|
Nem messze a galíciai határhoz, a kis Zboró városka déli
oldalán emelkedõ erdõs hegy csúcsán, porladozik Zboró vára.
Nevezik különben »Makovicza várnak« is régi iratok, a
hagyomány szerint Makó nevû úr építette IV. Béla királyunk alatt. Hiszen majd
minden vár ekkor épült a tatárok ellen. Ha a tatárok nem lettek volna, ma igen
kevés várunk lenne Magyarországon.
Késõbb a Zudar nemzetségé lett a Zboró s a hozzá tartozó
birtok, melyet mai napig is Makoviczai uradalomnak hívnak. A Zudarok
magvaszakadtával a Tárczay-család örökölte, mígnem 1548-ban Tárczay Györgyöt
hûtlenné bélyegzé I. Ferdinánd, s odaadta a szép várat uradalmastól az élelmes
Serédi Györgynek. Veszedelmes volt akkorában egy-egy vár: könnyen utána gurult
az embernek a feje is.
Serédi György sokat költekezett, s nagy fényre emelte
Zborót, úgyhogy messze híre volt, mesés dolgokat regéltek a zborói vár
pompájáról.
Ebben az idõben ment oda látogatóba I. Rákóczi György a
nejével, Lorántffy Zsuzsannával, ki vérrokonságot tartott a gyermektelen
aggastyán Serédivel.
Rákóczinak felette megtetszett a gyönyörû vár és birtok, úgyhogy
erõnek erejével meg akarta szerezni.
- Hogy adod
nekem ezt a várat, bátya?
- Nem
eladó, nagyságos uramöcsém.
- De ha én
kérem. Bírni akarom azt. Mondj akármilyen összeget.
- Hát jól
van - mondá Serédi nevetve. - Ha mához egy évig harmincezer aranyat kifizetsz,
tied a vár s a birtok.
- Itt a
kezem rá - felelte mohón a fejedelem -, eb, aki megbánja.
- Ne siess,
nagyságos uram, mert még nem végeztem. A harmincezer darab arany mind erdélyi
legyen, mind ebben az évben veressék, s mind a te képedet viselje. Másképp,
isten úgy segéljen, nem adom.
Egyszóval
lehetetlenséget kívánt Serédi. Harmincezer aranyat akkoriban tíz esztendõ alatt
sem igen verettek Erdélyben. Minden bõven volt ott, csak pénz nem.
Rákóczi elkedvetlenedve mondá:
- Bolond vagy, bátya, hanem azért mégis enyém lehet Zboró.
Az öreg csak nevetett rajta, s eldicsekedett vele sokáig a
vendégeinek, hogy miképp vágta õ ki magát az õ kegyelmes uraöccse elõtt, midõn
egy napon, még le sem telt egészen egy esztendõ, nehéz társzekerek döcögtek be
a zborói híres udvarra s Naláczi uram szállt le az egyikrõl, kit az erdélyi
udvarból ösmert Serédi.
- Hol jár itt kegyelmed - üdvözlé Serédi nyájasan -, ahol a
madár se jár.
- Pénzt hoztam kegyelmednek.
- Miféle pénzt?
- Hát a vár és uradalom vételárát, harmincezer darab idei aranyat.
- Csak tán nem? -
kiáltá ijedten Serédi.
De bizony igaz volt. Egyenkint oldozták ki a zacskókat, az
öregúr egyenkint vizsgált meg egyre izgatottabban minden darab aranyat. Mind
igazi volt, s nem volt egy híja sem. Az izgatottság annyira erõt vett a
különben is beteges emberen, hogy mikor az utolsó darab is teljesen bevált az
adott szó szerint, eszméletlenül hanyatlott hátra székén ott a nagy garmada
arany elõtt, s meghalt szívszélhûdésben, azt rebegve elhaló szavakkal: »Isten veled, kedves váram!«
Rákóczit igen meghatotta a szomorú eset, melyet õ idézett
elõ, s mintegy kiengesztelésül pompás emlékoszlopot állítatott a vár közelében,
mely még mai napig is fennáll.
Zrínyi Ilona özvegysége idejében a várat is elfoglalták a
Rákócziaktól a császáriak, s lerombolták, felgyújtották. Azóta aztán az
enyészet vájkál benne, lassan, de biztosan õrlõ fogaival.
II. Rákóczi Ferenc még bírta a makoviczai uradalmat, s sokat
idõzött a zborói kastélyban, hol az udvaron a híres száz hársfa állt, melyeket
Rákóczi György oly nagyon szeretett, hogy a leveleit is így keltezte: »Datum
Zboroviae sub centum tiliis«.
A hársfák még ma is ott állnak, két sorban, hatalmas
koronáikkal, s rejtélyesen susognak egymás között. Ha értenõk, hogy mit
beszélnek.
|