FÜGGELÉK

A KLUB

Regényes korrajz

1884

I. A LEGSZÖRNYŰBB MADÁR: A VERES KAKAS

Reggelre kelve a kátányi plébánia egyik külső alakba be volt verve, ami hallatlan eset Kátányban, ahol a nép nem ért meg annyira, hogy érzelmeinek ilyen alkotmányos kifejezést adjon.

A plébános úr meséli ugyan, hogy a temetőkert kulcsai, mik ott függnek a külső és belső ablaktábla között a rostélyra akasztva, mindég megcsörrennek valahányszor éjjel halott van a faluban, hogy őt figyelmeztessék. De a kísértetekben mindekkoráig volt annyi illedelem, hogy az ablakot ki nem törték. Úgy tudták valahogy megmozgatni a kulcsokat. Aminthogy csakis úgy virtus egy igazi kísértettől.

Nem, ezt nem tehette kísértet, gondolá a főtisztelendő úr, és ki is sült mindjárt, hogy jól gondolá. Csak oda kellett pillantani az ablak közé, s legott meg lehetett látni egy kis papír köteget beesve. Biz annak egyik széle bele is mártódék a légyvesztő tálkába…

A plébános úr mohon nyúlt a papírtekercs után, mely fehérkék pamuttal volt összekötözve, s sebesen felbontá: »Hihetőleg a plébániának hagyományoznak valamit« - motyogta, mert mindég ilyesmiről gondolkozott. Ha kopogtak künn az ajtaján, rendesen élénken ugrott fel: »A plébániának hoznak valamit«. Ha a mezőrül jött haza, s otthon a nővére azzal fogadta, hogy ez vagy az kereste a falusiak közül, szokás szerint ezzel a kérdéssel fordult hozzá: »nem hozott a plébániának valamit?«

A tekercs apró gyűrött papirosokból állott, olyanfélékből, melyek ruhaforma lehettek elébb, aminőt a falusi asszonyok leszabnak valamely jól sikerült kacabajról vagy pruszlikról, hogy aztán az legyen a fundamentuma minden ezután szabandó ruhadarabnak. Azonban apróbb szeletekre volt metélve, és a szeletek véges-végig teleírva primitív kidűlt-bedűlt betűkkel.

A pap föltette a pápaszemét, olvasni kezdte, de csakhamar, felkiáltott:

»Canis mater! Hisz ez egy gyalázatos pasquillus!«

Valóban az volt és így hangzott:

»Kátányiak! Istentõl elrugaszkodott népek, kik a Béliát ördögnek adtátok el magatokat. Erkölcseitek tönkre vannak téve, a bírátok egy vöröshajú gazember, nótáriustok egy részeg makktuz. (No ezt ugyan nem köszöni meg sem Nagy János bíró uram, sem Mucsi-Timár István nótárius uram.) Hanem mind hagyján lenne ha a kántor-tanítótok nem volna valóságos gonosztevõ, ki lábbal tiporja az erényt, meggyalázza a házi tûzhelyeket s ahelyett, hogy gyermekeiteket a jóban nevelné, mételyt hint a nép közé… Nézzetek körül! Mi van nálatok? Pusztulás, romlás. De lészen még nagyobb romlás is, kátányiak! Mert ha mához egy hétre ki nem hordjátok a kántort pereputtyostól, mindenestül a határra, bizony mondom néktek, két oldalról száll rá fedeleitekre a veres kakas.«

A tisztelendõ úr elolvasván, letette a pasquillust az asztalra, megitta nyugodtan a reggeli kávéját, és átüzent a kántor-tanítóért, Cserkely Vincéért.

- No, fráter - mondá a megérkezett tanító elé tolva a gúnyiratot. - Olvassa el ezt a barátságos manuscriptumot.

Az, amint olvasni kezdte, elpirult elõbb, csak aztán borítá el halálos sápadtság olajbarna arcát.

- Képzelem, ki lehetett - dadogta roppant zavarral.

- Akárki volt, nem kell tartani tõle. Aki fenyegetõzik, az nem cselekszik. Csak éppen a firma végett akartam tudatni magával is.

- Velem »is«? - mondá a tanító ijedten. - Eszerint másokkal is közli ez iratot a plébános úr?

- Természetesen, amice.

- Ne tegye azt, kérem, plébános úr. Tönkretesz vele. Beteg nõm, apró gyermekem van. Ha a faluban elterjed a híre, hogy miattam felgyújtják a falut, ki tudja mit fognak tenni a falusiak. Hátha kihánynak az utcára? Hova legyek én akkor kenyér nélkül? Esedezem plébános úr, tépje szét azt a nyomorult iratot.

- Nem lehet, barátom - mond a plébános nevetve. - Teljesen lehetetlen. Tudja, hogy milyen ellenségem a jegyzõ, s most ím egyszer kezembe akadt ellene egy tromf, s maga mégis azt kívánja, hogy ne adjam ki. De már azt a bolondot mégsem teszem, amice, a maga szép szemeért. »Részeges makktuznak« mondja a pasquil író. Hadd jöjjön dühbe õkelme. Nem, nem, e levelet, habár bolondságnak tartom is, föl kell olvasnom az elöljáróknak… mert ki tudja, az ördög nem alszik, hátha mégis történik valami?… Legalább elmondhassam akkor: »salvavi animam meam«.

Cserkely Vince, a tanító szomorúan lesütötte fejét, s aztán bizonyos megadással távozott. Arcában volt valami dacos egykedvûség, amint köszönt, de emellett mély levertség is. De bánta is azt a plebános! Még mindjárt délelõtt összehívatta a faluházára a bírót, a nótáriust, a törvénybírót és mezõbírót, a két esküdtet és a templombírót.

- Kedves híveim - kezdé kenetteljesen -, egy utálatos levelet dobott be valaki az elmúlt éjjel ablakomba. Tudom, hogy kellemetlen lesz némelyeknek ha felolvasom (s itt egy gúnyos, de mégis ájtatosnak látszó pillantást vetett Mucsi-Timár István uramra), de mégis fel kell olvasnom, mert kis dolgokból válhatnak nagyok. A gonosszal nem jó tréfálni. Igaz, hogy csak puszta fenyegetésekkel állunk szemben, de az eldobott szó tetté válhat, én a lelkemre nem veszem.

S ezzel felolvasta az ámuló elöljáróságnak a pasquillust, föl-föltekingetve a nótáriusra, vajon milyen képet vág hozzá?

De az nyugodtan ült a széken, még csak a szemöldökével sem hunyorított.

- Így áll szórul szóra. Sem hozzá nem tettem, sem belõle el nem vettem. Ehol van, olvassa el magának, nótárius uram. Hátha megösmeri az írást?

De a nótárius visszadobta a pasquillust.

- Köszönöm alássan, fõtisztelendõ uram, de nem szorultam rá, mert magamnak is bedobott az ablakomba valami gézengúz egy éppen ilyet, csakhogy abban meg a fõtisztelendõ úr van lehordva a sárga földig. Mindjárt elolvasom.

No, erre aztán olyan lett a tisztelendõ úr, mint a pipacs.

- Nem szükséges - hadarta -, azt ugyan ne tegye - folytatá egy kérõ tekintettel. - Nem való az ilyen profanus dolgokat elé feltálalni, én is csak azért tettem, mert hogy a »vörös kakassal« fenyegetõzik. Az pedig közvetlenül érdekli a községet.

De bizony csak azért is elolvasta azt Timár István. Épületes olvasmány volt ez is: éppen az van ígérve benne, ami abban, csakhogy a jegyzõ helyett a papot szidja; hogy szívesen kacsingat az asszonyokra, hogy az istennek szófogadatlan szolgája, aki az ördöghöz szegõdött, de az nem akarja elvinni.

Nesze, egyék a tisztelendõ úr is egy kis mérget!

- Az bizonyos - jegyzé meg Timár -, hogy ezt a pasquillust olyan ember írhatta, aki tudja a köztünk levõ torzsalkodást.

- No, ugyan nagy nyomban igazít, Timár uram. Hát ki ne tudná azt?

- Igen is, tudja mindenki. De az a ravaszság okos emberre mutat, hogy az én pasquillusomban a tisztelendõ urat mocskolja, a tisztelendõ úréban engemet. Tudja a lucifer, hogy így okvetlenül nyilvánosságra hozzuk mind a ketten.

Valóban a pap és jegyzõ közt örökös vetélkedés marakodás folyt, de több volt ebben a kedélyesség, mint az igazi harag. Ahol csak lehetett, ártottak egymásnak, de ez mind olyan volt, hogy »üsd agyon, de ne nagyon«. Amikor egyedül voltak; terveket forraltak egymás ellen, de amikor nem voltak egyedül, mindég együtt voltak. Akár csak Pollux és Castor.

Délutánonként disputáltak leginkább arról, hogy van-e másvilág s mi van a másvilágon (tíz év óta ez volt kedvenc témájok). Este pedig otthon nyaggatták vagy a »máriást«, vagy a »tartlit«, mert mint a tisztelendõ úr szokta mondani: »minden órádnak leszakítsd virágát«.

Persze, hogy sem az ivásban, sem a kártyázásban, sem a másvilág titkainak fürkészésében soha le nem gyõzhették egymást annyira, hogy másnap újra ne kezdhessék az egészet.

Egyszer - de ezt meglehet, csak a tisztelendõ úr gondolta ki, mert úgyis nagy az õ fantáziája - közbejött valami különös, ami majdnem döntõ argumentumnak volna vehetõ.

Évekkel azelõtt történt, a plébános nevenapján (keresztelõ Jánost tartotta), hogy megint arról disputáltak egész este a nótáriussal: milyen a másvilág?

A nótárius elmondta, hogy van ott, mi van ott, hogy a halál után semmi sincs, hanem csak a nagy csönd, a rettenetes éjszaka.

Mire a plébános szokás szerint összeszidta, s ragyogó szemekkel ecsetelé a maga felfogását a másvilág berendezése felõl. Azon az estén jelen volt a nótárius apja, a gazdag zeheri molnár is, aki figyelmesen végighallgatván a hosszas disputát, így szólt:

- Sohase vesszenek ezen össze. Majd megtudjuk, hogy van, mint van, ha majd egyszer ott leszünk. Itt a becsületes magyar parolám rá, tisztelendõ úr, hogyha meghalok és el lehet onnan jönni, hát eljövök magának megmondani: hogy van a másvilágon.

A pap elfogadta a parolát, az egész vendégsereg hallotta az öreg molnár ígéretét, s mindenki mosolygott rajta.

Éjfél elõtt szétoszlottak a vendégek, a pap is lefeküdt, mély csönd lett a parókián.

Alighogy aludt egy jó órát, fölriad álmából, kopogtat valaki az ablakon.

»Ki az, mi az?«

»Én vagyok, én, a zeheri molnár« - szólalt meg odakünn egy síri hang.

A pap az ablakhoz sietett.

»Mit akar Timár bácsi? Mi baj van?«

»Eljöttem megmondani, amit ígértem - kiáltá, s jéghideg borzongás futott végig a pap tagjain, fogai összevacogtak. - A másvilágon sem úgy nincs, ahogy tisztelendõ úr mondta, se úgy, ahogy a fiam mondta. Jó egészséget kívánok!«

A pap mérgesen tért vissza ágyába.

Sokat bevett a jóból ez a hóbortos molnár - gondolá, amint a paplan alá bújt.

De reggelre kelve, majdnem a szívverése állt el ijedtében, mikor meghallotta, hogy a zeheri molnár kocsija éjjel hazamenet befordult a mecskei hídról a megáradt Kuth vizébe s molnár, kocsis, lovak, mind odavesztek. S ez még éjfél elõtt történt, holott a molnár jóval éjfél után kopogtatta meg az ablakát.

Én, aki nem vagyok babonás ember, ezt még a papnak se hiszem, de a kátányiak szentül hitték, s még maga a nótárius is azt mondogatta:

- A lelkek hazajárásában nem hiszek ugyan, de azt az egyet mégis föl tudom fogni, hogyha az apám kezet adott rá, hát visszajött a halál után is.

De ez már régen volt, azóta már el is feledték a faluban. Az egyik esemény mindig kiszorítja a másikat. Most például a pasquillus dolog lesz a szájakban és elmékben egész héten.

Az elöljáróság sem vette a pasquillust komolyan, különben is meg voltak elégedve a kántortanítóval, derék jó modorú ember volt, olyan hatalmas torokkal, hogy mikor a templomban megharsant a kellemesen csengõ hangja, ki lehetett hallani egész a kukoricás földekre. Valami elkeseredett ellensége lehet, ennyi az egész. Hanem iszen csak meg lehetne tudni kicsoda, majd lenne annak nemulass. Mert veres kakassal fenyegetni a falut s beverni a plébános ablakát, mégiscsak szörnyû vakmerõség. Tudom, megülhetné a kalodát jó darabig.

Amint a faluban is elterjedt a hír, félelmet ugyan nem okozott, de eredményezett annyit, hogy a csáklyákat mindenütt odakészítették az eszterhajak alá, s akinek üres kádja vagy hordója volt, megtöltötte vízzel, úgy állította az udvarra.

Ez a pasquil-bedobás pedig történt egy kedden virradóra. A jövõ keddig persze elfelejtette már mindenki.

A plébános úrnál éppen egy tarokkompánia fogdosta a skizt és XXI-est egész éjfélig, a legbelsõbb kis szobában, mikor egyszerre csak kezdett az ablak nagyon megvilágosodni s még a nyomorult »bub«-ok is rózsaszínben tündökölni a játékosok kezében.

- Mi ez? - kiálta a nótárius, és lecsapta a kártyát ijedten…

- Tûz van! Tûz van! - hangzott kívülrõl egy kétségbeesett kiáltás, melyre egyszerre mindenünnen visszafelelgetett az ezernyelvû visszhang.

A templom égett. Az pedig a legborzasztóbb falun.

Az egész falu elég sokszor, de a templom marad. Itt a legnagyobb úr háza gyulladt ki: az istené.

Emberek futkostak szerte az utcákon, gyermekek visítanak. Borzasztó látványosság. Az égen egy folt, mintha téglavörös festéket kevernének, s abból az erõsebb festékbõl folyik szét a páraszerû aranyfüst. Régen volt a felhõknek ilyen szép ruhájok?… Hanem talán drága is.

Akik a templom felé futottak, minduntalan összeütõdtek olyanokkal, akik elfutottak onnan.

- Hova mentek? Vissza, oltani! Ti gyávák!

A »gyávák« ugyanezt kiabálták emezekre. Míg végre kisült, hogy mindenki a tûzhöz fut, mert két helyen ég Kátány. Északról a templom gyulladt ki, délrõl a Csuriék pajtája mellett bukkant elõ egy lilával vegyült füstoszlop, melybõl ezernyi csillag röpül sebesen az égnek.

Csillagokat látni, amik lefutnak, közönséges, megszokott dolog, de csillagok, melyek felfutnak, elevenebbek, fényesebbek. Ott fönn a magasban elvész az egész szállítmány, mintha elfogdosnák. Új szállítmány megy folyton. Az igazi csillagok szelíden, bágyadtan nézik, hogy õk vannak e rossz helyre téve, vagy ha nem, akkor honnan jönnek ezek vissza?

A barmok bõgve futkosnak szerte. A juhok összeverõdve állnak nagy csoportokban, aranyossá vált gyapjúkkal, a libák gágogva röpködnek. A füst lassanként szétterjed a környéken az utcákba és sikátorokba. Az öreg asszonyok hajukat tépik, kezeiket tördelik, és köhögnek. A fák meg sem mozdulnak, szélcsend van, még csak nem is susognak, hanem persegnek a lángok forróságától. A lángözön bevilágítja az egész falut. Hogy a templom fedele összereccsent, leesett, csak olyan, mintha a lámpáról lecsúszik az ernyõ. Még nagyobb fényt vet.

A láng most a toronyba harap. Az csak a borzasztó szép! Mikor olyan magasan világít, hogy szétveti kísérteties fényét végig a selyem réteken, hol a hegyek árnyéka nyújtózkodott. A vékony, karcsú fedelet csakhamar fölnyalják a tûznyelvek, nem marad meg más, csak a skelet. Az tartja magát legtovább s annak a lécezetnek az égése a legérdekesebb. Hogy ugrálnak a lángok a kis kalitka bordáin, mintha elömlõ folyadék volnának, s hogy változik a színük, mikor még csak futkosnak rajtok, mikor a hatalmukba veszik és mikor már úgy megeszik, hogy pattogó szikrákat hasítanak ki belõlük, azokat magosra lökdösve.

Némelykor ki-kibillen egy dongácska a skeletbõl, hogy alul a zsarátnokba pottyanjon, de az összefüggõ alkotmány nagyjában egyszerre karéjban zuhan le ropogva, recsegve, mint mikor az egymás végébe állított kártya összeomlik.

A legutoljára zuhan le, félig elolvadva, a falu nyelve, a harang.

Hogy az se legyen, aki ezentúl elsirassa azt a sok koldust.

És reggelre a felkelõ nap éppen csak olyan vígan, mosolyogva üti fel fejét a láthatáron… észre sem látszik venni ezt a kis fekete foltot odalent, ahol még negyven apró házacska állott tegnap, melyeknek ablakain valamennyin bekukkantott, fölébreszteni az alvó gyermekeket.

Fekete üszögöt, füstölgõ romot láthat csak ott…

És a házak lakói, a sürgõ-forgó nép, az ásítozó gyermekek hová lettek?

Ki tudja, nagy a világ!

Mikor a plébános hazament a pusztulás helyérõl (egy negyedrésze hamvadt el a falunak), új pasquilt talált az ablakában, ugyanolyan papíron, ugyanolyan betûkkel.

Elhalványodva, egész lényében megrendülve olvasta:

»Nos, hogy tetszik a kátányiaknak a veres kakas? Ha tetszik nekik a tanító, hát tessék nekik a veres kakas is! Ha az megy, ez sem száll ide többé, de ha nem megy, itt fog kukorikolni mához egy hétre megint. Amit ígértem, megtartottam.«

- Igen, megtartotta a gazember - sóhajtott a pap. - Õ gyújtotta fel a falut, kétségtelen.

S leült megírni a jelentést a vármegyéhez, hogy jöjjön haladéktalanul inkvirálni a dolgot.

II. MIKOR AZ URAK ESZE KEZDETT MEGJÖNNI

Hanem a vármegyének most egészen más és nagyobb dolga volt.

Az történt, hogy egy este lent Pesten a Deák-klubban sehogy sem bírt összeverõdni a parti, a képviselõk unatkozva õgyelegtek a biliárd-teremben, az olvasószobában, s véletlenül úgy esett a dolog, hogy éppen ennek az egy megyének a követeibõl jött össze három, s a negyedik, Geréby László a fõispánjuk, aki különben nem tudott whistezni. Fényes bizonyítéka az is a fõispánok tudatlanságának.

- No, hát mi az ördögöt csináljunk?

- Beszélgessünk.

Ebben a beszélgetésben találta aztán kiböffenteni a fõispán:

- Tudjátok-e, urak, mi jutott az eszembe? Ne tartsunk mi az idén otthon követválasztást.

Ránéztek csodálkozva. Azt hitték megbolondult. De amint aztán magyarázni kezdte az ötletét, lassan-lassan kigyúlt a tûz szemeikben.

Bory Imre lelkes hangon kiáltott közbe:

- Felséges gondolat!

- Úgy van - sikított bele a vékony hangú Kelendy Miklós, aki nagyon ravasz ember volt -, de pszt… ne beszéld, méltóságos uram, olyan hangosan, mert ellopják tõlünk a többi megyék.

S valóban a fõispán ötlete nem volt bolondság. Megért nekik személyenkint húszezer forintot. Egy képviselõségnek ennyi volt az ára a megyében. Könnyebb volt a hazáért meghalni, mint élni érte.

A tervnek az volt a magja, hogy a nyolc követ közül, amennyit a megye küld, jövõre is négy kormánypárti s négy ellenzéki választassék meg, azok a személyek, akik most vannak, csakhogy ne kerüljön nekik semmibe.

Többet ért erre egy metódus, mint bármi más a világon. Ehhez képest a puskapor feltalálása is csak kis dolog! S az a csodálatos, hogy a kivitel nem volt nehéz. Magyarországon mindenre akad ember, hanem jó gondolata nem minden embernek akad. Ami még nem volna baj, ha rossz gondolata szintén nem akadna. De külön eszméje mindenkinek van, minélfogva nehéz egy eszmének csak négy-öt embert is megnyerni. Hanem ha egyszer négy-öt ember együtt van, az aztán olyan a közönségnek, mint a legyeknek a cukros víz: mind oda gyûl.

Ennél az ügynél pedig nyolc embernek nagy oka volt összetartani, tehát gyõzniök kellett.

A dolog ilyen rendben ment.

Egy napra konferenciát tûztek ki a megyei székvárosba. Arra hazautaztak a képviselõk, s összehívták az egész vármegyének az úgynevezett intelligenciáját.

Dictum-factum, minek nyújtanám hosszadalmasan, megtörtént a paktum (de elõbb az urak, hogy el ne felejtsem, végigettek egy jó fõispáni ebédet), hogy tekintettel a szûk termésre, mely az idén volt (Kelendy Miklós képviselõ-társunknak pláne a birkái is kidöglöttek), a közelgõ választásoknál nem fog igénybe vétetni az úgynevezett közbizalom (drága dolog az, tisztelt értekezlet, becsületemre mondom, nem bírjuk ki), ami különben csak a szegény nép érdekében történik, melybõl mindég elpusztul nyolc kerületben vagy negyven lélek, a bevert fejeket nem is számítva, mert az nem árt a parasztnak.

Beleegyezett mindenki. A legkomplikáltabb dolgok mennek a legegyszerûbben. Hiszen ideje is már, hogy az urak észre térjenek egyszer. Elég sokáig voltak bolondok.

Megszerkesztették a jegyzõkönyvet, ezt és ezt a kerületet képviseli újabb három évre ez és ez, punktum. Aláírták mint kötelezõt, és hogy gondoskodva legyen arról is, ha idõközben megbokrosodnék valamelyik, Geréby fõispánnál deponáltak külön-külön százezer forintnyi váltót, hogy ez legyen a biztosíték. Amelyik párt netán kilépne a hámból, annak a váltóját folyóvá teszik, s a százezer forinttal visszaszorítják a kisafához. Ha hát kedve volna is valakinek galyibát csinálni, elõre beláthatja: hiú és hiábavaló minden törekvés és rugaszkodás.

Bölcsen volt az kiokoskodva. Irigyelte is az egész ország, mikor híre ment! Kár, hogy ilyen virtust csak egyszer lehet megcsinálni - mert a másolata már nem szuperál. Csakis ezen a fán nõhetett ilyen gally. Oltani nem lehet belõle, mert egyebütt meg nem fogamzik.

A vármegye nagyra volt vele, gúnyosan nevethetett a markába, mert nem tréfa dolog, hogy mikor az ország meghozza a törvényt, a király szentesíti, de vármegye mégis talál rá modus vivendit, így szólhatni:

»Már én mégiscsak a magam akarata szerint cselekszem!«

Ilyen beszéd illik a vármegye szájába a legjobban.

S még csak meg sem pirongatja senki ezért a kevély magaviseleteért, sõt inkább megsimogatják felülrõl nyájas szeretettel.

Hisz a fõispánnak egy jó manõvere ez! Behozni a kormánynak a négy mamelukját ingyen, kis furfangos leleménnyel.

Kipeckelt nyakkal járt Geréby azóta, már mintegy látva álmában a hivatalos lapban azokat a bizonyos »cicerós« betûket.

Hanem ha a vármegyének több esze volt, mint az országnak, lakott abban az idõben Kátányban egy szép úri asszony, akinek több esze volt, mint a vármegyének.

Nem nagy csoda! Sok okos asszony van a világon., de okos vármegye igen kevés.

Apczy Ágnesnek nevezték az özvegyet, szép, piros arca volt, mint a pogácsa-alma, hamis tekintete, mint a mesebeli kígyóé, s aztán az a kedves, elbûvölõ viselkedése!… Bizony megzavarná fejét, akivel szóba áll, még akkor is, ha meg nem szépítené az a nimbusz, hogy a miniszter unokahúga.

Télen Pesten lakott, csak nyáron tartózkodék a kátányi kastélyában, amibõl szükségképp következik, hogy voltak nyári és téli udvarlói is.

Minthogy most nyárban vagyunk, a téli udvarlók nevei csak a vizitkártya-kosárban szerepelnek s illusztris személyek, miniszterek, híres emberek, írók, követek névjegyei behajtott füllel, kettétörve. Az az érdekes, titokzatos nyelve a societásnak, mely ékesenszólóbb azoknak, akik nem értik, mint azoknak, akik használják.

A nyári udvarlók ellenben megvannak elevenen. Ezek közé tartozik Geréby fõispán is (a vén kecske is megnyalja a sót), a másik, Bélyei Ferenc (különben igen derék fiatalember; az ugyan nem veszi el, ha esze van), minden héten kétszer jön Kátányba. A harmadik Bolykai Pál. Úgy látszik, ez áll most a legnagyobb gráciában. Mert ez csak egyszer jön egy héten.

De hát végeredményben talán mindegy az. Az udvarlók sorsa úgyis az, hogy vagy õk unnak rá arra, akinél szépelegnek, vagy az un rá õreájuk.

A kátányi kastélynak igen szép parkja volt. Õs tölgyek, miket a legöregebb falusi emberek is már ilyeneknek ösmertek. Karcsú jegenyék, hatalmas topolyok, szelíden lehajló fehérhéjú nyírek. A fák a levelek színei szerint valának csoportosítva, igazi pazarlás a zöld színekkel. Okos kertészek ültethették ezt a parkot valamikor, talán még abban az idõben, midõn az egyik Apczy országbírói hivatalt viselt.

(Van is azóta kínban a félkegyelmû Apczy-rokonság. Valaki elhitette velök, hogyha a falusi bírónak fa-kalodája van, az országbíróénak okvetlenül ezüstbõl kellett lennie; százötven esztendõ óta szaladgálnak emiatt fiskálistól fiskálishoz. )

Ebben a tündérkertben sokat tudnának elmondani a suttogó fák, ha megszólalnának. A gyeppamlagok pázsitja, a rózsalugasok és a szaladó kis patak.

Ágnes itt szokott sétálgatni délutánonkint udvarlóival.

Mikor oda belépünk, éppen báró Bolykai Pállal ülnek együtt a kis filagóriában, mely a dombon fekszik, szõlõ-venyigével befuttatva.

A báró délceg, magas alak, de nagyon fiatal még, valóságos gyerek, ki még csak most kezdi, úgyszólván erõszakkal, kihúzgálni a bajuszát. Alig van huszonnégy éves.

Ágnes rokonságot tart a kis báróval (de azt mondják, hogy a családi geneológiában nincsen annak semmi nyoma), s éppen azért mindig úgy folyik köztük a diskurzus, ahogy egy okos néni szokott beszélgetni a bohó unokaöccsel. Az unokaöcs azonban úgy beszél, ahogy minden unokaöcs szokott, ha ilyen gyönyörû nénje van.

- Látod, ha úgy szeretsz, amint mondod, hát eljöhetnél hozzám feleségül.

Ágnes a kezére ütött félpajkosan.

- Ugyan eredj, te kedves kis bolondom! Fiatal vagy hozzám, vagyonod is kevés, hát minek volnál te nekem koloncnak? No, ne szomorodj el, cukros baba, azért, hogy igazat beszélek. Igazán szép tõled, hogy szeretsz egy kicsit. De ládd, a szerelem talán neked való, de a házasság éppen nem. Elõbb valami állásra kellene szert tenned.

- Hát iszen kineveztethetnél valamivé - szólt macskahízelgéssel.

- Ugyan mivé, te golyhó? Van is neked eszed valamire?

- Minek is volna, látod. Elég nekem a te hatalmad.

A belügyminiszter húga elmosolyodott.

- Hallgass, hallgass - kiáltá nyájas bizalmaskodással, s odatapasztotta a rózsás tenyerét a fiatalember szájára. - Oh, te csácsi csacsi - kacagott fel édesen. - Hát engem vennél el, ha valami volnál? De nem mennék ám hozzád, nem én!

- Ne mondd azt, ne mondd, kérlek!

- Ámbár iszen megígérhetném, mert úgysem leszel te soha semmi.

S valóban úgy is látszott, hogy soha semmi sem lesz. Könnyelmû volt, s nem tanult soha semmit. Apja, az öreg Bolykai, nem sok gondot fordított a nevelésére. »Egy magyar mágnásnak csak születni nehéz« - szokta mondogatni -, »a többirõl a Corpus Juris gondoskodik«. Az öreg báró a saját malmára beszélt, mert a családi birtokokat õ pusztította el, s csakis nehány hold s a nagy, hatalmas Corpus Juris maradt meg a kis Pál bárónak, csakhogy a Corpus Juris penészes leveleit is szaggatni kezdték egyenkint szentségtelen újító kezek.

Az öreg báró úgy élt annakelõtte, mint egy különc. Valóságos udvart tartott kismálnyai várkastélyában. De milyen udvar volt az! Saját külön bandája volt, saját lakatosa, saját tímárja, saját szabója, szíjgyártója s minden néven nevezendõ mesterembere. Elve volt: soha semmit sem venni a boltból, s ezt meg is tartotta szigorúan. Otthon dolgoztatott mindent. Minden héten egyszer, vasárnap bált adott, s arra meghívta az összes mesterembereit, akik hétköznap neki dolgoztak remekbe, aki mit tudott, akár volt rá szüksége a bárónak, akár nem, a mestereknek szakadatlanul dolgozni kellett. A mesteremberek összegyûltek a nejeik nélkül (asszonyt nem akart látni a báró, amióta a neje ugyanakkor, midõn fiát világra hozta, meghalt). A várkastélyban volt egy oszlopos terem, a körül az oszlop körül táncoltak aztán az összegyûlt férfiak, élükön az öreg hóbortos báróval, ki ilyen napokon nekidühödve néha egész reggelig járta a kalamajkát.

Nyelvet egyet beszélt, csak tótul tudott. Talán azért nem társalkodott soha rangjabeli emberekkel, sem a városba nem ment, mert félt, hogy kinevetnék. Fiát is otthon neveltette, valami kicsapott kóborgó kántort fogatott meg a mezõn instruktornak. Úgy hozták haza megkötözve. Hanem meg is örült, hogy ilyen jó helyre hozták. Tündérmesékben hallott ilyesvalamit elátkozott kastélyokról, ahol azonban bor s étel bõven volt.

Ez nevelte a kis Bolykai Pált. Asszony soha nem viselt rá gondot addig, míg apja nehány év elõtt meg nem halt. S mégis, csodák csodája, szelíd fiú lett belõle, csakhogy végtelenül naiv és tanulatlan. Az egész megyében »kis ostoba« volt a neve.

A kis ostobának, aki soha asszonyt nem ismert, egy perc mûve volt beleszeretni, mikor meglátta a legszebbet, a kátányi híres özvegyasszonyt.

S a kátányi úrnõnek, aki már végig élvezte az ország legszellemesebb, legokosabb férfiainak a társalgását, semmi sem lehetett olyan kaviár, mint egy fiatal, naiv gyerekkel bolondozni.

A sok affektált, raffinírozott szerelem után jól esett neki a kis ostobának a megzavart szöszke feje…

Biz isten kedve támadt néha, hogy ölébe vegye…

A múlt télen - így beszélik a rossz nyelvek - a szép özvegyasszony meglehetõsen kimutatta a fogafehérét.

Tudjuk már, hányat ütött az óra.

Az egész megyében pletykáltak, fecsegtek valamit. Némely ember elhitte, némelyik a fejét rázta rá.

- Hiszen csak nem bolondult meg Ágnes! - mondá az egyik.

- Asszonyról még föl lehet tenni - jegyzé meg a másik -, de én a miniszterben bízom, hogy az nem bolondul meg.

- Hagyd el. Ma már semmi sem lehetetlen. Ki tudja, mi történhetik?

- A szép arc nagy segítség! - sóhajtott fel egy éhenkórász megyei írnok a kaszinóban.

Mindenütt súgtak, búgtak, hogy a miniszter unokahúga a miniszternél járt állást kérni Bolykai bárónak. Ha tette, miért tette? Bizonyosan nem másért, hanem mert férjhez akar hozzá menni.

Oh, korrupció, korrupció!

De micsoda hivatalt is kaphatna Bolykai? Az országos fogpiszkáló intézetet állítják fel a kedvéért, hogy igazgatója legyen.

Az úgynevezett »megbízható forrásokból« kiszivárgott, s nagy szenzációt okozott megyeszerte, hogy Ágnes fõispánnak akarja Bolykait.

Fõispánnak! Hallatlan!

Nincs isten, ha ilyesmi megtörténhetik.

A mélyebben beavatottak a miniszter válaszát is kolportálták. Így szólt volna állítólag (de iszen okos ember a mi belügyminiszterünk mégis):

- Micsoda gondolat az, Ágnes? Hova jut eszedbe! Hiszen az a te báród, még csak tacskó, egészen éretlen. Azt mondod, hogy majd megérik a hivatalában. Jó jó. De hát mióta olvasod te is, szép húgom, a vezércikkeket, hogy elhiszesz rólunk minden rosszat, hogy valóságos vadembereknek képzelsz bennünket, akik az öregeket erõszakkal agyonütjük, hogy a fiataloknak helye legyen? Nem, annyira nem megyünk még. Bevárjuk mindenkinek a természetes halálát, ez a kormányzás titka. A természetes halál pedig kétféleképpen dolgozik. Vagy innen felülrõl megy, vagy onnan alulról fojtja meg, akibe belekötött. Azért hát légy türelemmel, húgocskám, legalább addig, míg a fõispán megbukik. Akkor aztán beszélhetünk errõl.

Valóban mondta-e ezeket a miniszter vagy sem, nehéz volna konstatálni. Csak olyan valaki hallhatta, aki a kulcslyuknál fülelt. Márpedig az ilyen gazembernek úgysem lehet hinni.

A legsúlyosabb gyanúok, amibe a megyei pletyka kapaszkodott, az volt, hogy nem zörög a haraszt, ha a szél nem zörgeti.

Pedig zörög az elégszer, mert a szelet is pótolni tudják a termékeny fantáziák.

Annyi bizonyos, hogy e nyáron át a menyecske még többet foglalkozott a kis Bolykaival. Minden más udvarlóját elhanyagolta miatta.

Hát mégiscsak igaz, hogy valami célja van a kis ostobával.

Ki tudná azt, hogy mi fõl egy asszonyi fejben?

Az se baj, hogy a miniszter nem biztatta.

Több az, ha egy szép asszony akar valamit, mint ha egy miniszter nem akar valamit.

Mert csodálatos az a megyei levegõ, hogy aki azt szívja, vagy protezsálni akar, vagy protezsáltatni.

A kevély címerek csillogása a kastélyok homlokán, százados jegenyék bólintgató koronái az utak mellett, beszédes patakok, miket betöm az erdõ haraszttal, mogyorófa vesszõk, melyeket a csalitos nevel a hajdú kezébe, röpülõ békanyál, mely befonja a fûzfabokrokat és növényeket, mind uralkodásra, erõszakra, intrikára, engedelmességre tanítanak.

III. A PÓKHÁLÓ

A híres erkei konferencia óta, mely a lelkeket erõsen lekötötte, mély csönd uralkodott valamennyi kerületben. A szegény tót falvakban rá sem gondolnak az alkotmányra, sem az ország kormányzására, hogy itt a harmadik esztendõ, megint bele lehetne szólni. Újságok oda meg nem hozzák a népakarat hullámverését.

Türelem van itt, de nagy és csak kevés panasz a hatalom ellen, melyet fájó két soros dalba öntenek ki:

»Kicsi vagy, pipácskám, meg sem érsz tíz fillért,
Mégis te rád veti király is a szemét.«

A tótokat békén kell hagyni kiszívni a magok krumpli levéllel vegyített kapadohányát, és sohasem fognak békétlenkedni. Eszükbe sem jön, meg sem látják, ha valamijöket elveszik a nagy kapadohány füstnek miatta.

Hanem a nemesi udvarházak ereszei alatt (s itt majd minden harmadik épület hajdani »salva guardia«) könnyen megindul az elégedetlenség moraja. A kastélyok népe hallgat, de a kis nemesi szalmafedelû viskók lakói duzzognak. Amazokból a követek kerülnek ki, emezekbõl a kortesek. A követek meglesznek az idén is, de a kortesek nélkül. Az pedig nincs rendjén. Mert a kenyeret nem volna szabad kivenni senkinek a szájából. Nem, ezt nem lehet megengedni!

Ha a kastélyos uraknak tetszett elhatározni, hogy õk ez idén nem költenek, a bocskoros nemeseknek meg azt tetszett elhatározni, hogy õk az idén is inni akarnak tehát inni is fognak, punktum.

Ha a nagyurak esze megjött, hát jól van, - de megjött ám az õ szomjúságuk is.

No, erre bizony gondolni kellett volna.

Lõn hát, hogy a kortesek összeröffentek, hogy nekik okvetlenül ellenjelölt kell. Bogáth Nagy István így szólott:

- Keríteni kell egyet, ha magától nem támad.

Csiszlik Ferenc, a sánta molnár, helyeslõleg bólintott a fejével, s miután jól meghányták-vetették a dolgot, elindultak a környéken követjelöltet keresni.

Csak Rezes István, a kovács, ellenkezett még útközben is:

- Nem ér az semmit, atyafiak! Hiszen úgyis mindnyájan az eddigi követet, Borcsányit akarjuk.

- Hát persze, hogy akarjuk. De ennek mégis úgy kell lenni. Ejnye, de keményre van a kend esze kalapálva, kovács uram.

- Aztán lássák, tehetünk mi akármit, mégis csak Borcsányi lesz itt meg, ha egyszer a megyei urak õt akarják.

- No persze, hogy õ lesz meg, de meg kell adni annak is a módját. Mert ami tisztesség, dukál. A szent házassághoz is két személy kívántatik, igaz-e? Ennél fogva a követválasztáshoz is két személy kell. Mert szeretném tudni, miképp válasszon valaki egy ember közül! Aztán van ennek még egy másik oldala is.

A kortesek betértek minden kastélyba, de jelölt nem akadt sehol. Jó, hogy a kutyákat nem uszították rájuk némely helyütt.

Csiszlik Ferenc volt a kortesek feje, keserûen megvakarta fejét, de azért csüggedetlenül mondá:

- És mégsem térhetünk vissza jelölt nélkül. Törik vagy szakad, találnunk kell.

S most már beszóltak a kisebb udvarházak uraihoz is. Tömérdek nemes lakta a kerületet, majd minden faluban volt négy-öt kúria. Valaha jólét uralkodott ezekben. De most csak egy-egy fûbõl magasabbra, kövérebbre nõtt dudorodás mutatja csak a kapuk elõtt, hogy az valaha keréknyom volt. Négylovas hintónak a keréknyoma, úgy lehet. Most már gyalog járnak ki s be a kúriák gazdái. S mégsem akadt közülök ellenjelölt. Kemény a dió, hiába!

- Hát mármost mit csináljunk? - desperált Kócsy Gábor.

- Mit-e? - kiáltott fel egy fényes ötlettõl felvillanyozva Csiszlik Ferenc. - Ezek úgyis koldusok, hát azért nem mernek vállalkozni. Egyet mondok kegyelmeteknek: fogadjunk jelöltet pénzért! Ezer forintért kapunk egyet!

- Micsoda? Mi fizessünk a jelöltnek? - szisszent föl Rezes István. - Hiszen ez felfordult világ lenne!

- De hát mibõl fizetjük ki õkemét? - kérdé Kócsy, kinek az elméjében derengett valami.

- Hát abból a pénzbõl - felelte Csiszlik -, amit az otthoni jelölt, Borcsányi úr ad õellene. Jut is, marad is.

- Hm! Ez az igaz! Arany a kend esze, Csiszlik uram!

Meg is kezdték rögtön az alkudozásokat a kurtanemesekkel, de még így is alig akadt rá ember.

»Nem merem elvállalni, mert a nagyurak kiüldöznek a megyébõl« - mentegetõzék az egyik. »Én rontsam meg a megyei kötést, sohasem teszem« - felelte a másik. »Szél ellen nem hajt a vitorla« - rázta fejét a harmadik. »Énbelõlem ne csináljanak bolondot« - hárítá el magától a különös vállalatot a negyedik.

Végre azonban mégis találtak egy szilenciárius, nagyszájú, vén prókátort Bányban aki elfogadta az ajánlatot, s megkötötték vele a kontraktust, hogy a tekintetes úr, amiért föllép, dikciózik, bejárja a kerületet, kap a testi fáradságáért ezer forintot, ha pediglen valami sérülés történnék rajta (mert hiába, nem tudhatja az ember), sebjét ötven forintjával számítva, lészen kárpótlandó.

A prókátor (Pereszi Nep. Jánosnak nevezték) teljes életében csalfa ember volt, aki minden kliensét rászedte (nyilván azért került ideiglenes szilenciumba), most is azt cselekedte, hogy rá néhány óra múlva, ahogy a kontraktust aláírta, olyan jóízût talált vacsorálni az áldomásnál, hogy megütötte a szél. Elment örökös szilenciumba.

Jeriko falai ledõltek, de olyan szenzációt nem csináltak, mint a Pereszi Nep. János kidõlte. A kortesek kétségbe voltak esve.

- Elárvultunk! - siránkozék Bogáth.

- Végünk van.

- Isten ujja! Az isten is a vármegyével tart!

- Most beszélj már, Csiszlik, ha ember vagy!

- Nem segít itt már férfi esze - mondá Csiszlik nagy bánatosan. - Ide már asszony ész kellene.

- Tudják mit, kegyelmetek? Menjünk be a kátányi ténsasszonyhoz útközben, kérjünk õtõle jelöltet. Ott sok mindenféle úr megfordul. Hátha még grófot is kaphatunk. (A választási mûnyelven ez jelent legtöbbet.)

A kortesek, kiknek útjáról sok mindenféle adoma maradt fenn a megyében, csakugyan elmentek Kátányba Apczy Ágneshez.

Az már elõre tudta, mi járatban vannak. Hiszen mindenik õróluk beszélt, élénk kíváncsisággal némelyek, nyugtalanul mások. Borcsányi a csehországi fürdõrõl szaladt haza a kerületbe. Mert a tréfa néha nemcsak olyan fa, amelyik a tûzön el nem ég, hanem olyan is, mely keserû gyümölcsöket terem. Hát nem kell az ilyen birizgálást lanyhán venni.

Mikor elõadták neki a dolgot, Apczy Ágnes eleinte édesen nevetett az õ naiv kívánságukon. (Jaj, be szép fehér fogai vannak, komám uram! - sugdosta Nagy István Kócsy Gábornak.)

- Igen megtisztelõ reám nézve, de honnan veszek én az uraknak jelöltet? Se testvérem nincs, se uram, akit odaadhatnék. Hacsak engem nem akarnak kigyelmetek megválasztani.

- Rajtunk nem múlna, kérem alássan. Hiszen tudjuk mi azt, hogy a nagyságos asszonyka találna nekünk embert, ha keresne.

- Magamnak sem találok, nemhogy másnak! - felelte csintalanul.

- De iszen, kõbõl volna már az, nem emberi vérbõl - felelte Csiszlik uram -, aki a nagyságos asszonyka kedvéért mindent meg ne próbálna! Beállna az még birkának is, nem hogy követjelöltnek.

(De iszen Csiszlik uram jól értett a hasonlatokhoz. A birka meg a jelölt majdnem egészen összeillõ fogalom.)

A szép asszony úgy nevetett, úgy kacagott, hogy a könnyei is kicsordultak, s ebben a nagy nevetésben, ebbõl a nagy bolondságból kikombinált még egy nagyobb bolondságot.

- Jól van hát, megpróbálom a dolgot. Jöjjenek el mához egy hétre! Akkorára már meglesz a jelölt!

Az eredetibbnél eredetibb mokány alakok egyszerre vidámakká lettek erre a szóra, s háládatosan csókoltak kezet a kátányi özvegynek.

- Eljövünk érte mához egy hétre.

Csak Rezes uram jegyzé még meg nagy tapintatlanul:

- Ha lehet, szõke legyen, kérem alássan…

- Miért? - kérdi az úrnõ mosolygósan.

- A szõke az asszonyok gusztusa a kerületünkben. A barna embereknek a lejthényi kerületben van becse, kérem alássan.

- Jó, nem bánom, mert éppen szõke lesz a jelölt!

Világos dolog ebbõl, hogy a szép asszony már akkor gondolt valakire.

S ki másra gondolt volna, mint egyik udvarlójára. De melyikre?

Beszélyírói jogomnál fogva, elárulhatom elõre, hogy Dorogi Ferencre gondolt.

Dorogi Ferenc ott lakott Kátányban, a templom mellett levõ sárga cserepes házban. Derék fiatalember volt, ki gondos nevelést nyert a szülõitõl, nagy olvasottságot és tudományt szerzett. Jellemes lelkületéhez, becsülésre méltó tulajdonaihoz azonban nagy ambició járult, melyet csak tápláltak a nehézségek, hogy nem tartozott az uralkodó megyei dzsentrihez. Vagyonát apja mint vaskereskedõ szerezte, s ez a megyékben még mindig szálka. A megyében minden más vagyon kompromittálta még pár év elõtt is az embert, csak az nem, amit a királytól kaptak az õsapák. Ez pedig nagy bolondság azóta, hogy a király már nem osztogat donációkat.

A fiatal Dorogiról azt beszélték, hogy Ágnesnek nem azért teszi a szépet, mintha szeretné, nõül akarja venni, pletykázták, de csak abból az okból, mert a miniszter unokahúga. Nem Ágnes kell neki, hanem a nexus.

Ágnes talán maga is sejtette ezt, s meglehetõsen fitymálva bánt Dorogival.

Most mégis õrá gondolt. Ösmerte a természetét. Éles az asszonyi szem.

Igen, õ fog a leghamarabb beleugrani. A nagyravágyás az õ szívében fogamzik meg legkönnyebben.

S ha egyszer õ beleugrik, hát az nem lesz félig sem tréfa. Mert pénze is van, népszerûsége is van, kivált a kátányi parasztok elõtt. Kátányban pedig sok a szavazat, úgyhogy az a közmondás a megyében: »Akit Kátány szeret, az azt meg is segíti«.

Tudom, hogy megapprehendálnak, s még tán a lõcsnek, vasvillának is dolga lesz, ha valamelyik maradékom arra keresztülutazik, de mégis napfényre kell hoznom, hogy a kátányiakra miért szabták ezt a közmondást.

Mikor nehány évvel e történet elõtt az akkor behozott furcsa, új adónemet (hiszen furcsa az mindenik, de ez mégis különösen furcsa volt), úgy adta elõ itt is az illetõ tisztviselõ, hogy írjanak alá a parasztok kölcsönt a király számára, nagy lett az elérzékenyülés a faluban.

- Hát csakugyan rászorult volna a király? - kérdezõsködtek az okosabbaktól.

- Úgy ám - felelte a mezõbíró. - Azt mondják, hogy a német országait ellicitálják a többi királyok, ha nem fizet. Fizetni pedig nem tud, mert a bankóprése megromlott, nem lehet rajta nyomatni. S az a lakatos, aki csinálta, megvakult. Senki sem tudja megreperálni a prést. Nagy a baj Bécsben, atyafiak. Ne hagyjuk a királyt! (Aki azonban akkor még csak császár volt.)

- Ne hagyjuk!

Nagy lett a lelkesedés, a nyomban aláírtak tízezer forintot.

Még akkor mindjárt figyelmeztette õket a tisztviselõ:

- Nem lesz sok?

- Nem árt az, kérem - vélekedék az öregbíró, a mostani Nagy János uram. - Elkel ám a pénz õfelségének.

Denique, aláírták a tízezer forintot, de bezzeg nagy szemet meresztettek, mikor aztán jött a rendelet, hogy fizessék ki.

- Nem lehet az - felelte a bíró. - Majd eligazítjuk mi azt másképp.

Az adóhivatal azonban nem tréfált, még keményebben sürgette meg a kölcsön befizetését.

Visszaírt a bíró megint, hogy másképp szándékoznak eligazítani az ügyet: ne nyugtalankodjék a tekintetes adóhivatal!

Csakhogy az váltig nyugtalankodott, mire alázatos deputációt menesztettek az adóinspektorhoz.

- Nos, kendtek miért nem akarnak fizetni? - förmedt az rájok.

- Akarunk, kérem alássan.

- Hol hát a pénz?

- Nincs nekünk pénzünk, kérem alássan.

- Minek írták akkor alá a kölcsönt?

- Hogy a fölséges királynak öröme legyen - felelte Nagy János uram, megigazítva hátul hajában a fésût.

- Na, és miképp akarják kifizetni?

- Hiszen éppen amiatt jöttünk be, hogy ím pénzt követel a teens adóhivatal; úgy gondoltuk mi azt akkor, kérem alássan, hogy mi a tízezer forintot apródonkint leüljük a vármegyeházán. Mivelhogy az naponkint öt forintot számít az országnak.

Innen van az a híres közmondás: »akit Kátány szeret, az azt meg is segíti«. (Már legalább úgy, mint ahogy a királyt megsegítette.)

Kátány pedig szerette Dorogit. Tanácsadójuk, szószólójuk volt minden ügyes-bajukban.

Alig várta Ágnes, hogy a szeme elé kerüljön Dorogi Ferenc. Nem kellett sokáig várnia, hiszen úgyis eljött minden délután.

Szép, daliás férfiú volt, nemes arc, szõke fürtök, beszédes, kék szemek. Nem volt a modora olyan elõkelõ, mint a pesti uraké, de egyszerûségében mégis rokonszenves.

Ki tudja, milyen nagy súlyt fektetett Ágnes erre a dologra (asszonyok szeszélyét, észjárását lehetetlen kitudni), annyi bizonyos, nagyon óvatosan, messzirõl kezdte. Talán azért, mert nagyon messze akart jutni.

De ugyan hova?

Miféle célt szolgálhatna azzal, ha valakit egy olyan vállalatba ugrat be, amelyrõl õ maga is tudja, hogy lehetetlen.

- Ha több bátorsága volna, magának minden sikerülne - mondá Ágnes egy legközelebbi délután, midõn merész, röpke célzások már átmelegítették a társalgást.

- Minden? - kérdé Dorogi fénylõ szemmel, megnyomva a »minden« szót.

- Minden - felelte Ágnes jelentõsen.

- Az is, amit én gondolok?

- Az is.

És elpirult hozzá egy kicsit, mert hiszen mindenik udvarlójáról jól tudta, mit gondol.

De õróla ugyancsak nem tudta egyetlen udvarlója sem.

- Hát ugyan mit kellene tennem? - folytatá szünet után élénken.

- Nagyra kell törnie.

- Nagyra? De miképp?

- Ezer alkalom kínálkozik, csak meg kell tudni ragadni a legjobbat. Ön a közpályára van teremtve.

- Érzem magamban az erõt és kedvet.

- De hát akkor mért nem igyekszik oda? Miért nem lép fel például most jelöltnek?

- Követjelöltnek? Oh, hogy is mernék én ilyenre gondolni!

- Vajon miért nem? A szerénység és a gyámoltalanság ikertestvérek, édes uram!

- Meglehet, de ebben a megyében, ebben a kerületben föllépni most, határos lenne az õrültséggel.

Az úrnõ gúnyosan kacagott.

- Az erkementi kerületben? Oh, oh, hiszen ez a legjobb talaj! A nép dühös, Borcsányi pedig készületlen.

- De a paktum!

- Az önt nem köti. Ön nem a megyei famíliákból való!

- Hiszen az a baj…

- Dehogy baj! Nincs oka törõdnie az õ határozatukkal és az õ pénzükkel.

- Hiába volna, nem törõdöm vele. Százezer forint nagy összeg. Azt én nem bánnám, ha elgurulna, de miképp álljak én meg a talpamon, ha énellenem költik el.

- Ej, aki mer, az nyer! A lelkesedés is ér valamit! A választók szeretete is pénz, s az urak gyûlölete is pénz. Pedig ugyancsak gyûlölni fogják, ha megzavarja a gyalázatos nyugalmat, melybe a nép legszentebb jogát fullasztották be.

Olyan méregbe jött a szép asszony a nép tirannusai ellen, hogy öklét is fölemelte.

Elérte célját, mert az elvetett mag megtalálta a hálás barázdát. A bogár bevette magát a Dorogi Ferenc fejébe, és ott nagyra hízott a hiúság ételén.

Másnap már azzal ballagott el az Apczy kastélyba:

- Föllépek, ha segít!

- Hát hogy ne segíteném - biztatta az asszony odaadó mosollyal.

Mikor a kitûzött idõre eljöttek a jelöltért a kortesek, akkorra már nagy trakta várta õket Doroginál, sõt a zászlók is készen voltak. Csak szét kellett hordani az Erke folyó mentén.

Ott lengtek harmadnapra majd minden házon, s nagy lelkesedéssel hangzott minden faluban, férfiak, asszonyok kiáltották: »Éljen Dorogi Ferenc, a balpárt jelöltje!«

Az egész vármegye felröffent erre a hallatlan esetre. No, még ilyen sem történt, amióta elvettük a tótoktól ezt az országot!

A megyei urak ijedten szaladgáltak a székvárosba. »Hát megbolondult ez a Dorogi? Hogy mer az itt föllépni, mikor még csak nem is nemesember? Szörnyûség!« A fõispán egész héten leveleket írt, és sürgönyöket fogalmazott. Maga Borcsányi pedig elindult Gyárfás nevû titkárával falunkint programbeszédeket tartani.

Nem mondhatni, hogy valami nagyon szívesen látták volna. Az még istenes volt, ahol csak meg nem hallgatták, mert a lõcsnek, a vasvillának is dolga akadt.

Különben sem sokat vesztettek a választók, mert a Borcsányi szónoklatain nem igen lehetett volna épülni. Az volt a nagyságos úr metódusa, hogy az összegyûlt nép elõtt felállott valami állványra, s rendesen így szólott:

- Én vagyok Borcsányi Gedeon! A többit majd elmondja a titkárom, Gyárfás.

S ezzel ünnepélyesen lelépett, átadván a szót Gyárfásnak, akinek elég hatalmas svádája volt.

Ilyen kevésszavú ember Borcsányi. Csupán egyetlen egyszer szónokolt a maga személyében. De akkor is Gyárfás ült a háta mögött, és õ súgta a mondatokat. Csakhogy megjárta vele cudarul, mert Gyárfás nagy imposztor. A nagyságos úr, amint megakadt, hátra hajlik Gyárfáshoz, s halkan rámordul:

- Hogy van, Gyárfás? (Úgy értette ugyanis: hogy van a szöveg tovább?)

- Köszönöm jól vagyok - felelte a gonosz csont szörnyû udvariassággal.

Más ember elcsapta volna emiatt Gyárfást, de Borcsányi nem tette, hanem azóta vele mondatja el a beszédet, minélfogva sok bolond dolgot beszél el Gyárfás az ura képében.

Mindegy, az azért nem von le se a Borcsányi tekintélyébõl, se a Gyárfás titkári hûségébõl semmit.

Megvannak egymással, mint a sótartó két rekesztéke: só van az egyikben (mégpedig attikai), de paprika a másikban nincs.

IV. ASSZONYI ÁLNOKSÁG

A szomszéd faluban, egyszerû, nádfedeles kúriában lakott az öreg Csapó Gergely, aki egész életében nem csinált egyebet, mint hogy kártyázott, perlekedett vagy kötekedett valakivel.

Igazi nemes volt, noha szegény, mégis oly gõgös, mint egy spanyol grand. Azelõtt, míg bírta magát, minden héten egyszer kihozatta magához a városi cigánybandát, s összehívta a környéket dáridóra. Mióta elszegényedett, azt vallotta mindenki elõtt, hogy süket, nem élvezheti a cigányzenét s hogy társaságot se fogadhat magánál mert a felesége (a környék derék »Mari nénije«) nagymérvû idegrohamokban szenved, és az élénkség, zsivaj, társalgás teszi éppen idegessé.

Sem õ nem volt süket, sem Mari néni nem volt ideges, de igen jól tudták játszani szerepüket, s ezáltal eltakarni a szegénységet (mely azóta szemlátomást fogyni kezdett, amióta szûkebben éltek ).

A környék csakhamar észrevette az öreg nemes tartózkodásában a büszkeséget, s ez imponált. Csapó Gergely bácsit lelkesedéssel választották meg a balpárt elnökének, s ezen nehéz körülmények közt is õ viselte ezt a díszes tisztet nagy dignitással és circumspektussággal.

A kátányi menyecske a zûrzavaros napok egyikén, nem tudni mit gondolt, befogatott a fehérfonatú kis kocsijába, s a penész szín pónikat maga hajtotta Alsóérdre, a jó Mari nénit meglátogatni.

Mari néni sehogy sem bírta elképzelni, mikor a nagyúri hintó szerény házuk elõtt megállott, honnan kerekedett ez a nagy szerencse.

- Oh, húgom, húgom, milyen nagy kitüntetés a házamra.

Gergely bácsi is el volt ragadtatva, a lovak kifogásánál erõnek erejével segíteni akart a kocsisnak, majdhogy csaknem a tenyerén vitte be a szobába a miniszter unokahúgát. (Ilyenek azok a híres baloldali tigrisek!) Sõt talán be is vitte volna, ha a menyecske engedi, de biz az csak a maga két pici lábán lebegett be, miután a tornácon atyafiságosan össze-vissza csókolta nemcsak Mari nénit, hanem dacára lompos, tüskés szakállának, az öregurat is.

Hanem csaptak is olyan ozsonnát, hogy a régi, jobb napokban sem láttak különbet Alsóérden.

Ozsonna alatt aztán elõadta Ágnes a nagy megbotránkozását, mily csúfság érte a kerületüket, tönkre van téve az egyezkedés, oda a vármegye becsülete, Dorogi föllépett baloldali programmal. Hát megérdemelt a baloldal ilyen szégyent? No, már ezt csak nem lehet úgy hagyni, Csapó bácsi! (Csapó bácsi hûségesen integetett a nagy fejével, hogy nem lehet.)

- De hát mit tegyünk, édes, kedves húgomasszonykám?

- Én bizony azt tenném, ha Gergely bácsinak volnék, hogy összehívnám a konferenciát, s kirekeszteném a pártból.

- Persze, persze - helyeselte az öreg savanyodó arccal.

- Mert tudom, a bácsi neve is ott van a százezer forintos váltón, amit most már realizálni fognak.

- Persze hogy ott van - morogta Gergely úr, a fejét szégyenlõsen lesütve.

Le is süthette, mert bezzeg fölemelte a magáét Mari néni a csípõire rakván a kezeit.

- Mit? Te megint váltókat írtál alá? Te szerencsétlen ember, hova rohansz, hova? Mi lesz belõlem, mi lesz? Oh, jaj, édes húgom, soha, de soha ne menjen férjhez! No, ezt megkeserülöd, vén bûnös!

- Hallgass! Te azt nem érted! - védekezett az öregúr. - Magas politika az neked.

S ezzel összehúzott nyakkal sompolyodott ki az udvarra, hol is a fejét vakarta bosszúsan. Káromkodott, és dühösen összerugdosta az eleibe került háziállatjait. (Azoknak, szegényeknek, eszük ágában sem volt, hogy õk most politikai indokból szenvednek.)

Csapó bácsi még aznap, mihelyt Ágnes távozott, bement a székvárosba, és összehívta a pártkonferenciát.

Okos asszony az! Csakugyan lehetetlen itt mást tenni, mint Dorogit kirekeszteni a pártból. Így legalább nem lehet majd hozzányúlni a váltójukhoz. Õk megtették a magukét. A rendzavaró egyéniség nem az õ jelöltjük. Õk nem szegtek hát meg semmit.

A konferencia, mint elõre várható volt, kirekesztette Dorogit a pártból, megtagadott vele minden közösséget, nagy plakátokon proklamálta, s egész terjedelmében közölte az »Erkementi Híradó« címû helyi közlönyben a proskribálást.

Ki volt átkozva!

A lobogókat kezdték behúzni némely épületrõl, ahol megértették, mi az. De szerencsére kevés helyen értették meg.

A »báránybõr sapkák« alá el nem jutnak egykönnyen az ilyen formalitások. A báránybõr sapkások nem szeretnek okoskodni, nehezen vesznek be egy-egy nevet, de ha beveszik, az akkor ott van, ott motoszkál, és nehezen lehet többé kivenni.

A Dorogi jelöltségét sem lehetett egy proklamációval elfújni, mélyebb gyökeret vert az már. Csak annál nagyobb dühvel indult meg a korteskedés. A Borcsányi részére elpártolókat maga a nép ütötte, verte. Egypár a fogafehérét is elhagyta. Hanem Dorogit is nagy csapás érte: a legjobb kortesét, Csiszlik uramat, egy reggel halva találták, fej nélkül, a tályai erdõben.

Falujabeli fuvarosok akadtak rá, fölszedték, és hazahozták. Nem nagy dolog volt akkor egy emberélet.

Otthon volt Csiszliknek egy hülye felesége és annak egy hülye öccse (az egész família eszét magánál tartotta a derék Csiszlik), mikor az együgyû kamasz meglátta a megcsonkított testet, amint a ponyvát föltakarták róla, odakiáltott a nénjére:

- Zsuzsa, Zsuzsa! Volt-e a sógornak feje, amikor tegnap elment?

- Hát hogyne lett volna? Nem láttad, te bolond, hogy pörköltet evett vele! De miért kérdezed?

- Azért, mert ihol ni, elhagyta a fejét valahol.

Hanem iszen sok fej meg fogja még azt keserülni ezen a vidéken. Csiszlik társai bosszút esküdtek, és a népet fanatizálták. A verekedések annyira napirendre jöttek, hogy a megyei doktorok nem gyõzték éjjel-nappal gyógyítani, és bevarrogatni az ejtett sebeket.