|
Tisztelt
Szerkesztő Úr!
Megírom Önnek,
milyen szerencsétlenül jártam a rendőrökkel!
Oh, Mihasznák,
átkozott Mihasznák! Izzadtan a nagy melegtől, és vörösen a szégyentől
írom ezeket a sorokat.
Én becsületes,
tisztességes állampolgár vagyok, szerkesztő úr, és föl nem venném ezt a
fölsülést ezer forintért. Pedig nincs pénzem, szerkesztő úr.
Mert hisz ha
volna, nem járnék akkor ingyenjeggyel a budai színkörbe. De nagy okom van rá,
mert éjjel-nappal nincs nyugtom, mióta a szép szöszke Marit megösmertem.
Tetszett már
látni a Marit, aki a karban játszik?
Ugye nem? Mert
hát minden ember Réthy Laurát nézi: a kis fejlődő Blahánét.
Hiszen persze
hogy Réthy Laura a legszebb,
legtehetségesebb, de ha nekem mégis a Mari tetszik jobban. Pedig a Mari ostoba
egy kicsit. De éppen az a kedves ostobasága imponál nekem.
Körülbelül egy
hónapja udvarlok neki; s megvallom meglehetősen benne vagyok a
gráciájában. Úgy tetszik, nincs is kívülem más. Ez pedig nagy dolog, igen nagy
dolog egy kezdőnél. Mert a
színészi pálya egy megfordított élet - tízen, húszon kezdi, s egyen végzi…
Tegnap, ahogy az
előadásra megyek (mert mindig megyek, valahányszor a színlapon jelezve van
»asszonyok, lányok, falusi népség«), az est szürkületben beleütöm a fejemet a
szűk utcában, amerre haladtam, egy kinyitott ablak zsalugáterjébe.
Újdonatújon kivasalt cilinderem behorpadt.
- Sapristi -
szóltam. - Micsoda rend ez? - S mintegy ösztönszerűleg a nyitott
földszinti ablakon át a szobába süvítém be szemrehányásomat.
Azonban egyszerre
mintegy megállított mérgelődésemben egy fölséges virágcsokor csupa
kaméliákból, mely az ablakban pompázott, egy közönséges cserépvirágtartóba
téve.
- Oh, mily szép
virág! - sóhajték, miközben szemem bejárta a szegényes szobát. - Hogy illik ide
e pompás bokréta? Volt ez tán harminc forint is!
A szobában nem
volt senki, minélfogva egész kényelemmel nézegethettem a csodaszép csokrot.
- Bárcsak én
adhatnék egyszer ilyet az én Marimnak!
Az utcaszögletnél
egy rendőr állt, és rettenetesen köhögött, fuldoklási szünetek közben a
köhögéstől vérvörössé vált szemeivel gyanakodólag tekinte rám.
- Hüm! Ugye szép
virág? - szólt, amint aztán elmentem mellette.
- Magának is
tetszik? - kérdeztem inkább meglepetve, mint bosszankodva a kérdésen.
- Ha tetszenék,
hát el is venném - mondá az öreg Mihaszna új köhögési rohamba esve.
- Mitől
köhög úgy, rendőr bácsi?
- Az
esztendők súlya, kérem alássan, öreg, tehetetlen ember vagyok már, hetven
év, kérem alássan, hetven év…
- És mégis
szolgál?
-
Rendőrösködöm, kérem alássan, mert egyéb munkára már tehetetlen vagyok.
- Ez a
posztja?
- Ez.
- Jó
csendes hely, nyugodalmas hely.
- Nem bánt
senki, kérem alássan - mert én se bántok senkit.
- Kié ez a szép
bokréta?
- Nincs ilyenkor
itthon a gazdája, egy fiatal leányzó.
- Hát talán azt
hitte, el akarom lopni.
Az öreg ravaszul
kacsintott a szemével.
- Nem olyan
nagy dolog, teens uram. Tetszik a bokréta, mi?
S megint
hunyorított egyet, és halkan súgta:
- Haza vigyem, mi?
- Hozza utánam a színházhoz - mondám rekedten. - De ne
mindjárt, majd kis vártatva.
Szinte megbántam, hogy mondtam neki, mert láttam a
szögletnél visszanézve, hogy az öreg apó csakugyan arra felé somfordál, nagy
köhögések között.
Egy óra múlva, mikor az elsõ felvonásnak vége volt, s
kimentem egy cigarettet elszíni, csakugyan ott állt már a sorompókhoz
támaszkodva, s a köpönyege alatt tartotta a csokrot.
Elvettem tõle, és adtam neki egy forintot. Mit tehettem
volna már egyebet?
A bokréta a második felvonás után felvándorolt a színfalak
közé, elküldtem a zártszéknyitogatónétól: adja át Marinak nevemben.
A kevélységtõl duzzadozott a szívem. Mégis csak gavallér
ember vagyok én! Teringette, egy írnoktól ilyen bokréta! A miniszteri titkártól
sem telik ekkora!
Képzelem, hogy fölszáll az ázsióm Mari elõtt!
- No, mit mondott? - kérdém, úgyszólván remegéssel a
visszatért zártszéknyitogatónétól.
- Mit is? Amint jól figyelmesen megnézte, ezeket mondta:
»Ah, tehát õ volt az«, s inkább elszomorodott mintsem megörült. »Ugyan, minek
pazarolja a pénzét ilyenekre« - tette aztán hozzá.
- Lám, meg volt hatva - gondolám. Persze, persze sajnál a
szegény kicsike. Sajnál, mert szeret. Most már bizonyos vagyok benne. Most már
remélem, amire hasztalan kértem eddig, hogy mondja meg szállását, s fogadjon el
otthon is.
Kidüllesztett mellel, a biztos diadal tudatának édes
gerjedelmével mentem át késõbb a Horváth kerten át a színfalak közé.
Mari elém jött messzirõl, és nyájasan nyújtá kezét.
- Köszönöm - mondá szép csengõ hangon -, de miért okoz ön
magának annyi kiadást? Még el sem hervadt az egyik, és már a másikat küldi?
Menjen maga tékozló fiú!
- Hogyan az egyik? - hebegém.
- Hát a párja ennek, amit a lakásomra küldött tegnapelõtt.
- Én?
- Igen, igen. Akkor még azt hittem, hogy más valaki…
Mari önkéntelenül felsóhajtott, de csakhamar észrevette
magát, s vígan folytatá:
- De most már tudom ki a bûnös… most már kisült.
- Mi által? - hadartam csodálkozva, de rosszat sejtve.
- Ej - mondá õ -, hiszen a bolond is ráismerhet. Ez a csokor szakasztott mása annak, mely
otthon van az ablakomban.
Lábaimat lassú reszketegség fogta el, elhalványodtam, s egy
szót sem bírtam kiejteni többé.
Oh, átkozott Mihaszna András, te éppen az õ csokrát loptad
el.
Írok Thaisznak, írok a királynak, írok a Pesti Hirlapnak:
ezt nem hagyhatom annyiba.
Mi lesz, ha Mari nem találja meg a másik csokrot, ha kisül
az egész dolog - de ha ki sem sül?
Szerencsétlen vagyok, tisztelt szerkesztõ úr, végem van.
Amily gyorsan csak tehettem, pusztultam a színházból, még
búcsút sem mondva Marinak, s nem megyek többé oda vissza.
Itt küldöm tisztelettel mellékelve az ingyenjegyet; én nem
referálok többé az elõadásokról. Alázatos szolgája.
|