|
Mindig nógatnak, hogy szóljak már hozzá valami tudományos
dologhoz is: hátha véletlenül kisül, hogy a tudományokra születtem. Magyar
emberrel megeshetik az.
Isten neki, hozzászólok egyszer - mégpedig a statisztikához.
Mert tréfán kívül legyen mondva, fiatalkorom óta vonzódom a
tudományokhoz. Mindjárt eleinte mohón feküdtem neki a megyénél, hogy az
aljegyzõi asztal mellett »egyszerre« tanuljam meg a helyesírást és a
közigazgatás titkait, a kormányzás minden fogását.
A fõjegyzõ a nagybátyám volt, az megígérte apámnak, hogy
kinevel, bevezet a közigazgatás praktikus részébe, s ha most tiszteletbeli
jegyzõnek állok be, a legközelebbi tisztújításnál megválasztat igazinak.
Igyekeztem beválni, mindennap bementem a hivatalos
szobájába; adjon valami dolgot és atyafiságos útmutatást hozzá, de mindig azt
felelte, hogy annyi dolga van, miszerint nem ér rá, hogy nekem is adjon belõle.
Csupa miszerintekkel beszélt az urambátyám.
- Mit dolgozik annyit, Pista bácsi? - kérdém egy ízben,
amint újra íróasztala fölé hajolva találtam.
- Pénzt csinálok, öcsém.
- Remélem, arra is megtanít urambátyám, ha rá ér - szóltam
tréfálkozva.
- Ne félj, megtanulod te azt magadtól is. Együtt jár az a
megyei élettel.
Csak késõbb tudtam meg, mikor én is otthon lettem a
municipális levegõben, hogy õ váltókat írt akkor alá.
Egy félév alatt kész embernek képzeltem magam. Nem is olyan
nehéz dolog! A végzés az »ennek folytán«-ból indul és a »mert különben«-nel
domborodik ki. A rendeletnek alapmondata a »Minekutána«, s ebbõl a szóból, mint
valami virágcserépbõl burjánoznak lefelé a floskulusok. Az instancia a
»Miután«-ból kanyarog a »kegyeskedjék«-ig. Ezekkel a mûszavakkal föl lehet
vinni egész az árvaszéki elnökségig.
- Csak már egyszer valami nagyobb dolgot kapnék -
sóhajtoztam a fõnótárius elõtt -, hogy kitüntethetném magamat.
Nagybátyám nevetett.
- Bolond vagy, bolond!… A vármegye olyan, mint az üveghuta,
édes fiacskám. Itt a nagy masszából is tudnak apró üveget fúni, és a kis
masszából is nagy flaskókat… A vármegyének minden mindegy!
Nem értettem én azt akkor - pedig nemsokára csakugyan kaptam
egy ilyen nagy masszát. Maga az elsõ alispán tette az asztalomra.
- Írjon a községbe rendeleteket - mondá, s az én kezem
gépiesen nyúlt a toll után, hogy a »Minekutáná«-hoz egy szép kezdõbetût
kanyarítsak. - A földmívelési minisztériumra rájött a rosszabbik órája -
folytatá indulatosan, s még egyszer fölvette és lecsapta az iratot.
Úgy rémlett nekem, mintha az ablaküveg is megremegne, mintha
talpaink alatt a föld is megrengne… pedig csak az asztalomon levõ akták
mozogtak, amint az új jövevényt közéjük csapta.
- Ki látott ilyet? Hogy azt mondja, állítsuk össze, mennyi
eperfa van a megyében? Statisztikát az eperfákról? Hát nincs a miniszternek
egyéb dolga? Selyemtenyésztési célokból? Hát mire való az? Az én feleségem
Bécsben veszi a selyemruhát! Mikor ezekbõl a bogarakból selyemruha, lesz, már
akkorra kanavászban fog járni az egész világ. Csak azt nem foghatom fel, hogy
juthat a kormánynak eszébe ilyen haszontalanság! Mit képzelnek azok egy
alispánról? Még bizony rám írnak egyszer, hogy olvassam össze az egész megye
területén a fûszálakat…
Eközben megvetõ tekintetet vetve a miniszteri rendeletre,
hozzám fordult:
- Csináljon valamit, amice, ebben az ügyben. Kérje be a
községektõl az eperfák számát, aztán üsse össze valahogy, de még ebben a
hónapban, mert el kell küldeni harminc nap alatt.
Nekifeküdtem nagy passzióval. Száz és egynéhány szigorú
»meghagyatik« ment ki a bírákhoz. A községekben kalandosabbnál kalandosabb
hírek kerekedének. Egy ánglius barát járt volna a királynál, aki kimutatta,
hogy aranyat tud csinálni az eperfából. Már most az lesz, hogy minden eperfát
kivágatnak az országban, szekerekre rakják és elviszik Angliába, azzal fizetik
ki az ország adósságát.
Volt még három verzió ezenkívül, de ez lévén a
legvalószínûtlenebb, hát ezt hitték el a legszívesebben. És akinek kedvenc
eperfája volt, eltagadta. Butyók Jánosné asszonyom Kisújfaluban, minthogy éppen
tavasz eleje volt, bemeszelte mind a hat eperfáját a háza elõtt, hogy a törvény
rá ne ösmerjen. Nagy Ambrus uram Litken, ellenben kivágta a magáét, s úgy tétette
fel ölrakásban a padlásra. Ki tudja mikor lesz még ebbõl sok pénz! Egy ebecki
ember, aki megunta az életét, kiválasztotta a legnagyobb eperfát a faluban (a
Csapodyak kertjében), s oda akasztotta magát. Azt gondolta a gazember, hogy
ezzel is a hatalomnak árt…
Hetekig dolgoztam nagy szorgalommal éjjel-nappal, hogy
összeállítsam a roppant halmaz adatokat, amely beérkezett. Hovatovább, annál
nagyobbnak látszott a munka! Jött a tömérdek konfúzió a számításokban. Amit
négy papig csináltam, sokszor egyszerre haszontalanná vált. Megõszülök én ennél
a munkánál, s mégsem lesz vége. Pedig már csak tíz napom van! Lehetetlen, hogy
elkészüljek… Mindegy, megpróbálom.
Hivatalnok társaim, akik keresztül-kasul jártak a szobában,
míg én kétrétbe hajolva töltögettem ki az egyes rubrikákat, összenéztek a hátam
mögött és mosolyogtak. Némelyik gúnyosan meg is csipkedett:
- Rakd össze az egész adathalmazt egy szakajtóba, és ültess
rá egy anyatyúkot, majd kikölti az.
Egy estefelé benyit hozzám a fõjegyzõ bácsi. Ez volt az elsõ
eset, hogy ennyire megtisztelt.
- Itt vagy gyerek?
- Itt.
- Dolgozol?
- Dolgozom.
- Igen helyes. Tudsz-e tarokkozni fiú?
- Tudok.
- No, hát akkor gyere be hozzám tarokkozni kisegítõnek.
- De nem lehet ám, kedves bátyám.
- Nem lehet? - szólt csodálkozva, mintha elõször hallaná
életében ezt a szót. - Mi bajod van?
- Nincs nekem semmi bajom, de a viceispán rám parancsolta,
hogy ez okvetlenül kész legyen. A minisztériumnak kell.
- Meglehet, öcsém, de a partner meg a viceispánnak kell.
Éppen õ van bent a szobában. Nem játszhatunk egy harmadik nélkül.
- Mégsem lehet, mert a kötelesség az elsõ…
- Hm… nem bánom no… hiszen van benne valami igaz, miszerint
a kötelesség az elsõ… légyen úgy… de hát tulajdonképpen miféle tengeri herkentyû az amin dolgozol?
- A megye területén lévõ eperfákról állítok össze
statisztikát.
- Csigavér! Majd segítek én. Add ide csak azokat az aktákat.
Hamar már no.
Volt az talán egy félmázsa is egy csomóban.
Az öreg dohogott valamit, azután babrált bennök egy kicsit,
átfutotta a miniszteri rendeletet, megnézte az egyik község jelentését, megint
dohogott valamit, míg végre így szólt:
- A részletek ad abszurdum vezetnek. Mit bámulsz rám? Fogd
azt a kalamust, és írd a summa summárumot. Miszerint az eperfák összes száma a
megyében: kétszázhetvenháromezer ötvennégy darab. Punktum. Mehetünk tarokkozni…
Leírtam gépiesen, s csak azután néztem az öregre ámulattal:
- Hogy bírta olyan gyorsan összeszámítani? Nekem még két
hétig tartott volna!
- Hja, öcsém - szólt õ nevetve -, a praxis, a megyei praxis…
- Föl nem foghatom kedves bátyám.
- Nem is lesz hát tebelõled
soha jó tisztviselõ.
…És csakugyan
olyan praxisa volt az öregnek, miszerint ezt
is eltalálta.
|