|
- Jöjjön be a következõ tanú!
Nagy, hórihorgas embert tuszkol be az ajtón a hajdú, széles
szíj van a derekán, gavalléros öt csattal. Hímzett halina lóg a vállán, s
újdonatúj bocskor kunkorodik a lábain fehér szíjakkal.
Nini, ni, hisz ez a Macskási István uram tót csõsze, aki
engem diákkoromban megzálogolt, mikor a kukoricásukban vadásztam.
Szemeim zöldes karikákat vetettek. Elfelejtettem, hogy bírói
széken ülök. Nem csoda, hiszen még csak huszonhárom éves voltam. Eszembe jutott
fölháborodásom, ami akkor elfogott, mikor a tölténytartómat elvette. Öt éve
annak, de egy tekintet a csõsz arcára egyszerre elfújja az idõk pernyéjét, s a
bosszú érzete a régi erõvel nyargal át ereimen. Vézna fiúcska voltam öt év
elõtt, s mikor meglökött, elszédülve estem hanyatt a földön.
- Hogy hívnak? - kérdém tompán.
- Vrana Mihály, szolgálatjára - mondá az óriás
tiszteletteljesen.
- Lépj közelebb.
Közelebb jött félénken, ünnepélyesen, mintha a templomban
lépkedne. (Bezzeg otthon, a te pusztádon nem féltél, hanem nyers és vakmerõ
voltál, ugye?)
- Hány éves vagy?
- Huszonkilenc.
- Nõs, gyerekes?
- Nõtlen.
- Voltál már büntetve?
- Nem voltam.
(Nohát majd leszel mindjárt. Hiszen megvan arra nekünk a
rendes metódusunk.)
- Tanúnak vagy megidézve, Vrana Mihály, a Gyurgyik kontra
Macskási ügyben, az eskü szentsége alatt felelsz a föltett kérdésekre.
- Igenis, kérem alássan - mondá Vrana jámboran, hosszú
sárgás haját hátra simítva.
- Nem vagy kapatos?
- Nem vagyok.
- Nekem úgy rémlik. Jöjj még közelebb: lehelj rám.
Ez a »lehelj rám« volt a mi privát hatalmunk, ami már meg
nem fért a vicispán kezeiben, s amit a szolgabíró is nekünk, esküdteknek adott
át, hogy mulassunk vele.
Vrana rám lehelt. Olyan tiszta szája volt, mint a ma
született gyereknek, s pálinkaszag éppen nem csapta meg orromat. De mindegy,
Vranának azért vesznie kellett.
- András - kiáltám a hajdúnak.
- Tessék parancsolni, esküdt úr...
- Vigye be ezt a részeg fickót, hadd aludja ki a mámorát
holnap reggelig.
Vrana mennyre-földre esküdözött, hogy egy hete nem látott
italt, de hát hova apelláljon: a királyi tábla messze van innen, hogy
felülszagolja a száját.
Biz azt bevitték a kis megyeház börtönébe.
- Hadd jöjjön a következõ tanú.
Egész estig dolgoztam a Gyurgyik-ügyben. Mert a törvénykezés
ránk, fiatal, könnyelmû fiúkra volt hagyva.
Derék fõszolgabíránk csak a közigazgatással törõdött, de
ennek ágazatai közül is, úgy látszik, azt választotta ki magának, hogy õ a
részeg emberekre fog vigyázni, s e tekintetben igazi specialista volt.
Ha a hidak karfája megromlott, bosszankodva kiáltott fel:
»Rögtön meg kell csináltatni, nehogy valami becsípett ember erre jövet
lepottyanjon a hídról«. Ha a kocsiszínek szelelõ lyukain át õsi szokás szerint
kitolták faluhelyeken a szekerek rúdját, az is a szemét szúrta: »Le kell
fûrészelni a rudakat, nehogy valami szegény részeg ember megüsse magát bennök«.
Ha a kisebb megyeház udvarán, ahol hivatalunk volt, fölszakadt egy-egy kõ, az
öreg legott észrevette: »Mért nem tesznek oda új követ még meg találnak botlani
a gödörben az esküdtek, mikor éjjel pityókásan hazajönnek«
A józan emberekre nem nagy súlyt fektetett, sem a
törvénykezésre. A józan ember rossz úton is el tud menni, minek annak a jó út
és a jó híd.
A pörlekedõ ember sem érdemel különösebb figyelmet. Mert aki
maga keresi a bajt, minek arról azt levenni?
Ilyenformán gondolkoztam magam is, s a mondott napon,
lecsapva a Gyurgyik-aktákat az asztalra, kirándultam víg cimboráimmal egy közelfekvõ
fürdõbe, hogy reggel majd újra folytatom a munkát.
Azonban olyan jól mulattunk, hogy egy estébõl két este lett,
no meg egy közbeesõ nap.
Eszembe se jutott a Gyurgyik-ügy, hanem - és itt egyszerre
elsápadtam ijedtemben - eszembe jutott Vrana Mihály.
A szerencsétlen Vranát becsukattam tegnapelõtt. És azóta sem
nem evett, sem nem ivott, tehát bizonyosan meg is halt.
- Hollá, kocsis, fogjon be azonnal, sebes vágtatva siessünk
a székvárosba.
A barátaim tartóztattak, el nem bírták gondolni mi lelt
egyszerre? Ijesztõen nézhettem ki sápadt arcommal, megüvegesedett szemekkel,
tétova tekintetemmel.
- Hagyjatok békét, be kell mennem, minden áron be kell
mennem.
Az öreg levéltárnok végignézett…
- Értjük, domine spektábilis, holdvilág, éjfél, gyors
bemenetel… vesszek meg, ha nem menyecske van a dologban.
- Ej, nem is úgy néz ki, mint egy szerelmes - mondá az
aljegyzõ, Kolonkay István -, inkább úgy néz ki, mint egy gyilkos.
Összerezzentem. Testemen végigszaladt ez a borzasztó szó.
Oh, hátha igaz, hátha igaz!
Kétségbeesve vetettem magam a kocsiba, de bármily sebesen
mentünk is, úgy látszott, mintha cammognánk. Fák az utak mellett sötét árnyékot
vetettek, megannyi koporsó. Egy denevér az arcomba csapódott. Huh, amint
megfogtam, egyszerre reszketni kezdtem, és a fogam vacogott.
Oh istenem, bizonyosan meghalt a szegény Vrana!
Mert úgy volt, hogy a szolgabíróság csak huszonnégy órára
csukhatott be valakit a saját börtöneibe. Ha több idõre ítélte, át kellett adni
a rabot a törvényszéknek, hogy ott nyilvántartsák, és élelmezzék. Nálunk nem
volt rabtartási alap.
Vrana már halott, semmi kétség, s nekem örökre végem van.
Két óra lehetett éjfél után, midõn beértem a székvárosba, s
megkopogtattam a kis megyeház kapuját.
- Mi tetszik? - kérdé az õr.
- Nyissa ki a kaput, be akarok menni az irodába.
Az irodában volt a börtönkulcs. De mit ér, ha az irodakulcs
meg valahol az András hajdúnál volt.
Dobogó szívvel, kábultan futottam a város másik végére, ahol
az András hajdú lakott:
- András, keljen fel gyorsan, keljen fel.
- Talán a tatár van a nyakunkon? - dörmögte és a másik
oldalára fordult.
- Keljen fel azonnal, nagy baj van.
- Nono… - szólt félálmosan.
- Emlékszik a tót csõszre, akit becsukattam tegnapelõtt?
- Az úgysegéljen... Emlékszem bizony.
- Tudja-e - kiálték fel -, hogy az már meg is halhatott az
óta?
- Az ám, persze. Ámbátor csak soha nagyobb kára ne legyen a
tekintetes vármegyének.
- Szaporán, menjünk kiszabadítani, ha mondom. Egy, kettõ.
- Ilyenkor? - csudálkozék András.
De azért fölkászmálódott, kedvetlenül magyarázva útközben:
- Hiábavaló dolog ez, teensuram, mert ha megboldogult, hát
akkor úgyis csak holnap temetjük el õkelmét, ha pedig él, hát akkor bizonyosan
õ is alszik, s nem fogja szívesen venni…
- Menjünk! Menjünk!
Az irodából elõhozta a kulcsokat, s csendesen, szorult
szívvel ballagtunk az udvar hátsó részébe, ahol a börtön volt.
Halántékom forró volt, lábaim inogtak, azt hittem, rögtön
összerogyok. Oh, ez a borzalmas három-négy pillanat fölért egy évi
szenvedéssel.
Megcsikordult a kulcs a rozsdás zárban, és fölnyílt az ajtó…
- Menjen elöl, András - suttogtam reszketõ hangon -, fogja
meg a kezemet, András… félek…
- Hideg a keze, teens uram…
- Szólítsa, András... szólítsa…
András elkiáltotta magát:
- Hej Miso, Vrana Miso!
- Hopp! - kiáltá erre Vrana mellénk ugorva.
Örömömben fölsikoltottam, s nekitámaszkodtam a külsõ falnak:
- Tehát él még, Mihály?
- Ajaj! - felelt õ.
- Bizony azt hittük, hogy már meg is halt kend…
- No! - szólt csúfondárosan a szerinte gyermekes föltevésre.
- Most már szabad kend, Vrana Mihály. Kihallgatom a pörre
nézve, és azután hazamehet…
Nem szólt semmit, csak valamivel közelebb lépett hozzám. Azt
hittem, torkon ragad, hogy bosszút álljon önkénykedésemért, s bizony eltûrtem
volna tõle.
De õ nem tette, csak azért lépett hozzám, hogy lehajoljon
nagy szuszogással, és a kezemet megcsókolja.
- Köszönöm - mondá -, hogy hazaereszt a tekintetes úr. Nem
vagyok én rossz ember, kérem alássan.
Elrántottam a kezemet, s elvörösödtem.
Föltette széles kalapját, és megrázta magán az ötcsatos
szíjat.
- Gondoltam én mindjárt, hogy kiszabadulok. Mert tudom én,
hogy a nemes vármegye igazságos.
.......
Ez volt az én egyetlen rabom. Egész más volt ez, mint a
mostani hitvány kor elfelejtett rabjai. Tudta ez, mi a becsület. Rá egy hétre
újra benyitott a hivatalba.
- Mi baj van, Vrana barátom?
Fonott kézi kosarat vett ki a halina alól.
- Egy kis édes szõlõt hoztam hálából a tekintetes úrnak.
…Megkóstoltam, de nekem nem volt édes.
|