AZ APÁM ISMERŐSEI

REGÉNY EGY KÖTETBEN

1878

I. RÉSZ

I. FEJEZET

(Melyben mint közönségesen, megdicsértetnek
ama régi jó idők, amikor még a só is sósabb volt.)

Bizony más világ volt az egészen!

Mikor még az volt a legkülönb hazafi, aki legjobban el tudta fütyülni egy szuszra a »Rákóczi« nótát, az volt a legjelesebb szónok, aki a legvastagabb bottal rándult föl a megyegyűlésre, s az volt a legtekintélyesebb perszóna, akinek a legkülönb tajtékpipa lógott a szájában.

Finánc nem szaglálódzott a magyar ember dohányzacskójában, végrehajtó, még ha lett volna is, be nem merte volna tenni lábát a nemesi portára.

Az ügyvédnek az volt a honoráriuma, hogy a katolikus kliens ebédre invitálta meg, a lutheránus azt mondta a perköltségek fejében: »Köszönöm, barátom uram, legyünk per-tu«, míg a kálvinista a vállát megveregetve, biztatta, hogy ha valami akar lenni a restóráción, neki szóljon akkor.

A tekintetes vármegye maga hatalmasabb volt, mint az ország. A két kopott fejű oroszlán olyan méltósággal bámult le a megyeház homlokzatáról erre a hitvány Európára, mintha azon gondolkoznék, hogy ugyan hány világrészt egyék meg früstökre…

Könyv, tudomány nemigen háborgatta a kedélyeket.

Az ország összes irodalmi termékeit meg lehetett évenkint olvasni tizennyolc garason a kassai kalendáriumból. Ha ugyan akadt volna olyan bolond is, aki nemcsak megveszi, hanem tetejébe még el is olvassa.

Bizony volt jó dolga, hogy a poros könyvekben turkáljon valaki. Mikor azokban csak vagy olyan lehet, ami úgyis benne van a »Corpus Juris«-ban, s akkor fölösleges, vagy pedig olyan, ami nincs benne a »Corpus Juris«-ban, akkor hiába való.

Nem volt akkoriban még sem perrendtartás, sem büntető kódex, sem rendőri törvény, mégsem lopták el a becsületes embernek semmijét. A tolvajban is több móres volt; csak a gézengúzoktól lopott.

Aztán nem kínozták azt sem, szegényt, a bûntettre applikálható paragrafusokkal, hosszas kérdezõsködésekkel, cikornyás vád- és védbeszédek végighallgatásával, egyszerûen rádiktálták az õt megilletõ mogyorófa pálcákat, a tekintetes szolgabíró vagy csendbiztos úr kedélyhangulata szerinti számarányban. És a kiszabott büntetésrõl sem vettek fel még külön jegyzõkönyvet is, mi szükség arra a tekintetes vármegyének is visszaemlékezni? Elég ha a delikvens emlékei közt megmarad.

És ez nagyon célszerû büntetés volt, mert elõször kevés kiadásába került az államnak. Mogyorófa pálca mindég termett Magyarországon!

Másodszor pedig azért volt célszerû, mert hiábavalóság lett volna megapellálni: amit egyszer a tekintetes úr odadiktált, azt a palatinus sem vehette vissza onnan többé.

Ezekben az idõkben azonban mégis nagyobb tudomány kellett a világ dirigálásához, mint most.

A rablók, tolvajok kiirtása, a bûntettek kinyomozása bizony több idõt és gondot adott, mint mai napság, mert hát ennek a becsületes mesterségnek több követõje volt, mint most; méltán kevésbé veszedelmes és sokkal regényesebb volt az hajdan.

Aztán meg nem állt rendelkezésére a hivatalos közegeknek semminõ nyilvántartás az emberekrõl, sem a távírda, sem a vasút, sem a személyleírás publikációja a lapok útján.

Voltak is akkor lapok!

De minek is lettek volna? Nem tudom, ki olvasta volna? S nem tudom, mit írtak volna beléjük hét hasábon keresztül az újságírók? Majd, hogy bizony nyomtatásban szóltak volna bele a világ folyásába. No ‘isz csak az kéne. Statárium az olyan sehonnai fráternak, aki a vármegye dolgába meri magát beleártani.

De minek toldjam-foldjam tovább e derék korszak színezését, elég végezetül annyit mondanom, hogy a bornak iccéjét ebben az idõ tájban adták egy váltógarason, s hogy ebben az idõben voltak bálbajárók a híres Majornoky kisasszonyok, kiket még mai napig is úgy emlegetnek otthon a vármegyében, mint akiknél sem azelõtt nem látott szebbeket halandó emberi szem, sem ezután nem fog látni.

II. FEJEZET

(Melyben a Majornoky kisasszonyok gyámja, nemzetes
Bornemisza István uram bemutattatik a nyájas olvasónak.)

Éppen ott künn ül az ambituson s természetesen pipázik. Ha nem pipázna, hát bizonyosan káromkodnék, mert amikor nem pipázik, örökké káromkodik, de minthogy mindig pipázik, tehát sohasem káromkodik.

Különben is a nemzetes úrnak a mesterségéhez tartozó eszköz az éktelen káromkodás, miután Bornemisza István uram azonkívül, hogy a Majornoky kisasszonyok gyámja, még a vármegye csendbiztosa is.

Mégpedig híres, nevezetes csendbiztos, kinek hetedhét vármegyére szól a híre, neve; Le Coq, a híres párizsi rendõr, Brigly John, a vallatások világnevezetességû mestere, mintha csak egy kalap alatt lenne egyesülve Bornemiszában.

Apró, szürke szemû, rövidre nyírott hajú öregember, szakállát, bajszát is borotválja, s hegyes lefelé álló orrával és hegyesedõ állával madárhoz hasonlatos vala az õ ábrázatja.

Már tizennyolc éve viselé e tisztes hivatalt mindenkinek megelégedésére, országrendítõ hírben és dicsõségben.

Mert mikor nemrég valami nagyon fontos és tekervényes bûnügy adta elõ magát Bécsben, mely iránt maga a császár is érdeklõdék, s melyet a bécsi rendõrség nem bírt hónapokig kinyomozni, Reviczky Ádám uram tanácsára a fölséges császár Bornemisza István uram õkegyelmét hozatta föl a fényes birodalmi városba.

A bécsi rendõrfõnök alattomban gúnyosan nevetett a markába.

No ‘iszen ez fogja majd kikutatni az ökör-affért, aki mozdulni sem bír ezekben a cikcakkos utcákban! Jó szerencse, ha az utcáról haza bír találni a vendéglõi szállására! Milyen gondolat õfelségétõl ezt a hígfejû táblabírót ereszteni bele a szaglálódzásba ott, ahol a mi orrunk sem érzett meg semmit.

A derék rendõrfõnök, hogy tökéletes legyen a magyar csendbiztos fölsülése, még azt a juxot is megengedte magának, hogy két közönséges rendõrt felöltöztetett csirkefogónak s a lelkükre kötötte, hogy lopják el a nemzetes uram klepszidra óráját a zsebébõl. Hadd süljön fel Bornemisza István uram egészen.

De épp mikor e nemû rendeleteit osztogatná az érdemes policájdirektor, egyszerre csak betoppan Bornemisza uram ezekkel a szavakkal:

- Megvannak az ökrök, kolléga uram!

- Ne bolondozzon az úr! Hogy jött volna rá?

- Az az én titkom.

Ugyanazon ezer darab ökör volt az, melyet Szatmármegye ajándékozott természetben a francia hadjárat viseléséhez I. Ferencnek, s melyekkel nagyon furcsa história történt - a haláluk után. Mind az ezernek csak ötszáz mázsa húsa lett »az élelmezési konzorcium« kezei közt, s csak százkilencven darab bõre.

Kitûnt tehát, hogy egyik-egyik ökörnek csupán ötven fontosnak lehetett lennie, s hogy nyolcszáztíz darab bõr nélkül taposta hajdan e földi élet sarát.

A császár dühös lett s rendõrfõnököt, vizsgálóbírót mozgásba hozott szigorú parancsa, akik a régi tempóban kutatták, hogy »Wo ist die Katze« - és természetesen nem találták meg. Mert hát a »katona-élelmezõ konzorciumoknak« már akkor is majdnem annyi eszük volt, mint most, s olyan sötétséggel vették körül magukat, hogy abba ugyan be nem látott senki.

Bornemisza mindjárt másnap kisütötte, mi okozá az ezer történeti nevezetességû ökör oly nagy mértékû testi fogyatkozását. Kár, hogy nem tartozik elbeszélésünk keretébe ennek a története.

Az ezer ökörrõl még csak annyit, hogy nemcsak a történelem örökítette meg õket, nemcsak a »Pitaval« beszél felõlük, hanem még a költészet is visszatért rájuk.

Midõn az uralkodó nemsokára ezen kázus után új fõispánt nevezett ki Szatmármegyébe, a tekintetes megyei karok és rendek közt ez az elmés kármen kezdett cirkulálni:

Ezer ökröt küldött Szatmár a császárnak,

De a császár ezért csak egyet Szatmárnak!

Különben nem is az ökrökrõl van itt szó, még kevésbé õméltóságáról, a szatmármegyei fõispánról, avagy az ottani tekintetes karok- és rendekrõl; e fejezet, mint homlokzatán is látható, Bornemisza uram bemutatásának lévén szánva, - azt folytassuk.

Számos bravúr-vallatása forog közszájon itthonról is, melyek között nem utolsó három megátalkodott csavargó állapotának elmés kifürkészése.

A fõbíró úr semmire sem tudott velök menni. Úgy állt ott elõtte mind a három, mint egy-egy kõszobor, némán, megátalkodva; készek, hogy inkább szíjat hasítsanak a hátukból, mintsem egy hangot valljanak.

A fõbíró elunta a bajlódást velök három napon keresztül, elküldte hát õket a fõcsendbiztos úrhoz; hadd legyen egy kis mulatsága annak is.

III. FEJEZET

(Ez azon fejezet, mely a másodikat összekapcsolja a negyedikkel.)

Bornemisza uram éppen a nagy tanácsteremben diskurálgatott az ülnökökkel, mikor a hajdú jelenté, hogy itt van a három néma virág, kiknek már akkor híre járt a városban s kikrõl kalandosabbnál kalandosabb hírek keringtek. Hallgatásuk regényes színt borított rájuk. Széltében találgatták: mik és kik lehetnek.

Nem-e a híres Zöld Marci az egyik, vagy hogy Szellõ Miska, az alföld véres banditája, ha hogy nem maga a dánus királyfi kíséretével, ki álruhában jött ide a Majornoky kisasszonyok kiismerésére, amint az a népmesékben szokás.

- Hozd be õket! - parancsolá a hajdúnak.

A három marcona képû fiú elõállott.

- Mi a neved? - kérdé az egyiktõl. - Ki vagy?

Semmi felelet. Érzéketlen, semmit ki nem fejezõ arccal bámult vissza a legény a tekintetes úrra, mintha nem is õhozzá szólott volna az, mintha nemcsak néma lenne, de siket is.

- Hát ti ketten kik vagytok?

Azok sem feleltek.

Bornemisza uram megvakarta az álla alatt levõ fiók-szakállt s nyájasan mondá:

- Nem tesz semmit, édes fiaim; majd csak megösmerkedünk lassankint.

Aztán a hajdú felé fordult:

- Szólítson kend elõ három pandúrt.

Nyomban elõállott mind a három.

- Ti pedig, édes fiaim, ha már nem akarjátok megmondani, kik vagytok, én bizony nem erõtetlek, - szólt az ismeretlen csavargókhoz - hanem oda fogtok állni mindenitek a terem egy-egy szögletébe, a fal felé fordulva… S mindenik mellé egy-egy fegyveres pandúr azon utasítással, hogy ha moccanni mertek addig, míg én nem szólok, lõjön agyon. Jó lesz-e, édes fiaim?

És hangja olvadó, édes volt a nyájasságtól.

Ezután csakugyan odaállította a foglyokat a nagy tanácskozó terem egy-egy szögletébe, s maga karonfogván Taplós Ferenc ülnök urat és Teléry Miskát, az elsõ aljegyzõt, mint aki minden dolgát jól végezte, elkezdett gondtalanul fel s alá sétálni a teremben, csupán néha vetve egy pillantást cövek gyanánt mozdulatlanul álló pártfogoltjai felé.

Hangosan folyt a három úr közt a diskurzus tarkábbnál tarkább tárgyakról, arról a mázsás bolondságról, hogy Harcsa Ezékiel urambátyánk malmot építtet s fölfelé igyekszik idomítani a víz folyását hozzá, s arról a hallatlan vakmerõségrõl, hogy a harmadjegyzõ, Fekete Miklós a Majornoky Borcsa kezére vágyik s milyen messze tud menni az elvakultságban, alkalmasint meg is fogja kérni e napokban Bornemisza István uramtól.

Bornemisza összeráncolta a homlokát s más irányba fordítá a beszélgetés rúdját, s mikor egész odaadással elkezdte demonstrálgatni a napóleoni hadjáratok szükségességét a korhadt Európában, úgy, hogy minden egyébrõl elfeledkezni látszék, ami még a világon van, egyszerre csak kiszakítá magát a két sétáló úr karjaiból s stentori hangon ordítá el magát a terem közepén:

- Halbrechts!

Két sasszeme villám-hirtelen futotta be a termet.

Az ismeretes vezényszóra a három csavargó közül kettõ gépiesen - megfordult.

- Ahá! Most már ösmerjük egymást. Kendtek reguláris katonák. Ezer mennykõ, kendtek szökött katonák! Melyik regimentbõl valók kendtek?

Most már nem volt mit tagadni. A fiúk bevallották az egész esetet. Megunták a komisz katonakenyeret s úgy búcsúztak el az ezredtõl, hogy még azt sem mondták: »befellegzett«.

A fõbíró úr nagyon csodálkozott, midõn egy félóra múlva elküldte neki Bornemisza mind a három foglyát teljesen kivallatva, kettõt ezredéhez való visszaküldés végett, a harmadik szegénylegényt pedig azért, hogy a szentencia kimondásáig küldje be abba a fényes épületbe, melyrõl varjú, holló hirdeti károgva, hogy ebben a megyében ez a legtágasabb, ez a legszükségesebb középület.

Tömve volt az gazemberekkel. Két évtizeden keresztül ugyancsak derekasan benépesíté Bornemisza.

Hivataloskodása elsõ éveiben egészen meg volt ingatva a közbiztonság. Nemcsak a burján módra fölszaporodott bennszülött rablók és betyárok garázdálkodtak, hanem még a szomszéd vármegyék szegénylegényei is ide jártak… olcsó kalandokra.

IV. FEJEZET

(Folytatása a harmadik fejezetnek.)

Ilyen körülmények közt a régi praxishoz nyúlt az új rendõrbiztos, mely már kezdett teljesen hasznavehetetlennek bizonyulni.

A régi praxis ugyanis az volt, hogy a csendbiztos embere úgy tett, mintha a rablókkal és tolvajokkal cimborálna, velök járt, velök fõzte ki a terveket, velök lopott, de aztán mindent elmondott a komiszárusnak. Ha ugyan igazán mindent elmondott, mert e rendszer mellett ritkán került valaki hurokra.

Bornemisza nem a saját emberét küldé közéjök, hanem az õ emberüket fogadta magához. Ez pedig nem volt senki más, mint a híres birkózó Szlimák Matyej, a félelmetes Jasztrab tót rabló bandájából, mely mint a legrégibb cég, nagy renoméval bírt úgy a rablók, a közönség, mint a tekintetes vármegye elõtt.

Bornemisza így szólt a kézre kerített Szlimák Matyejhez:

- Kár ilyen derék deli legénynek ott kint égni el a napon az erdõben, ahol senki sem lát, senki sem bámul meg. Te bátor ember vagy, Matykó fiam. Az isten is katonának teremtett. Ott vón’ a te helyed. Olyan ember vagy te, édes fiam Matykó, hogy míg itt a nemes vármegye a sarkadban, ott még a király is kalapot emelne elõtted.

Nagyot dobbant a Matyej szíve ettõl a nehány szótul s mélyen felsóhajtott.

- A’ volna nekem jó, komiszárus uram.

- Ott mérik még csak marokszámra a dicsõséget… Hallottad-e Kinizsi Pál esetét valaha? Mint molnárlegény ment a hadsereghez s paraszthajszál híja, hogy nem mint király végezte.

A Matyej lihegett a kéjtõl, lelkét édesen csiklándozta ez a szõrmentes beszéd.

- Az csak a gyöngyélet, fiam Matykó, - vitte odább a Matyej képzeletét Bornemisza uram - ahogy a népmeséitek beszélik, zsírt ennél ott folyvást száraz kenyér helyett, s olvasztott vajat innál rá szomjúságodban. Aztán mikor lefeküdnél aludni, kilenc közönséges baka kergetné rólad a legyeket.

- Szerezzen be oda, komiszárus uram - hörgé Szlimák Matyej fojtott hangon.

- Nem olyan könnyen megy az, édes gyermekem Matykó. - Látod, most még elõször elítélnek, azután elcsuknak vagy tíz esztendõre. Tíz év múlva, ha élünk, majd beszélhetünk errõl, csakhogy mi leszel te már akkor? Saját magadnak árnyéka.

Szlimák mélyen elszomorodott, szórakozottan bólogatta lefelé-fölfelé a rézcsatos, másfél arasznyi széles szíjat.

- Aztán nem lehetne ezen segíteni sehogy?

- Bizony bajos lenne, mert igaz, hogy úgy szeretlek, Matyej fiam, - magam sem tudom, miért - mintha testvérem lennél, mindazonáltal az írnokom már beterjesztette a jelentést a vármegyéhez, hogy el vagy fogva.

- Ez már hiba, nagy hiba, - dünnyögé Matyej, s borsónyi izzadságcsöppek verõdtek ki a homlokára.

Bornemisza úgy tett egy darabig, mint aki mélyen elgondolkozott; egyszerre a Matyej vállára ütött, s mint aki hirtelen valami nagyra határozta magát, mohón szólt:

- Te nem vagy aljas ember, Matyej…

Matyej behunyta a szemeit és úgy bólintott nagy fejével, hogy õ nem aljas.

- Te nem fogsz engem megcsalni.

A rabló kezét nyújtotta Bornemiszának, azt a kezet, amellyel éppen tegnap nyúzta meg a lesti zsidótól lopott tehenet.

- Itt a becsületes parulám!

- Tudtam, hogy ember vagy a talpadon. Azért határoztam el, hogy úrrá teszlek, hogy megtisztítlak a bûnöktõl, s hogy amint én veled kezet fogtam, azonképpen fog veled kezet a tekintetes vármegye is. Hanem hát neked is engedelmeskedni kell s kezedet oda nyújtani a vármegyének.

- Hadd hallom - mondá Szlimák sötéten.

- El fogod beszélni minden kalandodat, rávezetsz a társaid tartózkodási helyére, hogy azokból is faraghassak valamit. Elmondod, mit loptatok, hova tettétek stb. Visszamégy újra a Jasztrab bandájához, olyan jó cimborájok leszel, mint eddig, loptok, garázdálkodtok - s te azt aztán szombat esténkint, amikor mindig hozzám jössz vacsorára, szögrõl-végrõl elbeszéled.

- Hát aztán? - mondja Szlimák, nagy kidülledt szemeivel mereven nézve Bornemiszára.

- Egy évig szolgálod ily minõségben a vármegyét. Egy év múlva letelik az utolsó szombat, s akkor én felterjesztem a hasznos szolgálataidat a vicispánnak s az fölment minden üldözéstõl.

- Hát aztán?

- A jövõ évben magam foglak elvinni a regementhez, vagy pedig olyan levelet adok kezesül, hogy nyomban megtesznek - hadnagynak.

A Matyej szeme felcsillogott s kérges tenyerét gyorsan belecsapta másodszor is a Bornemisza markába.

- Áll a dolog, komiszárus uram. Eb, aki megbánja.

Úgy is lett. Matyej nem szegte meg, amit ígért, szorgalmasan referált a komiszárusnak mindenrõl, minélfogva a szegény Jasztrab bandája nagyon megfogyatkozott egy félesztendõ alatt. Egyenkint fogták el a fõembereit, kiket Bornemisza uram könnyûszerrel kivallatott, mert nagy zavarba hozta õket a mindentudóságával.

- Nos fiam, mit loptál? - szokta a csendbiztos úr kérdezni a kézrekerült fickóktól.

- Semmit, tekintetes uram. Görbüljön meg az ujjam, ha nem kénytelenségbõl lógtam a Jasztrabéknál. Én még nem tartoztam hozzájok.

- Engem el nem bolondítasz, kedves fiam, mert én mindent tudok, s ha kérdezlek, azért teszem csupán, hogy lássam, mennyire szánod s milyen töredelmességgel ismered be a bûneidet? Fölösleges dolog titkolóznod. Hát nem-e te loptad el gyertyaszentelõkor a tiszteletes uram malacát? A hlinai akolból is te vitted el tavaly húsvétmásodnapján a nyolc jerkét. Ne tiltakozz, öcsém, hiszen tudom. Ott nyúztad meg õket a fekete majorban, a nagy akácfa alatt, a Madzag Ferke késével, aztán ott sütöttétek meg õket az Olej bacsa bográcsában, a bõrüket elraktátok a szurdoki molnár padlására, mai napig is ott van mind a nyolcé. Mondjak-e még többet?

- Nem, nem - kiáltja megsemmisülve a vallatott. Mindent tud … Minden úgy történt.

V. FEJEZET

(Jasztrab bandájának végképpeni kipusztulása és sok egyéb.)

Híre menvén a tót nép közt a mindentudó csendbiztosnak, iszonyú rémület szállta meg a tolvajokat, rablókat és gazembereket. Az a babona terjedt el, hogy Bornemisza uram megkente szemeit a Szent-György napján, vagy azelõtt talált százesztendõs gyík májával, azokkal az emberi testen keresztül belát a szívekbe s ott megolvassa a láthatatlan betûket, melyekkel a cselekedetek vannak felírva.

Nemegyszer történt, hogy puszta gyanúból, holmi lúdlopási kalandokért idéztetett magához valakit, s az aztán szépen kezdte kivallogatni, hogy hát »ha már egyszer ide jött a tekintetes úr színe elé, úgyis mi tûrés-tagadás… A tekintetes úr úgyis tudja, hogy õ ölte meg a zeherei postást is«.

Bornemisza ügyes rendszere rövid idõ alatt megtisztítá az egész vármegyét a rablóktól, csupán magát a vezért, Jasztrabot nem lehetett elfogni; csel, ármány nem bírta megejteni, mert õ legalábbis még egyszer olyan ravasz volt, mint a tekintetes vármegye.

Ott garázdálkodott az erdõkben, a hegyek között, hol õ volt a korlátlan király és nem lehetett lecsalni onnan semmi módon. Ott pedig õ volt az úr, száz üldözõ pandúr láttára még csak a szemöldöke sem rándult meg. A regényes felföld volt a patrónusa s megvédelmezte elõlük: barlangok nyílása, sziklák repedése elfedte Jasztrabot üldözõi elõl.

Elmondhatnám, milyen megfeszített és mégis hiú erõlködések történtek a Jasztrab kézrekerítésére - ha a szót akarnám szaporítani, így azonban csupán arra szorítkozom, hogy Bornemisza lázas dühbe jött mindannyiszor, amikor egy-egy ilyen elfogatási kísérlet meghiúsult. Mert azt tartotta, hogy amíg a híres, félelmes rabló szabadon van, ha csak egymaga is, addig nincs helyreállítva a közbiztonság.

Egyszer, midõn összes pandúrjait küldé ki a »laz«-okba, Jasztrab elfogatására, s azok üres kézzel tértek meg, azt állítva, hogy az ördög nem bír azzal a lurkóval, Bornemisza István uram elsápadt haragjában.

- Egy pipa dohányt sem érnek kendtek. Takarodjanak a szemem elõl. Magamnak kell elmennem.

S ezzel nyakába kanyarítva az ócska õsi flintát, mellyel a hajdani Bornemiszák nyulakra vadásztak vala, de melytõl a hajdani nyulaknak, akik csak elõtte álltak, sokkal kevésbé kellett félniök, mint a hajdani Bornemiszáknak, akik fogták és elsütötték, elindult egyes-egyedül Jasztrab borzalmas birodalmába, a »Lopota« rengetegbe.

Az erdõnek volt egy »messzelátó« pontja; Bornemisza jól tudta Matyej elbeszéléseibõl, hogy itt tartózkodik leginkább Jasztrab György, mert már a hivatala is úgy kívánja, hogy ilyen pontról nézegesse az utasokat. Keletre lelátva egész a »Motuz« völgyig, északra a klokovai keresztútig, s e nagy területen mindazt észrevéve, amit a jószerencse zsákmányul eléje tologat.

Jasztrabot csakugyan ott látta messzirõl a kimagasló ponton; puskájára támaszkodva állt ott, mozdulatlanul, mint egy kõszobor. Õ is észrevette, hogy a vármegye kopóinak ura jön, tudta, hogy az nem hiába jön ide.

Eltûnhetett volna ugyan elõle igen könnyen, de a rablónak igen tetszett, hogy Bornemisza egyedül jön, mikor hát jöhetne ötven pandúrral is. Úgy érezte, hogy ez valami tisztelet kifejezése az õ személye iránt. A híres Jasztrab Györggyel a híres Bornemisza akar kikötni. Igen jól van, Jasztrab György nem fog kitérni a becsületes, egyenlõ tusa elõl, hanem bevárja nyugodtan, ami következni fog.

- Add meg magad, Jasztrab! - kiáltja Bornemisza már messzirõl. - Érted jöttem, édes fiam. Magam jöttem érted, mert hát nem tartlak holmi kapcabetyárnak, akit ha elfognak, jó, ha el nem fognak, akkor is jó. Aztán ilyen legény nem is adja ám meg magát a közönséges komisz pandúrnak. Ösmerlek, édes fiam. Kevély ember vagy, sokat adsz a becsületre, azért jöttem el magam. Gyere no; ne bolondozz, Gyurka. Úgy megbecsüllek otthon, hogy anyád ölében sem volt jobb dolgod, mint lesz a kezem alatt.

A rabló csak a fejét rázta s röviden felelt vissza:

- Ösmerlek, ördöngös csendbiztos, és nem hiszek neked. Ne jöjj közelebb, mert rád lövök.

Bornemisza azonban csak azért is közelebb ment. Már alig húsz lépés választotta el õket egymástól.

Jasztrab megfenyegette izmos ökleivel, azután felemelte puskáját, célzott s mind a két csövét elsütötte. Jasztrab pedig nem szokott hibázni.

A kis emberke, a hírhedt csendbiztos rendületlenül fogadta a golyókat, melyek közvetlen a füle mellett süvítettek el… nem hagyta el bámulatos lélekjelenléte egy fél másodpercre sem; sõt ennek köszönhette diadalát. A lövés csattanásának pillanatában két golyót vett ki a zsebébõl villámhirtelen, s midõn a füst eloszlott, s a rabló odatekintett, hol Bornemiszának holtan elterülve kellett volna feküdnie, ott látta azt a leáldozó nap fénysugaraitól övezve büszkén állani, mint egy gladiátort, ki felemelt kezében a két, éppen az imént testébe küldött golyót mutatja:

- Ne kínlódj azzal a lövöldözéssel, Jasztrab fiam, - kiáltja rá bátor, csengõ hangon. - Kár fogyasztani a drága puskaport. Nem fog engem a golyó, édes Gyurka fiam. Most is megfogtam mind a kettõt. Itt van ni, azon módon…

A mogorva rabló rémült tekintetet vetett a folyton közeledõre, aztán nagy elkeseredve földhöz vágván széles tót kalapját, fojtott, tompa hangon hörgé:

- Látom, hogy ördög vagy! Gyere hát, egyél meg. Megadom magam.

S Bornemisza uram kézen fogva vezette haza a szilaj rablót, akivel három vármegye nem tudott boldogulni.

VI. FEJEZET

(Egy kis epizód a szerzõ életébõl, s áttérés a regény tulajdonképpeni kezdetére.)

Ezen elbeszélés nem hiába viseli az »Apám ismerõsei« címet, valóságos élõ alakokról és igazán megtörtént dolgokról fog szólni. Még magam is emlékszem Bornemisza Pista bácsira gyermekkoromból, 1860-ból. Akkor már nagyon öreg ember volt, egy-két õsz hajszál lengett csak fején, s ezer meg ezer ráncot rajzolt az idõ olajszínû arcára, keze reszketett, lábai már csak félve léptek szörnyû aprókat.

Apámhoz igen szeretett szállni, s rendesen oda hozzánk idézte be a felvidéki tótokat, akikkel legtöbb baja volt.

A kis-csoltói kastély, e mogorva százados épület, megtelt tarkábbnál-tarkább karavánokkal, gyanús kinézésû bocskoros tótok- és átkozódó tótasszonyokkal, kik végigfeküdtek hûselni a folyosókon, hol édesanyám leanderei állottak.

Én nagyon szerettem e népcsõdületeket, mert az öreg Pista bácsi, ha szépen hízelgõleg kezet csókoltam neki, megengedte, hogy bent lehessek a vallatásoknál. Haragudni csupán az édesanyám haragudott Pista bácsira, mert az ebédlõjét annyira bepiszkoltatta és tönkretétette a parasztokkal, hogy három napig kellett füstöltetni, éppúgy, mint most a Natália szerb fejedelemnõnek, ha Milán a »szkupcsina« tagjait fogadja.

Egy ilyen vallatás emlékei derengnek felém az aranyos gyermekkor tündér-ködébõl.

Valami nagyobbmérvû lopásról volt szó. Nemigen értettem belõle sokat, s nem is az itt a fõ dolog, mint inkább azon türelem, azon nyájas modor jellemzése, mellyel Bornemisza terhes tisztét viselé, s mellyel csodákat mívelt.

Az öreg a térdeire ültetett, s mialatt figyelmét a vallatásra fordítá, addig velem is ráért tréfálgatni.

- Eredj no megnézni, fiam, mit fõzet az édesanyád ebédre. Mert tán meg sem tudja nélküled csinálni a szakács.

- Tudom, hogy mit fõznek. Túróspalacsintát.

- Nem szereted?

- Dehogynem…

- Hát akkor hogy tudsz itt megmaradni?

- Mert hát még jobban szeretem a vallatást. Azt szeretném, ha mindennap vallatnának bácsiék.

- Jól van, gyerek, vicispán vagy fõbíró lesz belõled. No, mi szeretnél jobban lenni, vicispán-e, vagy fõbíró?

- Legjobban szeretnék zsivány lenni, hogy a bácsi engem is vallatna.

Ezen aztán olyan jóízûen nevetett Bornemisza István uram, hogy a könnyei is kicsordultak. Mikor a szemeit kitörölgette olajos zsebkendõjével, kikiáltott a hajdúnak, hogy jöjjenek be a többi vádlottak.

Egy galambõsz, ráncos arcú ember lépett be egy csomó suhanc közt. Oly tiszteletreméltóan nézett ki az agg ember, hogy még maga a vén Bornemisza is elálmélkodva nézett rá s tiszteletteljesen kérdé:

- Kit keres kend, öregapó. Engem ugye? Mi járatban van kend?

- A Majgó Márton vagyok, teens uram - szólt reszketõ hangon a matuzsálemi férfiú.

- Majgó, a tolvaj? - kiáltott fel Bornemisza szokatlan megütközéssel. - Hát tudja-e kend, hogy itt magára is kisült a tolvajlás?

- Minek is tagadnám, tekintetes fõkomiszárus uram.

- Hány éves kend?

- Nyolcvanhat leszek aratáskor.

Bornemisza elfordítá fejét tõle, s kemény, ropogó hangon feddé meg.

- Vén bûnös, kinek az istenhez kellene térnie már, s aki ahelyett most kezdi a lopást. Nem szégyenli magát.

- Az apám vett rá - mentegetõdzék Majgó Márton.

- Micsoda? - ugrott fel Bornemisza, engem hirtelen lerázva a térdérõl - kendnek élõ apja van? Lehetetlen!

- Itt van az inas-szobában, jegyzé meg a bíró (ki azért volt mindig berendelve a vádlottak mellé, hogy magyarázó jegyzetekkel kísérje a vallatás alatt fölmerülõ kérdéseket) s kinyitván az ajtót, kikiáltott:

- Az öreg Majgó!

Sajátságos alak gurult be fürgén az ajtón. Összetöpörödve, mint a sün, feje egészen hátrahúzódott a vállapockái közé, a hasa elõre nyúlt, a koponyán egyetlen hajszál sem volt, hanem ahelyett olyan sûrûn és oly rendszeresen torlódtak ott egymás mellé a ráncok, hogy kötött sapkának látszottak.

Bornemiszának össze kellett magát szednie elõbb, hogy szólhasson.

- Kend ennek az öregembernek az apja?

- Én volnék - felelte az idõsebb Majgó kelletlenül.

- Majgó Márton azzal vádolja kendet, hogy kend vette rá a lopásra?

Az atya egy haragos szigorú pillantást lövellt fia felé.

- Igenis, apám vett rá … ismétlé Majgó Márton.

- Hallgass, te tacskó! - kiáltá az idõsebb Majgó dühösen, s egy ügyes, alig észrevehetetlen mozdulattal úgy arcul teremtette az árulkodó fiút, hogy a csattanása beillett volna valami apró felföldi faluba puskalövésnek is.

- Szemtelen fattyú kölyök! Még az apja ellen mer vádaskodni… No, iszen majd megtaníttatlak móresre odahaza az anyáddal.

Ami ugyan nehezen történt meg.

Mivelhogy hát még egy kis dolguk akadt elõbb a vármegyeháznál, a nagy sárga épületben.

VII. FEJEZET

(Némely szükséges, de unalmas dolgok.)

Miután bemutattuk az olvasónak Bornemisza István uramat, érintsük röviden azon kört is, melyben mozgott.

Családja nem volt; feleségét már évekkel ezelõtt temette el Szupik Ferenc plébános úr, akinek »nagy hálával« tartozik ezért, mint humorosan emlegetni szokta.

Legkedvesebb barátja: Majornoky halála után, mint két hátramaradt árvájának gyámja, Majornokra ment lakni, s a maga birtokát bérbe adta. Teljesen pótolni akarta az atyát, s a két kis leány, guvernantot hozatván számukra, a szeme elõtt nevelkedett naggyá, széppé, okossá.

Borcsa azonban mégis sokkal szebb és sokkal okosabb lett Marinál. Az öreg büszke is volt rá véghetetlenül, s üres óráiban azon szeretett merengeni, vajon van-e a világon olyan jóravaló ember, aki az õ Borcsáját megérdemelné.

S ha összevissza hányta is elméjében a földkerekség minden zig-zugát, bizony csak egyetlenegy olyan talpig derék embert bírt találni, akire a Borcsát nem volna isten ellen való vétek rábízni, s az az egy nem volt senki más, mint éppen néhai barátja: Majornoky, a Borcsa apja, aki meghalt.

- Hej, hogy most már nem teremnek olyan tökéletes emberek!

Majornok igen unalmas kis falu volt, egészen az isten háta mögött elrejtve a nemes vármegye egyik legigénytelenebb szögletében. A megyei vicemérnök, akivel a méltóságos fõispán úr mappát készíttetett a vármegye ábrázatáról, tán ki is hagyta volna Majornokot, ha hogy minden szégyenítõ volta mellett két kimagasló tulajdonsága nincs; az t. i.: hogy a világhírû Bornemisza István akkor van otthon, mikor Majornokon van, s az: hogy a megye leggazdagabb földesura, gr. Teléry László õméltósága szintén ott lakik.

Ami a falu szégyenítõ voltát illeti, azt sem hallgathatom el.

A tekintetes megyei karok és rendek száznyolcvan rhénusi forintot ígértek a szomszéd Hont vármegyének, ha megengedi, hogy Majornok oda kebeleztessék be.

Hont megye nem fogadta el az ajánlatot; még száznyolcvan forint ráadással sem kellett neki Majornok. Majd bizony, hogy õt érje mindaz a csúfság, amely Majornok után háramlik a nemes municipiumra.

Mert hát a majornoki ember híres arról, hogy minden bolondság és ostobaság õrajta esik meg.

A majornoki palóc kiáltott rá a budapesti szivarozó emberre: »Hó! hallja az úr, belekapott a tûz a pipaszárba!«

A majornoki magisztrátus követte el azt a hallatlan esetet is, miszerint elhatározván, hogy a falu fölött nyomtalanul elvonult nagy kolera emlékét megörökítteti maradandólag, kihozatta egy szép decemberi napon a városi vésnököt, s miután jól meghányva-vetve a dolgokat, kitûnt, hogy a költség márványemlékre nem futja, gazdálkodási szempontból a falu közepén levõ befagyott pocsolya jegére vésette föl, az utódok emlékezetének ébresztgetésére a Szurdok Nep. János rektor uram által készített örökbecsû versezetet:

Majornokon a kolera böcsülettel odább ment.
Senkit nem ölt meg őkeme.
Dicsertössék az Úr neve.
              Ámen.

…De még ez mind semmi azon esetlenséghez képest, hogy midőn egyszer elvitte hídjukat a Sebes-Csoltó, nem lefelé a vízmentében, hanem fölfelé keresték azt a jámbor atyafiak csáklyákkal, fejszékkel.

Ővelük történt az is, hogy Nyitra megyében utazgatván tizenketten, midőn egy pohánka-kásával bevetett majorsághoz értek, azt hitték: a márványtenger, s beugráltak és megúszták. A túlsó parton összeolvasván egymást, kitűnt, hogy csak tizenegyen vannak. Az egyik majornoki ember be is fúlt a hajdina-kásába.

Ebbe a gyalázatos faluba vezetem olvasómat. Itt fog lefolyni azon rejtélyes, bámulatos dráma, melynek híre ment akkoriban messze földön s még a külsõ országi prókátorok és jogtudósok is úgy emlegették, mint ritka, sajátságos esetet.

II. RÉSZ

A VIZSGÁLAT

VIII. FEJEZET

(Mely borzalmasságban fölülmúlja az elõbbieket.)

A majornoki határ közepén, a sástótul alig néhány lépésnyire, körös-körül vércseppektõl piroslott a fû. Mintha piros harmat esett volna az éjjel az égbõl!

A széles síkon egy nyúl fut a véres folt felé egyenes irányban, juhászkutya kergeti sebesen. A juhászkutya után juhászbojtár szalad.

Sajátságos karaván ez együtt. - Mintha a társadalmat jelképezné.

A nyulat üldözi a kutya, s a kutyát követi a bizalmatlankodó gazda, nehogy a megejtett pecsenye porba essék, az õ jelenléte nélkül a kutyahûség révén.

Egyszerre a véres folthoz ér a nyúl, elkanyarodik.

- Hajrá, Tisza! - ordítja a bojtár édes biztatással a lankadó ebnek.

A Tisza tovább fut a nyomon, megkettõzött sebességgel, de midõn a véres folthoz ér, egyszerre megáll, mintha a földbe gyökereznének a lábai, s elkezd ott nyalogatni valamit.

- Hogy a toportyán egyen meg, lusta döge! - dörmögi mérgesen a bojtár, egy búcsútekintetet vetve a messze elkalandozott nyúl után, s midõn közel ér a kutyához, el nem mulasztja úgy fejezni ki iránta való elégedetlenségét, hogy a »birka-jegyzõkönyvet« utána hajítja. (Közönséges nyelven ugyanis bot volna csak a neve, de sokkal találóbb a jegyzõkönyv, mert a kimúlt és született birkák jegyzékét mutatják rajta a fölülrõl és alulról kezdõdõ rovások.)

A kutya is ért a filozófiához; kitalálja e finom elõjelbõl a gazda haragját, s borzalmat gerjesztõ üvöltéssel ódalog el illõ távolba.

A bojtár a botja után szalad, de egyszerre megbotlik valamiben és hanyatt esik. Elterül a fûben, s amint fölkászmálódni igyekeznék, úgy látja, hogy a lába véres.

Gazdája balesetét látva, Tisza visszatér, s engesztelésül elkezdi a kezét nyalogatni. A kéz véres lesz. A Tisza nyelve is véres.

Megremeg a fiú egész teste, félve, lassan húzódik hason fekve, a hely felé, ahol megbotlott.

Közel van az, csak egy-kettõt kell csúsznia, s föl van tárva elõtte az iszonyú titok.

A buja fû közt, mely az élettõl duzog, egy hulla fekszik. Arccal a földnek borulva, a portól ellepve, fölismerhetetlenül.

Mellette egy ezüsttel kivert puska és egy kalap. A bojtár megismeri, hogy kié. Lélegzete eláll az ijedelemtõl, tagjai megmerednek s a legnagyobb erõfeszítéssel emeli föl botjával kissé följebb a holt fõt.

Két ijesztõ, ismerõs szem mered onnan rá, mintha mondaná kevélyen, parancsolóan még most is:

»Én vagyok az, te pimasz paraszt! Nem ismersz?«

Megismerte. Sokszor látta már õ ez üvegesedõ szemeket, amint hidegen rámeredtek. Még irtózatosabbak voltak azok élve!

Tagjait zsibbadtság fogta el, kiáltani szeretné a hulla nevét, de ajkait csukva tartja a megdöbbenés, erõtlenül, félig eszméletvesztve rogy a földre, s behunyja a szemeit, hogy ne lásson semmit abból az irtózatos halotti arcból.

Mindegy, nem lehet elõle menekülni, azt látja mindenütt; a sötétségben is az rajzolódik le élethíven; az égre néz fel, ott is annak a körrajzait látja egy sötét felhõben; a kis-ilyei határnak szegzi tekintetét, ott a falu végén két termetes boglya mintha a hullának két nagy kidülledt szeme volna. Irtóztató!

Nem állhatja tovább, felugrik, s ott hagyva botját is, ott hagyván az ugaron a nyájat is, egyenesen a falunak fut, torkaszakadtából kiáltva:

- A gróf… a méltóságos gróf meg van ölve.

S szájról-szájra fut a rémkiáltás, egyik a másiknak adja a szörnyû hírt:

»A gróf meg van ölve.«

A Teléry-kastély homlokzatára feltûzik a fekete lobogót.

Forgószél támad. Megreszketteti az ablaktáblákat és megcsikorgatja a kastélytornyok szélkakasait: mintha sírva mondaná:

»A gróf meg van ölve.«

A forgószél dühös lesz, beleköt a gyászlobogóba, kicsavarja azt helyébõl és nyelestõl odavágja süvöltve a templom falához, mintha arcul akarná vágni vele a templomot:

Hallod-e, öreg templom! A gróf meg van ölve.

IX. FEJEZET

(Bebizonyítása azon magyaros közbeszédnek, hogy aki úr, az a pokolban is úr.)

A holttestet hazahozzák és kiterítik a nagy, fekete posztóval bevont címerteremben. Fölgyújtatnak a fáklyák a fényes ravatal körül, s vérvörös nappali világuk kísérteties fényt vet a Teléry grófi címerre, egy szájában aranykarikát tartó sasra, e jelmondattal körül: »Az õsök nyomán.«

Valóban Teléry László most van legigazabban az õsök nyomán; nemsokára ott lesz a tiszteletre méltó hatalmas fõispánok és országbírák koporsói mellett az övé is. Az utolsó koporsó, melyet a Teléry-kripta befogad. A legislegutolsó koporsó. Most már meg fogják fordítani fölötte a büszke címert. Nem lesz annak gazdája soha többé.

Maga a legutolsó Teléry ott fekszik halva, mozdulatlanul, a virágokkal ellepett magaslaton. A szeme most sincs behunyva, nem lehetett azt többé lenyomni. Három falubeli öregasszony, aki megmosta a sáros holttestet, órákig elkínlódott e mûvelettel, de a szemek nem csukódtak be. László gróf nem akart engedelmeskedni; egy arisztokrata még a halála után sem engedelmeskedhetik a csõcseléknek. Egy Teléry nyitott szemekkel várja be, hogy a koporsó fedelét reá szegezzék, és nyitott szemekkel találja az ítéletnapi trombitaszó.

A gyászruhás szolgák lábujjhegyen járnak-kelnek a nagy úr halotti ágya körül. Suttogva szólnak egymáshoz, mintha attól tartanának, hogy a méltóságos gróf illetlennek találja a viseletüket. Egy közönséges emberrõl tudnák, hogy semmi köze többé a világhoz, semmi hozzászólása többé semmihez. De egy Teléry! Az talán még a holta után is parancsol. Egy magyar fõnemes, aki még talán az égbe is magával viszi az alkotmányát s onnan is bele fog szólni az isten befolyásolásának útján az apró-cseprõ parasztemberek sorsába.

Kísérteties némaság honol.

A mozdulatlan szív fölött csupán egy óra ketyeg a halott mellényzsebében. Az emberi szerkezet túlélte az istenit. Ennek a verése megállt, az még továbbra is méri az idõt.

S künn messze földön, hetven faluban zúgnak a harangok, ahol birtokos, patrónus volt õméltósága. És e nagy harangzúgás közé nem vegyül egyetlenegy zokogó szem sem.

Egyetlen gyöngéd zokogó szó, mely túlharsogná hetven falunak a harangját.

És az aranyos ravatalra nem hull egyetlen részvétkönny sem, mely foltot hagyjon a drága selyem lepedõn, hogy az a folt fényesebben csillogjon ott királyok minden pompájánál.

Ej! egy arisztokrata nem szorul rá még a szeretetre sem! Az el tud menni a másvilágra a maga becsületébõl is: nem kell neki könny és sóhajtás útravalóul.

A címerterem szárnyas ajtói be vannak zárva, s két alabárdos áll a küszöbön kivont karddal, távolabb pedig egy karosszékben talpig feketébe öltözve az öreg Kamuti János ül, a méltóságos úr tiszttartója. Feje leeresztve a könyökére, mély gondolatok terhével látszik vajúdni.

Az udvar megtelik kíváncsiakkal, kiknek most szokatlan, érdekes látvány lesz egy grófot halva látni.

Falun szokásban van az: sorba látogatják a halottakat. Még egyszer megnézik színrõl-színre, megmérlegelik, sokat változtatott-e rajtuk a halál vagy nem, szelíd kifejezést kölcsönzött-e az nekik vagy ijesztõt, megnézik, hogy voltak öltözve utoljára, új csizma volt-e a lábukon, vagy a régi, volt-e szentelt bárka a fejük fölött, hajlékony volt-e a kezük vagy meredt, és csak nagy üggyel-bajjal gyûrhetõ be a koporsóba? Megvizsgálnak szögrõl-végrõl mindent, figyelemmel kísérik a halottat is egész a temetésig, és emlegetik hetekig, nehéz volt-e a halottvivõknek, nagyot szólt-e a göröngy, mikor a koporsójára hullott, nem-e megfordítva tették a fejfát a sírjához?

Hát még mikor nem valami közönséges ember hal meg, egy gróf, akit kilenc vármegyében süvegeltek, s akit hetven falu harangja sirat tegnap dél óta folytonosan!

Be sok harangozó keze belehólyagosodhatott a kötélrángatásba.

Egész csoportok ostromolják az elõszobát, ahol az öreg Kamuti guggol, s ahol az alabárdosok léptei kongnak tompán, egyhangúlag a hideg márványkövezeten.

Az alabárdosok végigtekintenek a csõcseléken, megvetõleg, hidegen… néha meg-megnyitják az ajtó egyik szárnyát egy-egy elõkelõbb látogató elõtt, azonban újra bezárul a nagyúri terem ajtaja ünnepélyes, kimért csikorgással, s az egyik alabárdos elutasítólag, monoton komorsággal veti oda a bebocsáttatást kérõknek:

- Õméltóságához nem lehet bemenni.

S amint újra meg újra megcsikordul az ajtó, valami sajátságos lehelet csapkodja meg a nyíláson át a csõcselék arcát; valami fojtó, szúró szellet, mely szinte megmarja a képüket, mely szinte kergeti kifelé.

Mintha az ott bent mozdulatlanul fekvõ arisztokrata lehelete keveredett volna méreg gyanánt a levegõ miriád atomjai közé. S mintha ez atomok egy érdes, megvetõ hangba rezdülnének össze, egy hangba, mely visszaverõdik a gyászba vont címeres falakról:

»Takarodjatok innen!«

S míg bent a palotában a kísértetszerû csend virraszt némán a méltóságos hulla felett, - addig a gazdasági udvaron egyik kocsi a másik után robog be, hozva a drágábbnál drágább halotti jelvényeket; gyászöltözeteket a cigánybanda számára, mely még egyszer muzsikálni fog a méltóságos úrnak, fekete uniformist a cselédségnek, mely most már a senkié, halomnyi viaszgyertyát és fáklyát, hogy azok még egyszer, utoljára, fényt vessenek a temetéskor az aranyos koporsóra, mely a Teléry család színeivel, vörös-sárga selyemmel van megbélelve, s melyben olyan puha, nyugalmas fekvés esik.

De a temetésig még egy kellemetlen funkció vár õméltóságára. Mielõtt oda fektetnék az õsökhöz, még egy libériás szolgájával van egy kis dolga, - a törvénnyel.

Mint törvényhozó erre is õ varratta, míg élt, a libériát, ennek is õ parancsolt, s az most ezt a parancsot fogja teljesíteni!

Ki akarja kutatni, hogyan, miben halt meg a fiatal Teléry gróf. Öngyilkos volt-e vagy megölték?

Õméltóságát föl fogják boncolni. Pápaszemes doktorok véleményt fognak mondani fölötte, és hajba kapnak afölött, hogy melyiknek van igaza.

S a darabokra vágott arisztokrata még akkor is mereven, megvetõleg fog nyitott szemeivel végignézni az embereken, akik öt forint diurnumért összemetélik ízekre, aztán szépen óvatosan megint összerakják méltóságos tetemeit, és nem fogja elárulni egyetlen vonással sem, hogy ez neki kellemetlen.

És minden azt fogja hirdetni örökkön-örökké, hogy ami vele történik, abban õ nem lát semmi különöset, az mind az õ meghagyásából esik.

X. FEJEZET

(Kléner úr és társainak megérkezése.)

A hivatalos küldöttség megérkezett, az orvos, dr. Szirupka, egy kövér, pirospozsgás férfiú, Kléner Pál törvényszéki ülnök úrral ült a hátulsó ülésen, míg ellenben a kocsis mellett domine Krupicsek törvényszéki jegyzõ foglalt helyet, nagy vörös orra úgy nézvén ki a kocsin, mint egy érkezõ vasúti vonat vörös tûzgolyója.

Kléner Pál úrnak is nagy vörös orra volt, minélfogva az érdemes vizsgálóbíró úr igen vonzódék jegyzõjéhez azon okból, mert csak a jegyzõvel szemben érezhette magát biztosnak abban, hogy orra nem fog gúnyos megjegyzések tárgyául szolgálni. Krupicsek nemkülönben volt Klénerrel; - õ is legjobban szimpatírozott Kléner úrral, mint aki a szóban forgó férfias díszt véleménye szerint nagyobb mértékben bírta, mint õ.

De azért legboldogabb volt mégis a két úr éppen a dr. Szirupka társaságában, kitõl megtagadta a természet azon ékességet, hogy teljesen kifejlett orra legyen; pisze, lapos orra volt, s az esõ - mint mondani szokták - két orrlyukán át becsurgott a fejébe, vizenyõsségel eresztve föl ama gondolatokat, amik ott termettek. A két úr méltán gondolhatta hát, hogy dr. Szirupka nemcsak hogy nevetségesnek nem tartja irtózatos orrukat, hanem még irigyli is.

E gondolat szinte büszkévé tette Kléner urat, midõn a Teléry kastély udvarán leszállva, végigmentek a széles tornácon a bámuló sokaság között.

A folyosón Kamuti János, a tiszttartó úr fogadja õket.

Nagyon nehezen várta már érkezésöket, - úgymond - mert már nagyon kell a rend ide… s hiszi, hogy a tekintetes urak ismert bölcsessége eligazít mindent.

Kléner úr vastag szemöldeivel int, mintha mondaná: mindent, de mindent el fogok igazítani.

Majd dr. Szirupka felé fordulva, hivatalos szigort ölt magára arca:

- Ön pedig, doktor, azonnal hozzáláthat a boncoláshoz.

A tiszttartó úr azt bátorkodik megjegyezni, hogy ha nem lenne alkalmatlan a tekintetes uraknak, méltóztatnának talán elõbb az ebédlõbe besétálni; egy kis villásreggelit kíván felszolgálni; a kocsi bizonyosan megrázta a tekintetes urakat s meghozta az étvágyukat.

Kléner úr arcáról azonnal eloszlik a hivatalos szigor, s karját a doktoréba fûzve, édeskés mosollyal mondja:

- Nos tehát vezessen ön, tiszttartó úr - nem bánom, ha az ebédlõbe is. A halottak nagyon türelmesek, igaz-e doktor? S a mi halottunk is az; nem bánja, ha egy félórával késõbb kezdünk a dolgaival foglalkozni. Igaz-e, doktor? No, ugye szép és eredeti e gondolat, hogy a halottak türelmesek? Igaz-e, doktor?

Dr. Szirupka nem az az ember, aki ellenkezni szokott valakivel. Ami kevés oppozicionális természet van benne, arra otthon is szüksége van a feleségével szemben. Majd õ azt itt vesztegeti Klénerre - ingyen!

A reggelinél, mint egy olyan kitûnõ kriminalistához illik, Kléner úr néhány futamot tesz a vizsgálóbírói tudomány fortélyos fogásaiból, s az alázatos Kamuti János úrnak ugyancsak van mit felelgetni.

- Hüm, hüm! Halva találták… hüm, hüm, hát elég az, hogy halva találták? Azt minden bolond ember mondhatja, hogy halva találták. De azt mondja meg valaki, hogy miért találták halva? Ez a kérdések kérdése. Ezt ez az orr van hivatva kiszimatolni.

És Kléner úr jobb keze mutatóujját arra a híres orra teszi, amely ezt kiszimatolni van hivatva, mialatt bal keze elõhúzza szürke kabátja hátsó zsebébõl a burnótszelencét és megeteti azon tiszteletre méltó orrt, mert ilyen nagy feladat megoldásához indul.

- Mit hisz ön, tiszttartó úr, hogyan történt e borzasztó eset?

- Én semmit sem tudok, semmit sem hiszek.

- Hüm! Annál jobb - gondolá Kléner úr, annál jobb. Nem szeretem, ha tányéron hozzák elémbe az ilyen nevezetes események vázlatát, s nekem csak a részleteket kell hozzá összeszednem.

Azonban elmélyedve hajtá le fejét tányérja felé, mígnem hosszas merengés után elõbbi szavaihoz folytatólag hozzátette:

- Szeretem a homályosságot, hogy turkálhassak benne s hogy világossá változtassam. Megint egy eredeti gondolat, doktor. Igaz-e, doktor?

Kléner úr ugyanis elõszeretettel tért vissza folyton azon eszméjéhez, hogy õbenne nagy író veszett el, hogy az õ gondolatvilágát teleültette a gondviselés magasztos új gondolatok virágával, s azok ott még e sivár, tudományos foglalkozási körben is folyton nyílnak. Minélfogva minden ilyen virágra sietett figyelmessé tenni környezetét.

- Nos tehát hajtsunk le, uraim, még egy pohárka szilvóriumot, aztán lássunk kötelességünk teljesítéséhez. Mert a kötelesség olyan, mint a láncra kötött kutya, nem szaladhat el… Milyen gondolat! Igaz-e, doktor?

Szirupka a fejével bólint, a jegyzõ azonban nem állhatja meg gúnymosoly nélkül, amikor megjegyzi:

- Nekem, úgy látszik, hogy nem új… Mintha már mondta volna valaki - az írnokaink közül.

- Önnek minden látszik… Ön egészen a »látszik« embere. De nekem meg úgy látszik, hogy legokosabb lenne, ha ön máris ott ülne a tintatartó mellett s elkészítette volna a jegyzõkönyv homlokzatát.

XI. FEJEZET

(A kihallgatás.)

Kléner úr a címer-terem felé irányozta lépteit összes kíséretével, s megállván a halott fejénél, így szólott a doktorhoz ünnepélyes hangon:

- Íme, dr. Szirupka úr, ezennel önre bízom õméltóságát.

Azután Kamuti felé fordult.

- A tiszttartó úr fog kihallgattatni legelõbb. Jegyzõ úr, ön végzi e kihallgatást, miután úgysem várok tõle semmi fontos részletet. Én addig kimegyek az udvarra a nép közé. A nép véleményében és pletykáiban fogom fölszedni azon magvakat, melyekbõl ki fog csírázni a mi vetésünk, ama kender, mely a fonalat adja e dologhoz. Íme, megint egy eredeti gondolat, doktor! Elég élesek az ön kései?

A vizsgálóbíró egy csipet burnótot szítt fel, azután még egy pillantást vetvén a hullára, melyet utoljára lát ezúttal egydarabban, kiment a folyosóra s szóba ereszkedett a parasztokkal.

- Sajnálják a méltóságos urat, ugye?

- A nagy uraknak is csak meg kell halni, tekintetes uram, - válaszolt alázatosan a törvénybíró Belindek-Kukacz Márton uram.

- Ki hitte volna e szörnyû katasztrófát - toldá odább a társalgást Kléner úr.

- Elõre vetette már az az árnyékát, tekintetes uram. Furcsa istenteremtése volt a gróf úr már a világ elejétõl fogva. Régen gondoltam én, hogy nem jó vége lészen.

- Mirõl gondolta kend? - kérdi élénken a bíró.

- Hát az anyjukom mondta - böffenté ki szórakozottan a törvénybíró.

- Mit mondott a kend anyjukja?

Belindek-Kukacz Márton uram most kezdte megsajnálni, amit mondott, s megkísérté a tisztességes hátrálást.

- Asszonyok beszédje, hiábavaló pára és füst… Nem éri az azt meg, hogy a tekintetes uram füle végighallgassa. Igenis, kérem alásan.

- De tudni akarom ám - mondá Kléner úr némi szigorral.

- Igenis, kérem alásan. Hát biz az asszony annak a mondója, hogy õméltósága az ördögökkel lett volna cimboraságban. Õ egyszer keresztülment éjjel a récskai erdõn, mikor odajárt a Bajmokra férjhezment leányomnál, aztán az esõ útközben feltartóztatta, úgyhogy éjjel jött haza a szegény Zsuzsim. Amint megy, mendegél a récskai erdõn, egyszer csak hangokat hall; valaki beszél, folyton beszél és senki sem felelget neki. A méltóságos gróf volt egyedül és valami láthatatlan szellemnek felelgetett… Aztán az Avar Mátyás is tudja azt. Nemegyszer látta és hallotta ott éjjel láthatatlan szellemekkel szóbeszédbe eredve urunkat.

- Nagyon jól van, - mondá Kléner úr - rendelje be ebéd utánra a feleségét és Avar Mátyást. Most pedig küldjön el azért a gyerekért, aki a holttestet föllelte.

- Azt azóta a hideg leli, tekintetes uram. Igenis, kérem alásan. Lidércek nyomják a gyomrát szegénynek. Meglehet, hogy az ördögök bosszúja…

- Kend ostoba ember, Belindek Márton.

- Igenis, kérem alásan. De hát mit tegyen a szegény ember? Én csak azt tudom, amit beszélnek.

- Nos, mi egyebet beszélnek még?

- Azt, hogy az ördöggel volt a méltóságos gróf úrnak kontraktusa, lekötötte magát, írást adott magáról a cseppentett véribe mártott tollheggyel, hogy a mostani Kisasszony-napja elõtti péntek éjjelen a mélységes poklok zsákmányaul adja át magát. Aminthogy igenis úgy lett, kérem alásan…

Kléner úr egészen dühbe jött, nem is a babona végett, hanem inkább azért, hogy öngyilkosságnak nézik azt, amit az õ fantáziája tekervényes bûnügynek festett, és sebes léptekkel sietett vissza domine Krupicsekhez.

Az már akkor egészen készen volt a kihallgatási okmánnyal.

- Nos domine, van-e valami érdekes benne?

- Tessék átnézni! - jegyzé meg Krupicsek félvállról. - Én nem találok benne semmit.

Kléner úr feltette pápaszemét s morogva olvasni kezdé:

Jegyzõkönyv

Fölvétetett Majornokon gróf Teléry László ügyében 1851 szeptember 10-én.

- Tanú neve és életkora?

- Kamuti János, 64 éves.

- Vallása?

- Róm. kat.

- Nõs-e?

- Nem.

- Volt-e már büntetve?

- Nem.

- Mit tud ön Teléry Lászlóról?

- Huszonkét éve szolgálom a grófi familiát. László grófot gyermekkora óta ismerem. Mogorva, rideg fiatalember volt, senkivel sem barátkozott, a kastélyba senki sem járt, õ sem járt sehova, könyvei közt ült folytonosan.

- Minek tulajdonítja tanú a gróf halálát?

- Nem tudom, nem bírom elképzelni az okot. Legvalószínûbb az életuntság.

- Mikor látta tanú legutoljára a grófot?

- Csütörtökön délután, mikor a vadászatra ment.

- Egyedül ment ki?

- Nem; Teléry Mihály volt vele, aki távoli rokona a grófi-ágnak. A nemesi ág igen el van szegényedve, s Teléry Mihály nem egyszer jött át Majornokra a székvárosból gyalog, puskával. A gróf csütörtökön, ami nem volt szokása, elkísérte hazafelé és szinte puskát vett magához, s midõn Mihály úrfival mellettem átment a folyosón, a következõket méltóztatott megjegyezni hozzám: »Ma nagy kedvem van kissé a vadak után nézni, Kamuti úr; megint késõbb jövök haza«. Általában a legutóbbi napokban sokat kimaradt a gróf még éjszakákon át is, úgyhogy éppen nem volt szokatlanul feltûnõ, hogy tegnap reggel nem találtam itthon. Azt hittem magamban: »Nos, alkalmasint egy kis édes kaland…« A gróf is csak ember, kivált ha még csak harmincéves, mint amennyi idõs õméltósága volt.

- Ah! Oh! - kiáltá Kléner - ez nem éppen érdeknélküli. - Aztán kettõztetett élénkséggel odább olvasta a jegyzõkönyvet.

- Mit tud még tanú?

- Õméltósága még délben sem jött haza. Kissé nyugtalankodni kezdtem már, midõn a borzalmas esemény híre fülembe ért. Nyomban befogattam s elhoztam a holttestet, melyet arccal a földnek fordítva találtunk. Puskája egy lépésnyi távolban hevert a fûben. Minden körülmény odamutat, véleményem szerint, hogy öngyilkos lett.

- No persze! Hogyisne? - dörmögött közbe Kléner úr és elhajítá a jegyzõkönyvet, amelyben úgysem volt a felsoroltakon kívül semmi egyéb már, mint a szokásos »Kelt m. f.«