|
Mialatt a közönség most a nagy melegben idegen égalj alatt
költi pénzét, mert ott hûvösebb az idõjárás, és mert végre is csak látnia kell
egyszer legalább az életben a Gmundeni tavat, a Mont-Blancot, a Rigit, s több
efféle szép pontot (aki mûvelt európai, elvégre is ismernie kell Európát),
azalatt lesz legalkalmasabb elmesélni az én esetemet.
De
tulajdonképpen az is a más esete.
Egy
akadémikus ismerõsöm szólított meg a nyár elején:
- Ni, de jó, hogy
találkozunk. Éppen ön az az ember nagy Magyarországon, aki nekem megfelel arra,
amit tudni akarok.
- Hízelgõ rám
nézve öntõl, kinek mint akadémikusnak, rendelkezésére áll az egész Akadémia, ha
kérdezõsködni akar.
- Hagyja el,
kérem. Már mindenkitõl kérdeztem, egyik sem tudja.
- És ön rólam
teszi fel?
- No, no… Nem vagyok olyan naiv. Hanem van önnek egy
speciális tulajdonsága.
(Ej lám, gondoltam mellemet kifeszítve, mégis elismer bennem
valamit az Akadémia.)
- Egy speciális tulajdonsága - folytatá -, hogy a Mátra
tájékán született.
- Igen? - hadartam lehangoltan.
- Nyári kirándulást tervezek a családommal a Mátrába. Meg
akarjuk mászni a legérdekesebb csúcsát, a Gályt, melyrõl csak azt tudom, hogy a
Heves megyei Mátrában emelkedik, de meddig mehetek vasúton, meddig kell mennem
tengelyen, hiába kérdezgetem, senki sem bír útba igazítani. Úgy tetszik nekem,
mintha az angol utazó, aki bennem évek elõtt ébreszté fel a vágyat a Gályt
láthatni, Bátonyt említette volna szálláshelyül. De ez csak rémlik elõttem, s
öntõl akarom megtudni, közel van-e oda a Gály, s van-e ott vendéglõ vagy nincs?
- Valószínû, hogy talán van - mondám zavartan.
- Mit, Ön per »valószínû« beszél? Ön a saját szülõföldjét
sem ösmeri. Ej, ej uram, ön tehát nem is volt soha a Gályon?
- Már hogyne lettem volna - pattantam fel röstelkedve -,
voltam, bizonyosan voltam, uram, de alkalmasint kisfiú koromban lehettem ott…
- Nos, természetesen - válaszolt gúnyolódva. - Nem emlékszik
a részletekre, nemde?
- Valóban nem emlékszem, hanem iszen majd megtudom én ezeket
önnek még körülményesebben.
(Úgy adtam a dolgot, mintha már én is útba igazítottam volna
némileg - csak még nem elegendõképp.)
- Kitõl tudja meg?
- Az a legegyszerûbb a világon. Kikérdezem a képviselõházban
a mátravidéki követeket, azok bizonyosan tudni fogják, aztán majd megírom
önnek.
- Ez bizony jó gondolat. Hogy ez magamnak nem jutott
eszembe! Hát persze, hogy azok tudni fogják. Igazán lekötelez vele. Kezet rá,
hogy megteszi.
Kezet adtam, s nyomban hozzáláttam a hegycsúcs kereséséhez.
A képviselõházi folyosón, aki legelébb gurult elém, Papszász György, éppen
mátravidéki ember.
- Jó, hogy talállak, kedves barátom. Mondd meg nekem, kérlek
alássan, hol fekszik a Gály?
A nevezett képviselõ kedvetlen képet csinált, s egy vidám
megjegyzéssel siet kölyökkorában megfojtani a kérdést.
- Engedd meg - mondá kitérõleg -, de nekem mindig szekundám
volt a geográfiából.
- Megengedem, csakhogy a Gálynak ott kell valahol lennie,
ahol a birtokod van.
- Lehetetlen az! Falu a Gály, vagy mi?
- Nem! Egy hegycsúcs a Mátrában.
- Hegycsúcs! - kiált fel megvetõleg. - Nem káptalan az én
fejem, pajtás, hogy a hegycsúcsok keresztnevét is evidenciában tartsam. Hanem
tudod mit, kérdezd meg Almássy Sándort, az még a vakondtúrásokat is ösmeri a
környékünkön.
Nosza, legott megkeresem Almássy Sándort, s elõadom neki a
kérésemet. Nagyokat hümmög, s gondolkozva vakargatja rövidre nyírt fejét.
- Gály, Gály! Igen, igen emlékezem már, ott van, ott
minálunk! Csakhogy, biz én nem tudom merre. Most két esztendeje… de bizony négy
már… az istenuccse négy esztendeje, oda mászott fel egy faragó béresem, s onnan
esett le… Az bezzeg tudta volna most… az ám… az most megtudná mondani, de amint
leesett szörnyet halt. Nagy kár volt a fickóért, édes öcsém. Hanem mondok
valamit. Amott olvasgat egy másik mátravidéki ember, Németh Albert a
könyvtárszobában, iszonyú memóriája van annak! Hogy az meg fogja tudni mondani
azt a Gályt, ráteszem a nyakam.
(Akkor néztem meg figyelmesebben. Alig van valami nyaka!)
De bármilyen keveset kockáztatott is, hiába, meg kellett
kísérelnem odalopózni a Németh Albert háta mögé, s megakasztani õt a hirdetések
olvasásában, mert õ mindig csak a lapok negyedik oldalát olvassa.
»Ez a legtartalmasabb - szokta mondani. - Ebbõl ösmerni meg
minden országot. Gazdag-e vagy nyomorult, erkölcsös-e vagy erkölcstelen, okos-e
vagy ügyefogyott? Az a többi belsõ oldal, amit ti firkáltok tele, az semmi.«
Szelíden nézett rám, amint félbeszakítottam, letörülte
zsebkendõjével az izzadságot homlokáról, nagyot fújt, s egy jegyzést csinált a
nagy ujja körmével az egyik éppen most olvasott hirdetésnél, melyben valami
cukrászda ezzel ajánlja a hûsítõ szereit »Nincs többé melegség«.
- Mivel szolgálhatok, domine spektábilis? Pfuj, cudar
forróság van ma… Gyalázatos egy idõ!
Elmondtam neki, mi járatban vagyok, s kértem, vallja be most
már õ, merre fekszik a Gály?
Hosszú szakálla egyik szárnyát a szájába vette, s idegesen
rágcsálta:
- Hol fekszik? De hát nem mindegy az, akárhol fekszik? Kinek
mi köze hozzá?
- Mondtam már, kérem szépen, hogy egy fõvárosi család akar
odarándulni.
- Oda akar rándulni? Minek! Hát nem jobb itt neki a
Zugligetben, ahol kényelmes kocsma és fogaskerekû vasút van? De a Mátrába
menni! No, én ugyan sohasem jártam benne, fogalmam sincs róla, hol a Gály,
azonban gyermekkoromban nekem is volt egy inzsellér keresztapám, aki örökké ott
kódorgott a Mátrában, mappát is rajzolgatott róla, de olyan rövidlátó volt,
hogy amit a kezével rajzolt, azt az orrával mindég eltörülte. Ha a keresztapám
megvolna is, ámbátor nincs meg, és a mappa is ha megvolna, ámbátor az sincs
meg, mégsem lehetne róla leolvasni a Gályt. Nincs itt más mód, domine
spektábilis, mint hogy forduljon Herman Ottóhoz, az köztünk a legtudósabb
ember, õ bizonyosan hallott valamit...
Szót fogadtam, rögtön ûzõbe véve Herman Ottót.
- Képviselõ úr, kedves képviselõ úr, álljon meg egy szóra.
- Tessék! - szólt mélabúsan.
- Segítsen ki a nagy bajomból, már elvesztettem a
türelmemet. Reggel óta keresem szakadatlanul s mégis hasztalan a Mátrában a
Gályt. Remélem, hallotta hírét?
- A Gálynak? - kiáltá kitörõ örömmel majdnem a nyakamba
esve. - Hát van még kívülem élõ ember, aki keresi? Mert tudja meg, uram, hogy
én meg tíz esztendeje keresem, és nem találom.
- Majdnem hihetetlen!
- És mégis úgy van, uram. Tudom, hogy fönséges hegycsúcs,
ahol felhõk a toalettjüket csinálják, s a nap játékba ereszkedik az emberekkel,
el-elkapja az árnyékukat, s pajzánul mutogatja a magasból. Azt is tudom, hogy a
tót »Háj« szóból vette nevét, de merre fekszik, miképp juthatni oda, hiába
fürkészem fûtül-fától. Magyar könyv és magyar ember nem tud arról semmit. De
megálljon csak, egy jó gondolat, ha ön talán tudakozódnék Papszász Györgytõl…
(Köszönöm szépen ezt a jó gondolatot.)
Nem kérdeztem én meg többé egy lelket sem. Nem is említem
azóta. Csak éppen e napokban jutott hirtelen eszembe, amint ismét találkozom az
elõbb említett akadémikussal.
- No, volt-e a Gályon? - kiáltok rá messzirõl.
- Voltam, voltam - felelte kelletlenül -, de nem tudom
bizonyosan, hogy a Gály volt-e az, vagy sem.
|