|
Még az igazságos
Mátyás is csinált egy nagy igazságtalanságot, amikor heves, ingerlékeny
természeténél fogva ide záratta anyai nagybátyját: Szilágyi Mihályt.
Valószínû is,
hogy megbánta mindjárt, de azt már mégsem tehette meg, hogy a rendeletét, ha
egyszer kimondta, visszavegye.
Szilágyi Mihály
uramnak pedig annál is rosszabbul eshetett ez a fogság, mert a saját gyámfia
záratta el, és éppen a saját várába, melyet sógorától, a nagy Hunyadi Jánostól
kapott.
Ahol mint úr
járt-kelt azelõtt, most ott rabul kellett élnie. Mégis keserû sors!
Ámbátor
igyekeztek azt megédesíteni, amennyire lehetett, a saját volt emberei. Lábatlan
Gergely várnagy uram mindig levett kalappal beszélt a rabbal, s bizony a
szakács se csinált egyebet egész nap, mint hogy sütötte, fõzte neki a jobbnál
jobb ennivalót.
Sõt szakács
uramnak voltak magasabb tervei is (azelõtt a szakácsok voltak a nagy
politikusok, nem a csizmadiák).
Egyszer odakünn
járkálván, nagy lihegve és ijedt arccal rohan be a várudvarra:
- Itt a török!
Jaj, itt a török!
- Nosza fegyverre
gyorsan - kiáltja a vitéz Lábatlan Gergely, s kirohan veszett fejjel, hogy õ a
török ellen mégyen.
Török azonban nem
volt a környéken sehol, hiába nézték a világ mind a négy tájéka felõl.
A várban nem
maradt más benn, csak a rab és a furfangos szakács.
A szakács fogja
magát, összecsattantja a nehéz várkapukat, becsukja belülrõl, és viszi a
kulcsokat Szilágyi Mihálynak.
- Elfoglaltam,
uram, a várat számodra. Ezennel úr vagy fölötte és szabad. Védeni fogjuk
magunkat!
S ezzel
elbeszélte Szilágyinak az elmés fortélyt, ki felette nevetett azon.
- Bolond dolog
lesz belõle! Egy várõrség, amelynek a saját várát kell bevennie!
E pillanatban
kürt harsant meg a kapu elõtt.
- Micsoda, már
itt vannak? - mond a szakács élénken fölugorva. - Lemegyek, tudtokra adom, hogy
nincs szándékunk kapitulálni.
Kisvártatva
felszalad ijedt képpel.
- Nem õk vannak
itt, hanem egy királyi csatlós. Beeresszem-e?
- Mindenesetre,
hadd lássuk, mit akar. Hátha éppen az én kivégeztetésemet rendeli el ismét »az
a gyerek«? Hanem kösse le kegyelmed a fehér kötényét, mert nem tudom mit fog
képzelni felõlünk.
A királyi
küldöttet beeresztette szakács uram a néma, kihaltnak látszó várba.
- Lábatlan
Gergelyhez hozok parancsot a királytól. Vezessen kegyelmed õhozzá.
A szakács
fölvezette Szilágyihoz.
- Mit üzen
a király? - kérdé mohón Szilágyi.
- Azt
üzené, hogy a nagybátyjára jól vigyázzon kegyelmed, nehogy valami baja essék; mert
a király szíve szeretettel hajlik az öregúrhoz, szeretné már ölelni minél
elõbb, de végre is király a király, õ nem alázkodhat, óhajtaná hát
kegyelmedtõl, ha apródonkint szép szóval, beszéddel hajlítaná az öregurat
feléje…
- Nonono -
dörmögé az öreg Szilágyi elfordulva, hogy a könnyeit letörülgesse, majd ismét a
királyi szolgához fordult: »Mondd meg a királynak, megteszek amit tehetek, de
bizony nehezen fog menni a dolog, mert makacs az öreg, nagyon haragszik,
ámbátor õ is nagyon szereti a királyt«.
E pillanatban
óriási zenebora keletkezett kívül; rengett, kongott a kapu a dárdaütésektõl, s
egész felhallatszott a zsivajgás. Most jöttek meg Lábatlanék, s képzelhetni
mennyire elcsodálkozának, mikor a kapukat zárva találták. »Bizonyosan elaludt
az a gaz ételkotyvasztó.«
Végre
megjelent a potrohos szakács a várfalakon:
- Bolonddá
tett kend bennünket - kiáltja rá szemrehányóan Lábatlan Gergely -, hát hol az
az ellenség, amirõl beszélt?
- Az az ellenség
- mondá a szakács -, ehol van ni. Én vagyok az az ellenség. Lábatlan uram,
érti-e már?
- Hogy-hogy?
- Hát úgy, hogy
ez a vár a Szilágyi Mihály uram vára, kegyelmednek pedig tágasabb odakünn.
Káromkodott erre
nagyokat Lábatlan, de bizony be sem is eresztette volna vér nélkül a szakács,
ha maga Szilágyi nem jön le, s nem parancsolja meg.
Minek lett volna
most már a kötekedés, ha úgyis biztos a kibékülés a királlyal - mely csakugyan
megtörtént nemsokára. Szilágyi Mihály holta napjáig bírta Világost, s sokra
becsülte a hû szakácsot.
Nagybátyja halála
után Mátyás a Báthoryaknak ajándékozta Világost, és egész 1613-ig ezek kezében
maradt. Akkor halt meg az utolsó Báthory.
A mohácsi vész
után Világos sorsa is mindig rajta volt a hadi kockán, hol a töröké lett, hol
János királyé, hol Ferdinándé.
Ma már csak rom.
Hajdan erõs lehetett. Meredek hegyoldalon egy óra hosszat tartó úton juthatni
fel. Erõs falak, s rengeteg erdõségek oltalmazták, ott, hol a keletrõl befutó
erdélyi Kárpátok az aradi rónákba vesznek.
Mióta áll, nem
tudjuk. A legrégibb forrás, mely említi, a római pápa egy levele 1190-bõl, s a
legutolsó év, mely még bizonyos fokig épnek látta Világost, 1784.
Ekkor romboltatta
le az ország, nehogy a rozzant szobákban a Zaránd és Hunyad megyében föllázadt
parasztok üssék fel fõtáborhelyüket.
Világos szerepe
azonban még mindig nem szûnt meg.
A sors azt
akarta, hogy nekünk is legyen egy »elátkozott várunk«, aminõ a mesékben van,
ahol kõvé változik a dicsõség, ahol a szégyen üljön rá a horpadozó romokra.
A magyar sereg 1849-ben
Világos alatt tette le dicstelenül a fegyvert orosz kézbe.
Ott törték ketté kardjaikat a kétségbeesett hazafiak, ott
szúrták le elõbb lovaikat, azután önmagukat a huszárok, ott temették el a
dicsõséget.
A Báthoryak büszke várából csak néhány csonka düledékfal
nézte már ezt a nagy gyalázatot.
|