|
Igen, igen, valamikor én is okos embernek készültem. A
prókátorság képezte törekvésemnek célját.
Apám mindig azt mondogatta nekem.
- Pompás egy mesterség! Az ember hazudik egy keveset, és kap
érte sok pénzt.
Bárcsak hallgattam volna apámra, most nem kellene
újságírónak lennem, ahol az ember, õszerinte éppen megfordítva, sokat hazudik,
s kevés pénzt kap érte.
Hanem amit most elmondok, az szóról szóra igaz. Beláthatja
különben is mindenki, mert hisz fegyelmi vétség. Ha az ember komponál valamit,
hát nem ilyet komponál magáról.
Egy öreg ügyvédhez adtak be adjunktusnak. Még a régi
prókátorok fajából származott, furfangos és nagy rabulista volt. Minden pörre
azt mondta, meg lehet nyerni, s a klienseket hatalmasan tudta szóval tartani.
- Fölviszem
még a királyig is. Megérzi ezt a pört még Bécs városa is.
Persze hogy
az ilyesmi roppant gyönyörködtette a feleket, sõt még magamat is, ki édesdeden
hallgattam az öreg hebehurgyaságait. Különben nem volt rossz ember, s én
tulajdonképpen csak azért haragudtam rá, mert váltig lebeszélt, ne kínozzam eszemet
az aktákkal. Menjek el úrnak a vármegyéhez.
Csakhogy én
egészen oda voltam nõve az õ füstös, poros kancelláriájához, de nem az akták,
hanem a többi adjunktus pajtások és érdekes vizavink miatt.
Az
átellenes ház ablakában naphosszat egy szép barna leány volt látható
íróasztalom mellõl, amint szép fejét fölvetette vagy lehajtá a könyv fölé. Az
öreg, gazdag Todorovics Istvánnak volt a leánya. Az apja ügyeit mi vittük.
Tömérdek követelése volt mindenfelé.
Ez volt az
én mágnesem akkoriban, s beszélhette nekem a principális akár órahosszáig:
- Hagyj fel
ezzel a pályával, öcsém. Mert lusta, feledékeny ember vagy. A lustaság,
feledékenység nagy hiba akármi pályán, de itt még rosszabbra vezet. A lusta,
feledékeny és pontatlan ember, mi közöttünk tisztességes sem lehet.
- De már
azt nem hiszem el, kedves bátyám. S azért is megmutatom…
- No, majd
meggyõzõdöl róla.
Egy napon
azt a hímen-hírt hozta a helyi lap, hogy Todorovics Borcsa kisasszony ma
váltott jegyet Danay Ferenc nagykereskedõvel.
Tisztán
emlékszem, hogy a principális éppen ez nap utazott el fürdõre, aminek máskor
mindig örülni szoktam. Most pláne engem tett meg helyettesének az adjunktusok
között s mégis levert, szomorú lettem egyszerre. Pedig hiszen nem volt egyebem, csak vizavim.
Sohasem beszéltem vele. Nem fakó ügyvédbojtár kellett annak, vidám, hetyke
katonatisztek és uracsok rajongták körül… S íme, mégis egy prózai kereskedõhöz
megy férjhez! Hát nem borzasztó dolog ez! Oh, csak közbejönne még valami!
Hát persze, hogy
közbe is jött.
Nehány nap múlva
az apja nyitott be az irodánkba, dúlt arccal, izgatottan.
- Hol van az ügyvéd?
- A fõnök úr fürdõre utazott.
- Ki helyettesíti?
- Én - szóltam kevélyen.
- Ön? Tehát mondja meg nekem az úr, de tüstént, mi kell
ahhoz, hogy az apa a gyermekét kitagadja? Milyen lépések kívántatnak? Azt
akarom ugyanis, hogy egy bizonyos személy adósságot ne csinálhasson, és ha
mégis csinál, fizetnem ne kellessen.
- Igen egyszerû dolog - feleltem. - Az ember olyan
értelemben nyilatkozik a hivatalos lapban, a »Budapesti Közlöny«-ben.
- Mibe kerül? - rivallt rám kurtán.
- Az ügyvédi díjjal együtt körülbelül húsz forint - dadogtam
majdnem ijedten.
- Itt van a pénz - s lecsapta nyers modorban az asztalra. -
Csinálja ön meg a szükségeseket nevemben, de haladéktalanul.
- Igenis kérem, de ki ellen?
- Ej, hát nem tudja? - Todorovics Borbála ellen.
Elsápadtam, mert még valóban nem tudtam semmit. Hanem egy
félóra múlva aztán meghozta a szakácsné a hírt a piacról, hogy a kisasszony
megszökött az éjjel egy hadnaggyal, útközben meg is esküdtek volna egy faluban,
revolverrel kényszerítve a papot az áldásra.
Ezt a hírt, mely az egész várost gyorsan föllármázta, még
jobban megerõsítette másnap egy fõnökömhöz érkezett levél, melyet távollétében
én voltam jogosítva feltörni.
Borbála írta a levelet, kéri a principálisomat, hogy mint a
család jó barátja, vesse magát közbe, és eszközöljön bocsánatot részére, s
mindenekelõtt küldjön számára kétszáz forintot azonnal Bécsbe, mert Bécs felé
vannak útban férjével. (Hm, tehát
megesküdtek útközben?) Hogy igen-igen boldogok, de a pénz szörnyen sürgõs,
nélkülözhetetlen, mert nagy zavarban vannak stb.
A levelet átvittem rögtön a szüleihez, s közöltem velök,
megkérdezve, mitévõ legyek?
- Nekem nem lányom többé - kiáltá vadul az öreg Todorovics.
- Ha éhen látnám haldokolni, akkor sem adnék neki egy krajcárt.
- Fölrúgnám a nyomorultat - sipított közbe Todorovicsné
asszonyom. - Egy szót se többé. Csapja ön ezt a hitvány irkafirkát a szemetes
kosárba!
Mit tehettem egyebet, mint visszamenni, és sajnálkozni
otthon, keresetszerkesztés közben, a szép szökevény sorsán.
De nem sokáig sajnálkozhattam. Egy óra múlva, halk kopogás
neszére kellett megfordulnom, a félig nyitott ajtóban Todorovicsné állt, s
titokzatosan intett kezével, hogy jöjjek ki. A többi segédek, akik szanaszét körmölgettek
az asztaloknál, észre sem vették.
- Itt van ez a két százas - suttogá az asszonyság odakünn -,
küldje el annak a leánynak, de írja meg, hogy ezt az apja tudtán kívül küldöm,
és hogy az szörnyen haragszik, soha ki nem engesztelheti többé. De lelkem
öcsécském, ne szóljon ám errõl az uramnak egy szót sem.
Alighogy hozzálátok a levélíráshoz, újra megnyílik az ajtó,
s elém toppan zordonan maga az öreg Todorovics. No, lesz itt mindjárt cifra
szcéna! Ez bizonyosan megtudta, hogy mit keresett itt a neje.
- Mi tetszik kérem?
Kinyitotta tárcáját, s odavetett két mosolygós százast az
asztalomra, olyan mérgesen, hogy a szél nyomban levitte az asztal alá; onnan
kellett elõkeresnem.
- Itt van ez a pénz - szólt csendesen, majdnem szomorúan -,
küldje el. Hiszen tudja hova. Meg ne mondja a feleségemnek. Mert az kikaparná a
szememet, ha tudná. De igaza van! Ilyet tenni, ilyet tenni…
S a saját szavaitól újra felbõszült, tüzes karikákat hánytak
szemei:
- Írja meg neki, de írja meg, hogy az anyja
engesztelhetetlen s hogy kitagadtuk mindenbõl.
Ökleit fölemelte, s fenyegetõ hangon folytatta:
- Embert kell ölnöm. Vért szomjúhozom. Csak volna valaki,
akit megegyek. Igaz, elvégezte ön, amivel megbíztam? El van már expediálva, mi?
- Igenis el van már intézve, elküldtem a hivatalos lapba.
Nem mertem neki nemet mondani, pedig még eddig semmit sem
csináltam; ott hevert a pénz a fiókban. Tegnap egy kicsit soká mulattunk a
korcsmában, s nem volt kedvem este dolgozni. De hát baj is az! Hiszen a
nyomdában is késhetne egy-két napig.
Megelégedettebben, csendesebben látszott távozni, de
estefelé, mire postára adtam az egy névre szóló két pénzes levelet, megint
elõjött, lehorgasztott fõvel, megtörve.
- Ismét alkalmatlankodom önnek. De lássa, úgy bánt valami…
nagyon bánt. Tudja mit kérdezek, kedves öcsém?
- Tessék!
- Nem lehetne-e azt az írást valahogy visszavenni?
- Milyen írást?
- Amit elküldött.
- Igen, igen, amit elküldtem. Tudom már, a kitagadást.
- Azt, azt - suttogá. - Nem sajnálom a költségeket.
Elhamarkodtam, mérges voltam. Hát lehetne-e valamiképp visszavonni?
(Gondolom, hogy lehetne, mikor még el sem küldtem. De miképp
valljam be neki most már?)
- Talán még lehetséges - feleltem fojtott hangon.
- Tegye meg, kérem azt a szívességet. Örökké hálás leszek.
Számítsa fel, mibe kerül.
- Oh, kérem, csekélység. A sürgöny, lovas ember, aki a
távirda-állomásig viszi, s több efféle.
- Csak számítsa fel, de bõ krétával ám, mert nem akarom a
pénzt kímélni… nem, nem. Csak el ne késsünk - kiáltott föl aggályosan. - Mit
gondol kérem?
- Nem hiszem… nem képzelem - hadartam zavartan, de azért
nolens-volens, le kellett ülnöm az asztalhoz, s megcsinálni az expensnotát,
komoly, gondolkodó; becsületes arccal.
…Mert hát ilyen a szüle és ilyen a prókátor.
|