A MAGYAR ÖRDÖG

1884

Még azt hinné valaki, hogy üresedésben van ez az állás. Ha eddig mentünk a restórálásban, hogy külön »magyarok istenét« választottunk, bizonyára akad egy külön ördögünk is.

Akad bizony s az nem más, mint nagytiszteletû Hatvani uram, a híres debreceni kollégium még híresebb professzora.

Sokan leírták már életét, mindennemû viselt dolgait, amiknek hallatára a hívõ keresztény ember keresztet vet, s lelkét az Istennek ajánlja, sõt még a hitetlennek is fölborzálódik minden hajaszála.

Mert nem Istentõl való cselekedetek azok!

De hát akkor mik? Éppen ez a nagy kérdés.

Igazi ördög volt-e Hatvani, vagy hogy csak nagyon tudományos ember?

Ezen nem bírtak sehogy eligazodni a mai debreceni cívisek apái és nagyapái.

Sok a hazudozás, sok a színezés és babona abban, amit Hatvaniról beszélnek, de valami igaznak is kell benne lenni.

Válogassa ki mindenki a saját esze szerint, mi az igaz, mi a nem igaz.

A dolog úgy történt, hogy Hatvani uram is csak olyan magunkforma ember volt, mikor a debreceni kollégiumba megválasztották segédtanárnak.

Ott lakott a kollégium épületében egy cellában, midõn egy nyári éjjel nyitva hagyta ablakát, hogy hûs levegõ járja át a szobát.

Hát egyszer csak csattogtatva szárnyait, odarepül az ablakpárkányra egy holló és egy seregély, elkezdenek emberi hangon beszélgetni.

- Hol vagyunk, seregély öcsém? - kérdé a holló.

- A debreceni kollégium egyik ablaka ez, bátyámuram.

- Hej öcsém - mond a holló -, van ám ennek a kollégiumnak a padlásán egy könyv, úgy hívják, hogy Mágyika. Többet ér ez a könyv egymaga, mint kilenc ilyen város, amekkora Debrecen. A professzorok nem ösmerik, sokszor kotorásznak körülte, de még csak szemökbe sem ötlik, a hitvány táblája miatt. Pedig akié egyszer ez a könyv lesz, az uralkodni fog a szellemek fölött, s azok engedelmesen végzik el minden kívánságát.

Hatvani felült ágyában, úgy hallgatta lélegzetfojtva, hogy egy szót se veszítsen a madarak diskurzusából.

- Csakhogy nehéz ám hozzáférni - folytatá a holló -, mert úgy oda van ragasztva három asszonyi hajszállal a téglákhoz, hogy nincs az az anyaszülte ember, aki fölemelje.

- Akkor hát annyi ez a könyv az emberekre nézve, bátyámuram - felelte a seregély -, mintha nem is lenne.

- No, nem éppen annyi: mert, ha a Szent-György nap éjszakáján a temetõben talált gyík vérével megkenné valaki a kezét, az elemelhetné a könyvet. De valami nagy öröme ugyan nem lenne benne…

- Hogy-hogy?

- Mert a szellemektõl olyan három dolgot kell elõször kívánni, amit azok ne teljesíthessenek… Hanem már eleget pihentünk, seregély öcsém, nosza kaszmálódjunk, mert reggelre, tudod, London városában kell lennünk.

A madarak elröpültek, s mikor reggel a fiatal professzor fölébredt, kidörzsölte szemébõl az álmot, olyan elevenen állt elõtte egyetlen szó híján a pihenõ madarak éji beszélgetése, hogy szentül hitte, nem álmodta, hanem igaz volt szóról szóra.

Alighogy megmosdott, megreggelizett, sietett fel a kollégium padlására, s ott a nagy lim-lomban csakugyan volt egy kis könyvecske, mely úgy odaragadt a padláshoz, hogy nem lehetett onnan elszakítani.

Vakmerõ kalandos ember volt a fiatal Hatvani, alig várta Szent-György éjszakáját, hogy kimenjen a temetõbe gyíkot keresni. Ilyenkor még nagy ritkaság a gyík.

Cudar sötét éjszaka vala. Egymást érte a mennydörgés és villámcsattogás. A boszorkányok éppen akkor indultak a Gellért-hegyi gyûlésre, s a debreceni temetõ volt az indóházuk, ott nyergeltek, ott szerszámoztak. Nagy István uram egy fekete kecskebakon lovagolt, Bujdosó Mihály, a városi hadnagy, egy szúnyogra ült rá, Kartalyiné asszonyom lapáton, a szép Kun Borbála (Ni, hova keveredett az is!) seprõn, a vén Igaliné pemetén. Érdekes egy karaván volt az így.

Hatvani nem ijedt meg ettõl a látványtól, oda sem nézett neki, hiszen egyéb dolga volt most, hidegen, rendületlenül járt-kelt a sírok között, nézelõdve nem suhan-e elõ valahonnan egy kis gyík.

Hát amint ott botorkál, egyszer csak reá süt a holdvilág a múlt héten elhalt Csapóné sírjára, s annak a rögei közül elõmászik egy gyík, s apró szemével reá néz Hatvanira.

- Enyim vagy! - kiáltá a professzor, és reá taposott. Lába alatt megrázkódott a föld, fele a síroknak behorpadt, de a gyík is halva maradt.

Fölvette, reá kente vérét a kezére, és hazament, azazhogy még elõbb, ugyanabban az éji órában fölmászott a kollégium padlására, s lehozta onnan a könyvet. Az könnyen engedett, a három asszonyi hajszál most már nem volt erõsebb, mint bármely más közönséges nõi hajszálak. (Az igaz, hogy azok is elég erõsek.)

Elérte, ami után tudományszomjas lelke áhítozott. Behatolhatni a földfeletti és a földalatti titkokba. Ott volt hóna alatt a »Mágyika«, a minden tudományok tudománya. Örömreszketve vitte lefelé a lépcsõkön a szobájába.

Most tudódik már ki egészen, igaz volt-e a madarak beszéde?

Bezárta az ajtót belülrõl, ráhúzta a függönyt az ablakra, egy imádságot rebegett az Istenhez (mert nem volt Hatvani uram egészen elrugaszkodott, habár, én legalább azt tartom, tiszta ember sem volt egészen), s csak akkor mindenre elõkészülve, nyitotta ki a Mágyikát.

Egyszerre négy szellem ugrott az asztalhoz, különbözõ alakban és ruhában, egyik törpe, másik óriás, a harmadik félszemû, a negyedik kilenc kezû.

- Mit parancsolsz, urunk? - kiálták a szellemek, ki vékonyan, mint a síp, ki hatalmasan, mint a mennydörgés, de valamennyien bizonyos gúnyolódással.

- Hozzatok nekem olyan némát, aki beszéljen - mondá Hatvani fojtott, félénk hangon.

A szellemek reá néztek szótlanul, de meg sem mozdultak.

- Hozzatok idei darunak tavalyi tojását - folytatja bátorodva a parancsolást.

A szellemek lesütötték fejüket, mintha az orruk vére folyna.

- Ej, hát semmit sem tudtok! - kiáltott fel Hatvani. - Sütögessétek ki nekem pipaszárnak a fõbíróné kisasszonyának a szõke hajszálait.

A szellemek mind térdre borultak erre, mély alázattal, nagy könyörgéssel:

- Rabjaid vagyunk! Gyõztél rajtunk. Téged szolgálunk.

Így támadt a nagy tudománya és nagy ereje a természet fölött, melyet sokan féltek, és bámultak. A debreceniek mind megesküsznek rá, hogy éppen úgy nem került nagy fáradtságába fergeteget támasztani, mint a legmagasabban úszó felhõket széjjel parancsolni. Olyan könnyûséggel szállt a levegõben, mint ahogy lebocsátkozott, ha akarta, a föld üregeibe. Értette ám a nagytiszteletû úr még a vakondok nyelvét is.

S mindennyi ritka tulajdonság mellett biz’ isten szép dolog tõle, hogy nem lett palatinus vagy király (ami neki tetszett volna jobban), hanem megmaradt debreceni professzornak, s élt békességben, barátságban az odavaló cívisekkel, inkább jót cselekedve, mint rosszat a rettenetes hatalmával.

Nem is jegyezte fel az emlékezet egyetlen egy ártalmas tettét sem, kivévén, amit a direktor-professzorával tett.

Akkor még senki sem gyanította, hogy Mágyikája van, s amolyan félvállról beszélgettek vele az emberek.

Õ maga sem igen fitogtatta hatalmát ok nélkül, hanem lassan mégis kezdett kisülni.

Egyszer elkésett a leckeóráról, s amint jön a piacon nagy sietve, kihajlik az ablakon a direktor-professzor s reá kiált:

- Tu es asinus! (Te szamár!)

Mire Hatvani fölnéz nyugodtan, s visszakiáltja:

- Tu es bos! (Te ökör!)

Azzal tovább siet, hogy a leckeórára odaérjen.

Hanem a direktor-professzor meg amint próbálgatja behúzni a fejét az ablakból, ijedten veszi észre, hogy nem lehet. Két villás szarva nõtt a Hatvani szavára, s az nem eresztette vissza egész estig. Csak az volt a szerencse, hogy a szarvakat nem láthatta más, mert különben örökös csúfságban maradt volna a fõtiszteletû.

Sokszor csinált õ ilyenforma kedélyes tréfát.

Egyszer új famulust fogadott, a késõbb híressé vált Bugyit, akinek kilenc húszast fizetett havonkint, s a húszasokon valamennyin ez a körirat volt »Andreas Bugyi rex Hungariae«, de mikor Bugyi mindannyiszor bajba keveredett, s a bírósághoz került, akkorára már a húszasok megint rendesek voltak, s a Bugyi föladóit nevették ki, hogy a szemök káprázik.

Hát mondom, mikor Bugyi odakerült szolgálatba, mondja neki gazdája az elsõ este:

- Húzd le a csizmámat!

Kezdi a csizmát húzni Bugyi, s íme, halálra szörnyed, mert tövestõl találta kihúzni a nagytiszteletû úr bal lábát.

- Sose hittem volna, hogy ilyen erõs legény vagy fiam - mondá Hatvani nevetve. És legott visszaillesztette a lábát, egy szempillantás alatt beforrt, és semmi nyoma sem látszott, hogy valaha el volt szakítva.

Máskor a debreceni piacon egy elszomorodott kofát lát Hatvani (az elszomorodott kofa pedig nagy ritkaság Debrecenben), ki azon sopánkodik, hogy a férje meghalt, nincs aki õreá keressen, mibõl tartja el õ most már a négy éhes gyermekét?

Hatvani közibe megy a csõdületnek, mely õt vígasztalni segítette, s megvesz a kosarából három tojást egy garason. Kissé odább menve a sátrától, feltörte a nép szeme láttára az egyik tojást, hát egy arany van benne: feltöri a másikat, harmadikat, mindenikbõl egy valóságos körmöci hull ki. Nosza, rohant erre minden élõ lélek a sátor felé, s két-három forintjával keltek a Magyariné asszonyom tojásai.

… Azóta se volt olyan nagy ára a tojásnak Debrecenben!

Hanem arany sem volt a debreceni tojásokban azóta, már ti. azóta, ahogy Hatvani feltörte a harmadik tojást, mert a többiekben oszt’ nem volt semmi.

Híre ment ezeknek a dolgoknak apródonkint. Az emberek súgtak-búgtak egymás közt. Némelyek nem hitték, mendemondának tartották. Igazi vastagnyakú kálvinistának nem imponál a csoda; akik hitték, legfeljebb a fejüket csóválgatták, találgatván, hátha valami nyitja van?

Magyariné asszonyom, aki meggazdagodott a tojásokból, telekiabálta a várost, hogy az õ három tojásában arany volt. Õ nem hitte, hogy szemfényvesztés, hanem a tyúkjai érdeme, mire a városi magisztrátus elkoboztatta a tyúkokat, mint a boszorkányokkal cimborálókat, és máglyára ítélte, nyársra húzatván a testöket. Ambrus Imre és Kózsay István szenátorok küldettek ki, hogy kóstolják meg a tyúkok húsát, de biz ez csak olyan volt, mint a tyúkhús szokott lenni.

Egy este éppen vacsorált Hatvani, amint benyit hozzá Magyariné asszonyom.

- Nos, mit akar kegyelmed? - förmed rá a professzor, ki jól ösmerte az emberi hálátlanságot és telhetetlenséget. - Talán bizony a három aranyát jött visszakövetelni?

- Nem bíz én, nagytiszteletû uram, hanem hogy hát a professzor úr még talán segíthetne rajtam. Hiszen tudja, hogy az uram, Magyari Mihály, meghalt a múlt héten - panaszlá bánatos hangon.

- Azt akarja, hogy föltámasszam?

- Dehogy akarom… isten ments - fakadt ki Magyarinébõl az ijedelem -, hamarabb szeretném megfordítva.

- Hogy megfordítva?

- Hazajár az uram éjfélenkint, kérem alássan, és rémítõ »patáliákat« csinál otthon, láncait csörögteti, végig dörömböl a padláson. Bizony megszolgálom a professzor úrnak, ha megszabadít a férjemtõl.

Hamisan kacsintott egyet a csinos menyecske a professzor felé, s akármilyen jó barátságban volt is az a pokollal, ennek a két ragyogó szemnek, ennek a két égõ pokolnak a tüze mégis megperzselte.

Belement a kísértetbe, így szólt:

- Jól van, megszabadítom a kísértettõl!

Még azon éjjel egyesegyedül kiballagott a temetõbe, s szépen meghúzódva várta egy akácfa alatt a lelkek óráját. Íme pont éjféli kakaskukorékoláskor megnyílik a Magyari uram sírja, s abból kivonszolja egy fekete kutya Magyarit, megrázza, csontjai kihullanak, mint a kukorica a zsákból, a bõribe belebúvik a fekete kutya, s tart egyenesen a Csapó utca felé, ahol Magyariné lakik. Úgy ment az akasztófáravaló, mintha nyílból lõtték volna ki.

Hatvani ekkor kilépett, összeszedte az elhullott csontokat, s rájok ült, bûvös kört csinálva maga körül a varázsbottal.

Nem kellett sokáig várnia. Nagy vonítások közt alig egy félóra múlva visszatért a fekete kutya, s meghökölt, amint a csontokat keresve, meglátja Hatvanit rajtok ülve.

- Ember, add ide a csontokat - üvölté.

- Kutya, nálam nincs csont.

- Azt add ide, amin ülsz.

- Én a székemet nem adhatom.

Kivicsorította fogait a kutya, egyet vonított, mire egy egész falka ördög és kísértet összeröffent Hatvaninak rohanva, de a bûvös körön át nem léphetett egyik sem.

- Látom, hogy emberemre akadtam - mond a kutya szelíden -, de látod, a csontokat vissza kell tennem, ahonnan vettem, add ide õket, s kérj értök, amit szíved, lelked kíván.

- Jól van, hozz ide gyorsan egy zsák arany pénzt, továbbá egy köböl mákot és egy köböl kölest, szórd össze, keverd meg, aztán válogasd szét, de úgy, hogy akár a mákban, akár a kölesben egyetlen idegen szem se legyen.

Hozta a pénzt, a kölest, mákot gyorsan: hozzáláttak az ördögök és kísértetek a szemelgetéshez szaporán, de bezzeg a munka mégis tovább tartott, mint kellett volna, mint ahogy az alvilági rendtartás engedi, ütötte az egy órát bent a messze kollégium tornyán, s a kutya, ördögök és kísértetek legott elsüllyedtek a feneketlen mélységbe.

A csontokat külön eltemette Hatvani egy arra csinált bûvös körbe, s azok még mai napság is ott porladnak, nem mozdulnak.

Ezalatt annyira híre ment a Hatvani csodás tudományának, hogy részint félelembõl, részint tiszteletbõl mindennemû becsülettel elhalmozták. A kollégium megválasztotta rendes professzorának, a király fölhítta Bécsbe. (Egyszerre ment be Bécsnek valamennyi kapuján - ahogy az õrök a királynak mindenünnen jelentették.)

A király próbákat tétetett vele. Amit csak megkívánt õfelsége, mind teljesítette.

(De jó volna, ha ma élne nagytiszteletû uram: hadd hozatna az ördögeivel annyi pénzt, hogy kifizetnõk vele az államadósságot. )

Egész Debrecen kedvezett neki, még maga a fõbíró is díszebédet adott a tiszteletére. Az pedig nem kis dolog a maga nemében.

Pompás kedélyben volt a magyar Faust (mert így is nevezték Hatvanit), annyival inkább, mert nagyon megtetszett neki a fõbíró uram gyönyörû, szende leánykája, Fruzinka.

Tette neki a szépet egész délután de az ártatlan gyermeklány hideg maradt, pedig elég csinos legény volt a professzor úr, szép délceg termettel, finom ovál arccal, értelmes magas homlokkal. Hatvanit nem konfundálta a leány tartózkodása. Hiszen mire való volna a Mágyika? Majd segít az azon!

Hanem inkább zavarta a Fruzinka mostoha anyjának egy hangosan kiejtett megjegyzése, melyet meghallott: »Mit akar veled ez a boszorkány-mester?«

No, megállj, majd megkeserülöd te még ezt!

Ebéd után, mikor szétmenõben voltak a vendégek (sok nagyralátó família és elõkelõ perszóna), Hatvani meginvitálta õket másnapra magához vacsorára.

- De mind eljöjjenek ám kegyelmetek, mert különben megapprehendálok!

No iszen, van is hova hívni bennünket, csóválgatták azok a fejöket. Abba az egyetlen füstös szobájába? Köszönöm alássan az olyan vendégséget, mint aminõ az lesz. Hanem azért ott leszünk egytõl egyig, lássuk a bolondos tréfát. Oh, hogy ezeknek a tudós embereknek mindnek hiányzik egy-egy kereke!

Meg is jelentek egytõl egyig, számszerint vagy nyolcvanan. S amint keresztül mentek a pitvaron, ott ugyan sovány biztatás volt, a tûzhelyen játszadozó két macska, meg egy rossz fazék, amelyben hamu fõtt.

Hatvani csodálkozni látszott, mikor a legelõbb jött vendégek benyitottak a konyhába.

- Én még csak egy óra múlva vártam az urakat. De ha már itt vannak, csak tessék kérem besétálni.

S udvariasan ereszté maga elöl a cellájába, mely nem lehetett nagyobb, az egykori följegyzések szerint, mint a pataki sétáló deáké.

- Tessék helyet foglalni, kérem… Mindjárt jönnek a többiek is.

- Hüm - felelte a városi pénztárnok -, de vajon hova férnek el itt?

- Majd csak elférnek - mondá Hatvani szerényen.

S amint jött csoport csoport után, egyre tágult a piciny terem úgy, hogy utoljára olyannak látszott, mint teszem az a budapesti redout nagy terme.

A háttérben fejedelmi pompával megrakott asztalok görnyedeztek, s ami jó és drága öt világrészben megterem, mind rajtok volt. Arany kanalak sótartók, ezüst tányérok, kristály tálak. Mikor a bámuló vendégek letelepedtek, ki tudja honnan, honnan nem, minden személy háta mögött ott termett egy cifra libériás inas, aki felszolgálta. A királynál sincsen ilyen nagy parádé.

A falak mellett köröskörül igazi élõfák nõttek, s indák kúsztak föl a gerendákig, ott dinnye, amott körte; a túlsó oldalon zöld uborka és õszibarack díszlett. Akinek kedve volt, szakíthatott magának.

Hozzá is nyúlt Ajtainé asszonyom az egyik uborkához, hogy leszakítsa, de megjárt vele, mert a fõbíróné (a szép Fruzinka mostohaanyja) ijedten fölsikoltott.

- Jaj az orrom… az orrom!

Lett bezzeg nagy nevetés.

A hátsó szögletben a csodálatos mindenféle füvek és cserjék közt egy árvalányhaj bokrocska nõtt. Hatvani kitépett belõle egyetlen egy szálat. Fruzinka a fejéhez kapott; de nem szólt semmit. Úgy érezte, mintha az õ haját tépné valaki.

Hatvani uram azonban legott kifutott a hajszállal a konyhába, ahol egy repedt kondérba volt a Mágyika elrejtve, felnyitotta gyorsan, és betette a hetvenhetedik lapra, csodálatos bûvszavakat morogván.

De volt is foganatja, mert ahogy visszasietett a vendégeihez, kik éppen akkor helyezkedtek el véglegesen; azóta Fruzinka kisasszony nem bírta levenni róla kék szemének édes tekintetét.

A magyar ördögnek ez volt egyetlen komolyabb szerelme életében, s a lány is ellenállhatatlanul vonzódott hozzá ezentúl.

Cseresnyés Gábor uram a városi protonótárius, aki »kunkapitánynak« ült az asztalhoz, mindjárt az elsõ pecsenyénél felszólt, illõn, magyarosan:

- Szállanék valamerre, de nem lehet, mert a magyar ember nem bírja fölemelni a kezében a poharat, ha üres. Már pedig üres. Kegyelmed elfelejtette a bort, gazduram!

- Ugyan ne okoskodjanak kegyelmetek. Igyanak friss vizet; legjobb az. Seneca is azt mondja…

- Nem bánom én, nagy tiszteletû uram, mondjon Seneca amit akar, de nekünk bor kell - kiáltott fel a bíró -, teremtsen nekünk valahonnan. Hogy lehetett ezt a finom vacsorát így elcsúfítani!

Hatvani úgy tett, mint aki nagy zavarban van, hol a fületövét vakarta, hol a feje búbját…

- Ejnye, ejnye… Már most mi az ördögöt csináljunk hát? No, de valahogy mégis csak segíthetek talán a dolgon.

Felhajtotta az asztalterítõt, elõvett egy fúrót, s egy lyukat fúrt az asztallábba.

- No, ide azokat a poharakat!

Bezzeg bámultak a vendégek, mert a legfinomabb tokaji aszú folyt az asztallábból.

- Ejnye, de kapitális ital - dicsérgette a fõbíró -, nekem is van ebbõl a fajtából otthon egy hordóval.

A professzor pajkosan mosolygott erre, mert éppen a fõbíró uram borát folyatta ide a Mágyika erejével.

(Derék egy könyv volt az a Mágyika! Be sok kiadást érne az meg, ha megvolna! )

Képzelhetni, hogy most már jól mulattak a vendégek a tisztelt asztal körül. Mennyivel hitványabbak Hatvaninál a mai szemfényvesztõk, akik legfelebb táncoló asztalokat produkálnak. A Hatvani asztala nem táncolt, hanem táncoltatott, Mert, mi tûrés-tagadás, csárdásba keveredett a jókedvû kompánia, maga a professzor uram is lejtett egyet-kettõt Fruzinkával.

Túlságosan ki volt pirulva az arca mind a kettõnek. Az öregasszonyok suttogtak is valamit errõl egy datolya fa alatt.

- Hej, Fruzinka lelkem - szólt Hatvani -, ha maga valaha az én feleségem lehetne.

Fruzinka sóhajtott, s félénken rebegte:

- Soha, soha! Merne-e az oltár elé állni? Hajítsa el azt a könyvet elõbb, tépje szét, dobja ki a szemetre, és felejtse el, mi van benne, akkor a kegyelmedé leszek.

Most már Hatvanin volt a sor sóhajtani.

- Nem lehet az, galambom. Egy egész életet szántam rá, míg megszereztem…

- De én is egy egész életet adok kegyelmednek.

A magyar Faust lehorgasztotta fejét, és szomorúan hallgatott.

De mire a vendégek hazakészülõdnek, és megszakítják az édesfájó párbeszédet, a bizalmaskodó suttogást, maga a fõbíróné asszonyom, ki még most is restelli az uborkadolgot, mogorván hozza a krispint, hogy Fruzinkára adja.

- Ne még, mama… ne még. Maradjunk még egy kicsit.

A vendégek azonban nagy mehetnékben vannak már, sehogy sem lehet õket visszatartani.

- Komolyan akarja Fruzinka, hogy még maradjunk?

- Hogyne akarnám - szólt a leány gyöngéden simulva a professzorhoz.

Hatvani erre az asztalhoz ugrott, rácsapott a közepire a nagyujja bütykével s uramfia… egyszerre tódulni kezd be az ajtón ablakon a víz, a padlásról is úgy zuhog be, mintha öntenék. A férfiak káromkodnak, a nõk ijedeznek, és sikoltoznak. Az ár nõttön nõ.

(Úgy bizony, nemcsak Szegeden volt árvíz, de Debrecenben is.)

- Én istenem mi lesz ebbõl? Segítség, segítség!

Van lárma, zavar, a vendégek felugrálnak az asztalokra, a nõk felfogják szoknyáikat, maga Fruzinka is halálra sápad, de Hatvani megnyugtatta:

- Lássa, mire jó az a rossz könyv. Most már ugyan nem kell haza menni?

Õk ketten boldogan zavartalanul töltöttek nehány percet a nagy zavarban.

- De azért mégis dobja el, tépje el… - rimánkodott Fruzinka, két kis fehér kezét összetéve szépen.

- Mindnyájan elveszünk, megfúlunk - kiáltozá a fõbíróné kétségbeesetten, s valóban már térdén felül ért a víz, noha a székre állott.

Hatvani belátta, hogy elég volt ennyi a tréfából, s újra ráütött az asztalra. Legott eltûnt a víz az utolsó cseppig, s olyan száraz volt a szoba, mint annakelõtte. Hogy csak mégis nagy ördöngösség kellett ehhez!

Lett bezzeg nagy nevetés a rémület után, némelyek azonban ugyan megbosszankodtak, s duzzogva mentek kifelé.

Míg ezek idebent történtek, odakünn a csikorgó hideg engedni kezdett, s olyan nagy hómacskák estek az égbõl, hogy a kisebb házak mellett az ablakokig ért a hó.

Akiknek nem volt bagaria csizmájuk és esernyõjük (pedig az esernyõ még ritkaság volt abban az idõben), azok sopánkodva hökkentek vissza a hazameneteltõl.

- Hej, de jó volna most egy pár szán, amely hazaszállítgasson bennünket.

- Ha csak az kell - mondá Hatvani -, hazaszállítom én a vendégeimet szívesen.

Fogta a varázsbotját, két szánt rajzolt vele künn az udvaron a hóba s mind a kettõbe négy-négy lovat… hopp! egyszerre megelevenedtek, pattogott a kocsis, prüszköltek a lovak nyugtalanul.

- Tessék felülni, kérem, tessék, tessék, uraim, hölgyeim.

A merészebbek fel is ültek, némi húzódozás után, s a két szán röpülve siklott tova a fehér havon, a csengõk a lovakon messzirõl szóltak…

Reggelre aztán kiki otthon találta magát, szörnyen kiéhezve, cudarul elkoptatott ruhában.

Nem szánon utaztak ezek. Incselkedõ gonosz szellemek csak úgy a havon ülve vontatták õket éjjel hazafelé…

A fõbíróék Fruzinkája ettõl az éjtõl kezdve odalett, halálosan beleszeretvén Hatvaniba.

Ez nem lett volna baj Hatvaninak, mert hisz Fruzinka a legszebb, legirigyeltebb, legártatlanabb hajadon leányzó széles Debrecenben, õneki Fruzinkának sem lett volna talán nagy baj, de nagy baj volt, kérem alássan, a senior diáknak, Domine Butykainak, akit azelõtt szeretett a leány, s aki most felette elkeseredék Fruzinka kétségbevonhatatlan változásán.

- A professzorba szerelmes - dörmögé Butykai a bosszútól lihegve -, észrevettem. Bizonyosan a Mágyikával csavarta el a leány lelkét tõlem. De megkeserüli, megbosszulom magamat.

És felemelte öklét szilajan.

Amit egy szerelmes föltesz, azt végbe is viszi. Mikor a tanár nem volt otthon, a szertelen féltékenység arra vitte, hogy belopódzék a szobájába. Könnyû volt neki, megmondta Bugyinak, az inasnak, hogy a kalkulus-könyvért küldte haza a nagytiszteletû úr.

Addig kutatott, keresgélt, míg egyszer csakugyan rátalált a Mágyikára s kinyitotta.

A szellemek csörtetve rohantak elõ:

- Mit parancsolsz?

- Hozzátok nekem elõ rögtön a fõbíróék Fruzinkáját.

Alighogy kimondta, nyomban ott termett elõtte a szép leány, de bánatos volt az arca, nem mosolygó, a fejét is elfordította a diáktól, s ahelyett a Hatvani falon függõ arcképének nézésébe merült el.

A szellemek nem hagytak idõt Butykainak e fölött szomorkodni.

- Mit parancsolsz? - kérdék újólag.

Mit tudta azt a diák, hogy lehetetlenséget kell kérni.

- Törjetek és szaggassatok itt össze mindent - rendelé a képre gondolva.

Egy perc alatt össze volt törve és szaggatva minden, minden, - a bútorok, a képek, de Fruzinka és Butykai is.

Mikor a professzor hazajött a nagy pusztulásra, mindjárt megértett mindent, sírva borult a földre, a Fruzinka testére.

Azután összeszedte a dirib darabokat, külön a Fruzinkáét, külön a Butykaiét, tüzet rakott, és elégette.

A Butykai teste hamuvá vált, a Fruzinkáéból egy hófehér galamb szállt ki, egy darabig ott kóvályogva a tanár feje körül, majd kirepült az összetört ablakon át, föl a magasba.

A nagy tudományú ember e naptól kezdve szomorú lett, és folyton sorvadt. Nem volt az õ bajára patika még a Mágyika sem.

Hej, jó lett volna azt a könyvet tûzbe vetni, amikor Fruzinka mondta! Szegény leány talán elõre érezte…

Nem is nyúlt a Mágyikához többé Hatvani, elutálta. A következõ nyáron súlyosan megbetegedett, a csakhamar híre ment a városban, hogy halálán van.

Magyariné asszonyom ápolta, mikor haldokolt. Az egész magisztrátus ott ült az ágya körül.

S ezalatt künn a ház tetején, míg õ itt vívódék a halállal, egy holló és egy fehér galamb verekedett egymással. Egyszer a holló, másszor a galamb kerekedett felül. Az emberek, akik alulról nézték, messzirõl hallhatták a csõreik kopogását.

Hosszasan tartott a viaskodás.

Egyszer úgy látszott mintha a holló gyõzne… de nini, a szegény fehér galamb, újra erõre kap… hajrá, hajrá fehér galamb!

Szívszorongva várták a Szent-Anna utcabeliek a harc végét. Míg végre - jaj hála istennek - megölte a galamb a fekete hollót.

És ekkor megszûnt ott bent a Hatvani vívódása is - pilláit csendesen lecsukta, s lelke elhagyta porhüvelyét örökre.

Hogy a »Mágyika« hova lett, s hol van most, nem tudom: de ha tudnám, sem mondanám meg.