|
Mindenféle szedõ van. De legtöbbet ér a betûszedõ és a
legkevesebbet az adószedõ. Ezt akár el is engedjük.
Én egy betûszedõrõl akarok írni, akit már ezelõtt kilenc
évvel ösmertem, mikor legelõször szagoltam bele az ólomországba, ahol õ élt és
dolgozott.
A mi nyomdánkban a legöregebb szedõnek tartották Jánost
(Grubics János a neve,) igen becsületes öreg fickó volt, kihez nagy nemzeti
tradíciók tapadtak.
Osztás közben (mert van ám a világon nemcsak kártyaosztás,
de betûosztás is) sokat dicsekedett õ azzal, hogy szedte õ bizony akárhányszor
a Kossuth, Széchenyi manuscriptumait is. Cudar egy írás volt kivált a
Széchenyié: nem volt abban »kimenet« egy órajárásnyira sem.
Petõfi verseit is sokszor szedte kéziratból, s ahol nem
lehetett elolvasni, hát a saját esze szerint rakta ki. Úgy is van mai napig -
azt állítja.
Szájtátva és tisztelettel hallgatták a fiatal szedõk az
öreget. Teringette… szép emlékei vannak. Grubics nagy ember! Akárhányszor állt
ott a háta mögött Deák is egy-egy cikkét várva. Ezekrõl a mostani
miniszterekrõl csak úgy beszélt Grubics, mintha méltóságán alul volnának.
Rajongott a régi világért, a régi emberekért.
Mindent becsmérelt, gyûlölt ami mostani, még az italt is
folyton szidta, pedig szerette. Talán nagyon is szerette. Mikor szombaton
kikapta a heti bérét, rendesen megitta vasárnap az egészet, aztán koplalt az
egész héten.
Nem is óhajtott már õ egyebet a világtól, csak azt, hogy
neki egyszer annyi pénze legyen, amennyi három napig eltartson. Ahhoz pedig
legalább is hatvan forint kellene egy rakáson. Hatvan forint egy huzomra (erre az »egy huzomra« fektetett õ fõsúlyt), hadd
mulathatna három napig. De hatvan forint tán nem is egzisztál a világon egy
embernél. Õ sose látott magánál többet húsznál, s azt is olyan kevés ideig látta,
hogy talán nem is látta.
Addig-addig okoskodott, kötekedett a sorssal errõl a
témáról, míg az egyszer elunta, ti. a sors unta el:
No, hát jól van Grubics János - gondolá magában a sors -,
csinálok veled egy tréfát. Hadd lássuk, mire mégysz vele?
Grubics egy napon pénztárcát talált hajnalban a Hatvani
utcán, mikor a nyomdából hazafelé ment.
Megnézte a tárcát, de üres volt, csak éppen egy sorsjegy
volt benne.
A sorsjegyet zsebébe tette, a tárcát pedig dühösen vágta a
földhöz.
- Gazember volt aki elvesztette… Ritkított betûkkel
nyomatott g a z e m b e r volt… Mért nem vigyáz az ilyen koldus jobban
a holmijára!
A sorsjegynek nem tulajdonított nagyobb becset, mint egy
reskontónak szokás. Az ember mégis elteszi, hátha a kapanyél is elsül, de nem
számít rá.
No, az elsült. Grubics 100 ezer forintot nyert a sorsjegyen.
Mikor megtudta, megijedt, elsápadt, majdnem összerogyott:
csak nagy sokára kezdett táncolni, s hajigálni a betûket össze-vissza a
ládákban, hajrá hadd keveredjék a világ, hadd mulassanak a betûk!…
Grubics most természetesen úr lett, százezer forintnak az
ura. A nyomdatulajdonos még aznap pertu lett vele. S mikor Grubics kijelentette
abbeli vágyát, hogy Párizsba utazik, ebédet adott a meggazdagodott szedõ
tiszteletére a Frohnerben, melyre meghítta az összes szedõ-személyzetet. Másnap
aztán Grubics még nagyobb ebédet adott a nyomdatulajdonos tiszteletére.
Az asztalfõn maga Grubics ült, finom szalonruhában,
gyémántos melltûvel, nagy aranylánccal, kimosakodva, megszépülve. Úgy nézett ki
éppen, mint egy bankár.
Az elsõ tósztot õ mondta a nyomdatulajdonosra.
A második tósztot a nyomdatulajdonos mondta Grubicsra.
…Azon férfiúra - hangzott -, igenis azon férfiúra emelem
poharamat, uraim, aki nyomdámnak dísze volt, akit a gondviselés nagy vagyon
urává tett, de aki bármikor jöjjön is vissza az életben, nálam megfogja találni
azt a helyet, amit eddig elfoglalt.
És akkor azon nagyon sokat nevettek a habzó pezsgõs poharak
közt, hogy mindig megtalálja itt azt a helyet, amit eddig elfoglalt. Hahaha,
nem rossz idea a gazdától!
Grubics úr másnap elutazott Párizsba. Mindnyájan kikísérték
a vasútig. Még a redakcióból is némelyek. Az indóházban összecsókolózott
mindenkivel: »Isten veletek kedves bajtársak, meglehet, találkozunk még valaha
az életben!«
Többet aztán nem hallottunk róla évekig. Mindössze egyszer
mesélte valaki, hogy látta szép fogatban hölgyekkel ülve a boulognei erdõben.
Hát persze mulat a derék Grubics János!
A hetvenes évek vége felé két évre távoztam Budapestrõl,
midõn visszajöttem, legelsõ dolgom volt a régi redakciómba fölnézni.
Hát amint elmegyek a nyomda mellett, s benézek a recés
üvegen - kit látok a betûszekrény mellett, piszkos Guttenberg-rokkban? Nini,
nini, hisz ez a Grubics János!
Õ volt, ott állt a szekrény mellett. Benyitottam nagy
álmélkodva:
- Ön az, Grubics úr?
- Én vagyok, kérem - felelte vígan.
- Mit csinál ön itt, az istenért?
- Szedem kérem a Beksics úr vezércikkét.
- De hát Párizs… hát a nagy vagyon?
Vállat vont közönyösen.
- Ne is emlegesse, kérem. Nagyobb baj az annál, hogy ezeknek
az »Õ« betûknek mind le van törve az ékezetje.
|