ÚJKORI VŐLEGÉNY

Írta: maga a vőfély

1884

Hozzám jön a minap Bajomi Marci, aki nekem már öt esztendeje kuglizó cimborám.

Jó dobásai vannak annyi bizonyos, mindig elölről vágja le a legnehezebb babát »Pulszky Ferenc«-et és »Tisza Kálmán«-t. (Nagy kuglisták így nevezik a két ellenkező szélen álló bábot.)

Ámbár most már nem talál ez az elnevezés, mert Pulszky Ferenc jelenleg nem nagyon »ellenkező báb«, s legközelebb állítólag így szólt Tiszához:

- Még eddig minden pártra veszedelmet hoztam, hát megteszem nektek azt a szívességet, hogy oda nem állok közétek - de veletek leszek.

Azonban hála istennek, sem nem Pulszkyról, sem nem Tiszáról van szó, hanem a mi Marcinkról, aki igen csinos fiú, de már régóta csinos fiú. Rendkívül makacs harmincas.

Az apám azt beszéli, hogy együtt jártak iskolába Marcival. Marci tagadja, és urambátyámnak hívja apámat.

Ki nem igazodhatik ebből senki, kinek van igaza? Annyi bizonyos, hogy az apám már öreg ember, Marci pedig még fiatal ember. Ruganyos járása van, holló fekete fürtei, szépen kipödrött bajuszkája. S én a természetnek jobban hiszek, mint az apámnak.

Hát Marci hozzám jön a minap:

- Hol jársz itt, ahol a madár se jár? - fogadom vidáman.

- Hozzád jöttem, öreg, azt hallom, csinos magyar ruhád van.

- Van. Kölcsön kell?

- Nem biz az. Hanem légy võfélyem.

- Ne beszélj! Megházasodol? - Csak nem tán?

- De bizony. Elveszem a kis Remetei Birit.

- Kit? Az én unokahugomat. Azt a szép piros arcú gyermekleánykát… Minek neked az a kis csirke?

- Kell barátom…

- De az életkor komám…

- Micsoda életkor! - szólott Marci konsternálva. - Az asszony hamar hozzáöregszik az emberhez.

- Az meglehet, Marci. De az ember nehezen fiatalodik hozzá az asszonyhoz…

- Ne papolj nekem. Jössz vagy nem jössz?

- Ha rettenetesen kívánod! Mikor lesz?

- Mához két hétre. Miskolcig a vasúton megyünk. Ott pedig a menyasszonyom kocsija vár majd ránk.

- No, hát nem bánom… Úgysem igen utaztam még azon a vonalon.

- Biztos vonal! Vasúti szerencsétlenségtõl nem kell tartani. Úgy megyünk rajta, mintha Visontai Kovách László búzája volnánk.

Hát el is indultunk a mondott idõben pontosan; a Marci másik võfélye Nagy Ferenc, már elõbb elutazott, mert úgyis arra a vidékre való.

Útközben természetesen a gyönyörû menyasszonyról volt szó.

- Hogy ösmerkedtél meg vele, Marcikám?

- Úgy valahogy, találkoztunk, hol itt Pesten, hol ott a vidéken, többször beszélgettünk, s én észrevettem, hogy tetszem neki.

- Gonosz egy kopé vagy, Marci. Megleptél mindnyájunkat…

- Elég volt már a vendéglõi kosztból, barátom. - Meguntam Holzwartot is, Marschallt is. Hát mármost mit csináljak? Csak ez az egy húzás volt még… az otthoni konyha…

- Majd meglátod, Marci, nincs meg annak az a jó kocsmai szaga… Hát a lány?

- A lány? A lány meg az otthoni konyhát unta meg. Neki is jó lesz…

- Nagyon konyhai stílusban beszélsz a házasságról, Marci.

Ilyen elmélkedések közt értünk be Miskolcra. S minthogy éjszakának ideje volt és borús sötét idõ, a ránk váró kocsis azt tanácsolta, ne induljunk ez éjjel, hanem feküdjünk le. Beszálltunk tehát a fényes új vendéglõbe.

- Két szobát kérünk - rendelkezett Marci a fõpincérnél.

- Csak egy szobát adhatok. Itt követválasztás lesz holnap, tele van a szálloda vendégekkel.

Bele kellett nyugodni, bár Marci elég kelletlenül vette a dolgot, s új tárgyalást kezdett a kocsissal: hátha mégis el lehetne indulni?

- Lehetni lehet - szólt az fejvakargatva -, de okos ember nem teszi, kérem alássan, mert ha megtenné, kisülne, kérem alássan, hogy nem lehet.

Ott maradtunk. S csakhamar levetkezõdve pihentünk le a gyanús fehérségû ágyakba.

- Nem tûrhetem az égõ gyertyát - mondá a võlegény -, a szememet bántja. - Elfújta a gyertyát, melyet maga mellé vett a kis éji-szekrényre.

Az utcák meglehetõs zajosak voltak, az »Éljen Vadnay« kiáltások föl-fölriasztottak ágyamból. S ilyenkor mindig megszólítottam Marcit:

- Alszol, võlegény? Aludj, aludj, ki tudja meddig alhatol!

Hatalmasan horkolt szegény. No, majd nem horkolsz úgy holnap!

Éjféltájban erõs migrénem támadt.

Becsöngetem a szolgát, gondoltam, és tormát kérek tõle. A tormától rendesen elmúlik a fejfájásom.

Keresem a gyufát, de az én éji-szekrényemen nincs egyetlenegy szál sem. No, semmi, majd lesz a Marcién! Olyan sötétben voltunk, mint a bolha a kosszarvban. Alig bírtam tipegve-tapogva megtalálni az irányt Marcihoz, de a hortyogás végre is jó kalauz. Elõre nyújtottam kezem, végre megleltem az ágy deszkáját,… ez itt az ágyláb, ez a felsõ lajsznyi… erre kell lenni az éji-szekrénynek… hopp, ez az!

Tapogattam, a Marci lerakott tárgyait, ez a pénztárca, amott a gyertyatartó… Hol van már no, a pokolban, az a gyufa?

Egyszerre valami hideg tárgyat érintek, s ideges rángás fut keresztül tagjaimon; amint a kezemet is hirtelen elrántom, lefordul az a bizonyos tárgy, s csörömpölve esik a padozatra. Olyan kísértetiesen koppant, hogy újra összerázkódtam.

Szerencsére Marci nem ébredett fel. Idegesen gyújtom meg a gyufát, és oda világítok.

Uram én teremtõm, el ne hagyj!

A Marci fogsora hevert ott a padozaton. Az egész felsõ állkapcája.

Nézem, nézem, és ahogy nézem, elkezd a saját fogam vacogni… Mint mikor az egyik kutya a másik kutyára ugat.

Lehajlok, és remegve fölemelem.

Oh jaj, a két elsõ fog kitört!...

Szerencsétlen barátom, aki alszol, csendesen édesdeden, s meg sem álmodod, hogy két elsõ fogad oda van!

S ezt én tettem…

Bár a kezem tört volna el inkább.

Egyszerre kiment fejembõl a fájás, eloltottam a gyertyát, és visszasompolyogtam az ágyamba.

De most már a sötétben is láttam ott az éji-szekrényen a borzalmas fogsort… rám volt vicsorítva rémletesen. Behunytam a szememet, mégis láttam. S nem bírtam többé elaludni.

Hajnaltájban észrevettem, hogy Marci is mozog.

- Marcikám - szóltam -, nagy baj van!

- No? - hebegé álmosan. - Miben esett hiba?

- Tebenned, kedves Marcikám - kerülgetém kíméletesen. - A te egészségi állapotodban.

- Énbennem? Nincs énnekem annyi bajom sem, mint a ma született gyermeknek.

- Jól mondod Marci… mert a ma született gyermeknek még nincs foga.

- Mit? Mit akarsz a fogammal? - riadt fel és fölemelkedett az ágyban.

- Amíg aludtál, gyufát kerestem, a fogad leesett, s kitört belõle kettõ.

Marci szégyellte a dolgot, mert fölszisszent, de aztán erõt vett magán:

- No, nem baj, nem baj… Úgyse sokat ért már. Kilenc esztendeje használom. Van a bõröndben másik.

Hálát adtam az istennek, hogy így villámlás nélkül elmúlt ez az éji eset, de kedélyem azért egészen elsavanyodott.

Reggel a fizetõpincért hívattuk.

- Hogy a szoba?

- Öt forint - mondá a pincér.

- Ne okoskodjék… Hogy lehetne ez a szoba öt forint? Hiszen annyiért házat lehet venni az »Avas« alatt!

- Hja kérem, ebben a szobában hált õfelsége, mikor Miskolcon tartózkodott.

- Nincs nekünk abból semmi hasznunk.

- Éppen azért illõ, kérem, hogy nekünk legyen hasznunk belõle.

- Ez okos ember - mondá Marci. - Fizessük ki.

Az étteremben, a reggelinél (mialatt a kocsisunk fogott) még három másik ember panaszkodott és kesergett azon, hogy ugyanabba a szobába fektették, amelyikbe király õfelsége aludt harmadéve.

Most már elindultunk a szép kényes bricskán, a Biriék faluja felé.

A võlegény úgy nézett ki, mint tegnap, de új fogai még fehérebben, még szebben villogtak ki, mint tegnap. Egy kissé restelkedett, és szótalanul ült mellettem. Ha megtörtem is a hallgatagságot, legott visszaesett abba.

De az idõ is kedvetlen, borús volt. A napfény nem mosolygott erre az esküvõ-napra. Komor, haragos felhõk kóvályogtak az égen.

- Esõ lesz, tekintetes uraim - fenyegetõzött a kocsis. - Váltig kiabálnak a tyúkszemeim.

S valóban alig értünk ki a városból, olyan záporesõ kerekedett, mintha bögrékben öntenék az égbõl.

Vakarta Miska kocsis a tarkóját:

- Ej haj, hogy nem hoztam el a födeles hintót. Mondta is az öreg teens úr odahaza… De már, mondok, võlegényt nem szokás ketrecbe hozni.

- Van erre valahol valami csárda ahova beállhatnánk? - kérdé káromkodva Marci, ki egészen köpenyébe burkolózott, még a feje is bent volt.

- Nem építettek erre tájt sehova, kérem alássan.

- Hát a legközelebbi falu?

- Messze van!

- Akkor forduljunk vissza Miskolcra. Még nem vagyunk messze.

- Bizony talán legjobb lesz. Istenkísértés volna most utazni.

Visszafordultunk Miskolcra, újra a Stöger vendéglõbe.

- Hej, pincér, van-e a hotelban olyan szoba is, amelyikben még nem hált õfelsége?

- Éppen van egy olyan üres.

- No, hát nyissa azt ki, hogy átöltözködhessünk.

Csuromvíz volt rajtunk a ruha, s egészen odatapadt a testhez.

Míg én a cipõmet huzogattam le, Marci lehámozta magáról a köpönyeget, s levette fejérõl a csuklyát…

- Marci! - kiáltok amint fölnéztem.

- No, mi bajod? - mordult rám mérgesen.

- Ejnye te vagy? A hangod egészen a tied. De mégis lehetetlen.

Az arca olyan fekete volt mint a szerecsené, a haja pedig olyan fehér mint a galambé.

A záporesõ mind lemosta a festéket a hollófürtjeirõl…. Mégis jobban hiszek már én az apámnak, mint a természetnek!

*

Délben kiderült az idõ, Marci átalakult újra, s végre másfél órai út után, odaértünk a menyasszonyhoz.

Én vezettem a karomon a szegény kis bakfist.

Mikor ott álltak az oltár elõtt, az örömapa könnyektõl nedves szemekkel nézve õket, odahajolt hozzám:

- No, ugye összeillõ pár?

- Ühüm! - feleltem némi gondolkozás után.