|
Tisztelendõ Csupka Sámuel uram (anagrammát csináltunk a
nevébõl, nehogy ráösmerjenek otthon a hívei) evangélikus lelkész egy tót
faluban, valahol Ruttka tájékán.
Nagy talentumnak mondják, kinek kiváló szónoki képessége a
Sheridanéval vagy a Kazinczy Gáboréval vetekszik. És ezt nem pusztán a kurátor
uram tartja így, de mindazok, akik ösmerik.
Hogy mégis országos hírnévre nem tett szert eddig Csupka
Sámuel, azt annak köszönheti, mert nem volt eddig alkalma orátori tehetségeit
országos gyülekezetben kifejteni.
- Hogyan? - kiáltanak fel azok, akik mindig az ellenkezõt
akarnák elhitetni az emberiséggel. - Hiszen Csupka Sámuel minden áldott évben
ott van a Budapesten tartatni szokott bányakerületi közgyûlésen!
Nos, hát ezeknek sincs igazuk.
Mert áll az, hogy ott van húsz év óta minden gyûlésen, de
még mindig nem sült ki, valóban nagy szónok-e vagy sem.
Mert talán nem
beszélt?
…Dehogynem!
Minden áldott gyûlésen feliratkozik minden tárgyhoz, de mindig olyan népszerûtlen
húrokat penget, hogy 20 év óta egyetlen egyszer sem történt meg rajta, hogy
bele ne kiáltották volna a beszédébe a dörgõ »eláll«-t, mire rendesen eláll a
konstrukció közepén, és engedelmesen leül.
A következõ
tárgynál ismét felugrik, apró fejét, melyben sebesen forognak szitakötõformájú
szemei, megrázza, s beszélni kezd, de megint csak felzúg a fatális »eláll«, s õ
újra leül.
Így nem lehetett
megtudni soha, hogy jó szónok-e tisztelendõ Csupka Sámuel, vagy pedig csak
humbug az egész hír, mely hangját, retorikáját, formai érzékét és pátoszát
látatlanban magasztalja?
Maga a tisztelendõ úr sóhajtva szokta mondogatni otthon:
- Hej, csak egyszer… ha legalább egyszer kihallgatnának. Ha
én azt megérhetném!
Maguk a kollegák is kíváncsiak voltak már évek óta.
Hogy kellene mégis megtudni?
Hogy? Hát nagyon egyszerû, hallgassuk ki az öreget,
akármilyen pánszláv beszédet tart is, tapsoljunk neki, és éljenezzük, hadd
beszélje ki magát, ne maradjon a tudománya örökké a véka alatt.
Úgy is lett. Alig várták az elsõ kerületi esperességi
gyûlést.
Pro és kontra tömérdek fogadások történtek. És titokban
kineveztetett az illetékes zsûri is, mely eldöntse: jó volt-e a szónoklat.
Csupka Sámuel megjelent tubák színû hosszú kabátjában, mely
a csizmaszárait verte, s mindjárt az elsõ témánál felállott.
Egyik kezével a székbe kapaszkodott, a másik kezét
kiterjeszté, s elkezdett szónokolni.
Két-három szép konstrukciót kivágott, mély csöndben
hallgatták.
Körülnézett, megdöbbenve, hogy mi az? Nem volt õ szokva az
ilyesmihez.
Az ünnepélyes csöndtõl remegés fogta el a lábait. Roskadtan
támaszkodék a székhez, teste egész súlyával.
A negyedik konstrukciónál kitört az éljen és a taps…
- Halljuk! Halljuk! - kiálták.
- Pompás! Igaz! Úgy van! - hangzott mindenünnen az
összebeszéltek részérõl.
Csupka uram elvörösödött, szétnézett még egyszer a tömegen,
kétségbeesett arccal és váratlanul hirtelen - leült.
- Mi a baj? - ugráltak hozzá ijedten azok, akik szónoki
talentumába fogadtak. - Elszédültél? Rosszul lettél?
Csupka uram mosolyogni igyekezett:
- Nem biz az, kedves barátim! Hanem megvallom õszintén,
annyira hozzá vagyok szokva, hogy nem hagytok kibeszélni, hogy most is mint
mindég, csak nehány konstrukcióra készültem a beszédembõl.
…Most sült ki aztán, hogy miért engedi magát Csupka uram
olyan készségesen elállíttatni húsz
év óta, amikor beszél.
|