|
I. CÍM NÉLKÜL
Kisbolyvai és
merényfalusi Bolyó János úr otthon él gyermekkora óta, és azt csinálja, amit -
a többi dzsentri ember. Dicséri a régi időket…
Szidja a közösügyet…
Szidja Tisza
Kálmánt és a korrupciót.
Szidja a németet és a kamarillát.
Szidja a saját rokonait.
És szidja minden évben az azon évi termést.
Amikor senkit sem szid, akkor bizonyosan kártyázik, és akkor
a kártyát szidja.
De minthogy többnyire kártyázik - tehát igen békességes
ember.
Mikor ezelõtt három évvel meglátogattam, ezt a benyomást
tette rám.
Szobái úgy voltak berendezve, ahogy egy régi nemesemberhez
illik: vaskos bõrdíványok, nagy pipatórium, öreg lábas óra, Kossuth Lajos
arcképe a falon, egy régi mordály és egy még régibb buzogány. A szögletekben
ócska borjúbõrös kufferek mindenféle griffmadarakkal kivésve, az asztalon a
»Pesti Hírlap« és a »Házi Naptár«, zsebében juhból való dohányzacskó sallangjai
kacérkodtak kifelé.
Bajusza hegyesen állott kipödörve, homlokára lecsüngött az
üstöke.
- Úgy nézel ki, János - mondogatták neki -, mint egy igazi
kuruc!
S ennek aztán el tudott mosolyogni egész nap büszkén
kifeszítve a mellét:
- Igaz, igaz…
Apró szemei lázban ragyogtak.
- Hej, ha én akkor éltem volna… amikor õk… amikor a kurucok…
Ökléit fölemelte ilyenkor.
- Igen akkor… vagy hogyha talán õk élnének most… igen, igen,
ez lenne legjobb…
Kitalálta a derék János, hogy neki az mégis kényelmesebb
lenne, ha most szólna a Rákóczi tárogatója.
II. CÍMMEL
Addig-addig forgatta a régi írásokat kisbolyvai és
merényfalusi Bolyó János, míg egyszer fölfedezett sok õsei mellé még egy
nagyanyát, de genere Gyurcsányi.
Ühm! Hogy kellene ennek az új nagymamának hasznát venni?
Hát nagyon egyszerû - vele éppen kifutja a kamarásság.
Nosza, rávették János urat, hogy folyamodjék a
kamarásságért.
Megkapta a »gomblyuk betegséget« (olyan ragadós ez, mint a
kolera), folyamodott, és megkapta a kamarásságot. Méltóságos úr lett.
Most három év után megint meglátogattam, de milyen más a
kisbolyvai udvarház!
Selyembútorok a szobákban, a buzogány ott van még a falon,
de Kossuth arcképe helyén a báró Nopcsáé, az asztalon egy »Neue Freie Presse«,
a dohányzacskónak se híre, se hamva, ahelyett kifogástalan reggeli toalettben
ül János úr a dívánon, és cigaretteket sodor…
- Te lakol ebben a szobában, János?
- Én - feleli kézdörzsölve. - Ugye csinos?
- Szép, de olyan különös. Te nagyon megváltoztál, János.
- Nem én, barátom… Már hogy változtam volna?
- Mióta szívsz cigeretteket?
- Gyomorhurutom volt…
- A régi jó kuruc bútorokat kihányattad.
- Elkoptak, barátom.
- De a szakálladat is borotváltatod közepütt.
- Hja, mert õszül.
- A hangod se olyan harsány már…
- Fogy a tüdõ…
- Aztán te már német lapokat olvasol.
- Ezekbõl azt is megtudom, ami Pesten történik, azt is, ami
Bécsben. Tudod Bécs mégis csak székváros… egészen más…
- Hát az a sok nyomtatvány mi ott az asztalodon?
János arca egyszerre elkomorodik, ráncos homlokára felhõk
gyûlnek:
- Oh, ezek parte-cédulák!… Mind errõl a hónapról valók…
- Hogyan? Mind errõl a hónapról?
- Mind - mondá sóhajtva.
Aztán fölkelt, és fölvett az asztalkáról egyet.
- Látod ez ma jött. Az udvartól jött. Mind megkapom az
udvartól. A kamarásoknak megküldik. Mindennap jön egy. Oh, barátom, igazán
rossz esztendõ…
- Hát most ki halt meg? - kérdem, nevetésemet alig bírva
elnyomni…
- Képzeld, a szegény Larisch-Moenich grófné! Milyen gyász
megint…
Leült, mély szomorúság sötétíté el arcát, s mereven nézett a
fekete szegélyes finom lapra.
- Nézd, nézd, mennyi gyermek… mennyi gyász… negyedfél sor
gyerek…
- Az ám, garmonddal nyomatva.
- Mindig van valami baj, mindig… Igazán kezdek életunt
lenni. Ennyi csapás, ennyi csapás…
- És melyik Larisch-Moenich grófné az?
- Nem ösmertem, barátom… Tudod, sohasem voltam eddig még az
udvarnál… Szegény, szegény grófné… Ha egy évig él még, hát bizonyosan
megismerkedtünk volna, mert fölmegyek a télen… Ott lakom pajtás, mert hiába,
tudod, itt nem becsülik meg az embert, ezek a tudatlan vidéki nemesek…
*
Oh cím, oh királyi tollkanyarintás, be nagy, be csodálatos
vagy, hogy ilyen változásokat tudsz csinálni!…
|