|
Ógyalla tájékán
mindig tömérdek a lovas katona - pedig nem valami különös zabtermő hely.
Búza és antiszemita azonban bőven terem.
Egyik kis
faluban, mely szinte meg volt rakva katonákkal, összeveszett egymással egy
hadnagy és egy kapitány…
A kapitánynak
csinos neje volt, a hadnagy pedig maga volt csinos. Hej, ezek a fránya hadnagyok be sok galyibát is
csinálnak!
Hogy miért
vesztek össze, miért vívtak meg, nem fecsegem ki.
Okos ember
úgyis kitalálja.
Hadnagy…
csinos kapitányné… párbaj… hát mi lehetne ok, ha nem a középsõ?
A mellékkörülményeket a világért sem akarom elõsorolni, hogy
mint sült ki, mint bántalmazták egymást nyilvános helyen, s miként mérgesedett
el a kérdés, a lovagias becsület-reparálás dacára is, annyira, hogy a katonai
felsõség áthelyezésre ítélte a hadnagyot, a kapitányt pedig kasszírozásra.
A hadnagyra mondott ítélet sérelmes volt talán a menyecskére
is, de a kapitányra mondott ítélet egészen tönkre tette a becsületes, de
szegény kapitányt. Mi lesz abból most? Földönfutó. Aztán három apró gyereke
van: (már ti. a feleségének). Mibõl élnek a boldogtalan kicsinykék.
És azonfelül… A kapitány tarokkompanistája az odavaló
plébánosnak. Az egész faluban a harmadik. Hogy él meg most már a plébános úr,
ha ezt innen kasszírozzák?
A plébános elhatározta, hogy õ a maga kompanistáját nem
engedi; ha térdig kopik is a lába, fölmegy személyesen Bécsbe, magához a
felséges királyhoz, s elõadja neki, hogy ez az egész dolog igazságtalanság.
Eleget próbálták lebeszélni (a lebeszélõk közt maga a
szerencsétlen kapitány is), ne menjen, minek fárad, nem ér az ott semmit, a katonai
regula regula… a király szolgáinak a dolgába ne avatkozzanak az isten szolgái.
De biz nem lehetett a tisztelendõ úrral bírni, most már csak
azért is felutazott Bécsbe, felhúzta a legújabb reverendáját, hófehér
kékgyöngyös gallért csatolt fel, s úgy méne a király színe elé…
- Felséges apostoli király - kezdé, és itt elbeszélte
szögrõl-végrõl a dolgot, ahogy volt. És végre imígyen: »Ne engedje felséged
elpusztulni a szegény kapitányt, olyan szép kis három fiacskája van, hogy öröm
rájuk nézni«.
- Jól van - szólt a király kegyteljesen -, megvizsgálom a
dolgot s amit lehet, megteszek.
S ezzel azt a bizonyos királyi mozdulatot tette, ami azt
jelenti, hogy »elmehet«.
De a pap nem elégedett meg ennyivel, s így szóla
kenetteljesen:
- Könyörgöm alázatosan, felséges úr, ne engedjen hazamenni
üres kézzel… Részeltessen ígéretének kegymorzsájában… Hadd vigyem haza ezt a
morzsát a kétségbeesetteknek. Mert.
- Majd intézkedem - vágott közbe õfelsége kissé
türelmetlenül.
- Oh, felséges uram, el fogják csavarni az igazságot, akik
referálni fognak az ügyrõl, de én tudom hogy volt, én ösmerem az egész
történetet, s papi szavamra mondom, ártatlan jó ember a kapitány…
A király türelme fogytán unni kezdte e szokatlan
vakmerõséget.
- Elég - szólt emelkedettebb hangon. - Ön nem ért a katonai
dolgokhoz. Elég.
A pap erre felemelte alázatos fejét, kevélyen összeütötte a
bokáját, s kezét katonásan a fejéhez emelte.
- Jelentem alássan, fölséges uram - szólt egyszerre
megváltoztatott harsány hangon -, hogy magam is huszárfõhadnagy voltam a
forradalomban.
A király elmosolyodott e meglepõ jeleneten, s így szólt:
- Az már más. Nos, menjen hát, és vigasztalja meg otthon a
bajtárst. Nem történik semmi baja.
|