertem a kormánypárti jelölteket (a
kormánypárttól nyert kerület). Az ellenzéki jelölt hallatlan vesztegetésekkel
jutott ehhez a többséghez.
Azt hittem, álmodom, megdörzsöltem szemeimet, igaz volt.
Öröm-reszketve néztem meg minden lapot; mindenütt ott volt a távirat.
Tehát csakugyan törvényhozó vagyok.
Kevélyen nyitottam be, a szolgák hajlongását észre sem véve,
a különszobába.
Nagybátyám ült ott, s éppen egy anisettet szürcsölgetett.
Talán attól volt az ábrázata olyan keserû?
- No jó, hogy jössz, te kölyök - kiáltá felém dühösen. - Hát
hallott már valaki ilyen bolond szerencsét? A kutymándi választók ránk írnak,
hogy adjunk nekik valami ellenjelöltet a forma
végett. Értelek, gazemberek, gondolám, meg akarjátok tartani a formát, mert
azt hiszitek, hogyha ellenjelölt lesz, több pálinkát kaptok az igazi jelölttõl.
Megírtam egy levélben, hogy léptessenek fel hát téged, s íme fölléptettek, s
meglettél. Hát nem a bolondulásig nevettetõ ez? Én pedig megbuktam…
- Fogadja részvétemet, bácsi.
- Csukd be a szádat, és nyisd ki a füledet. Mert most már
emberré akarlak tenni. Képviselõ vagy, de nem fogsz az maradni, mert nem voltál
választó. Azért hát szaladj át a kormánypártra, nyilatkozz azonnal a lapokban,
hogy te szabadelvû párti vagy. Akkor megmaradsz. S a nagybátyádnak is hasznot
és szívességet teszel.
- Hogy-hogy?
- Mert három év múlva keresve se találnék ostobább mamelukot
náladnál, akit könnyebben megbuktathassak.
Így történt a dolog szóról szóra. Tessék kérem, szerkesztõ
úr, becses lapjában kinyilvánítani, hogy én a szabadelvû párt híve vagyok, s
hogy tekintve a politikai konstellációkat, az a rendületlen meggyõzõdésem, hogy
édes hazánk csak a Tisza Kálmán erélyes vezénylete alatt emelkedhetik azon
színvonalra, mely az európai kultúrállamok közt megilleti.
Ha lehet, tessék kérem, hogy szembetûnõ legyen, »ciceró«-val
szedetni.
|