|
Õsapák,
akik ott lógtok kardosan, buzogányosan az antikvárius boltok limlomja között,
mindennap nézlek, ha arra járok, de azt sem tudom, kinek az apái vagytok.
Cédula van
akasztva a medveprémes mente valamelyik sarkán vagy a kalpag fölé, hogy »ára
négy forint«, némelyiken hat forint, aszerint, amennyit megértek, vitézlõ
õsapák!
Nem
ismerünk, és mégsem vagytok idegenek. Maga a kalmár is, aki árul, kézdörzsölve
morogja, ha vértõl elborult szeme rátok esik: Ejnye, be ösmerõs arc, mintha már
lettünk volna üzleti összeköttetésben valamikor.
Nono, öreg
kurucok, értsük meg egymást, nem kegyelmetek csinálták az üzleteket, de a
kegyelmetek unokái, akik a földjeiket és arcvonásaikat örökölték.
Bizonyság
ez arra, hogy az örökségnek megvan még a fele: az arcvonások.
Hanem a
domíniumok bizony elmentek.
Ha úgy
megelevenednének kegyelmetek, és meghallgatnának, be szívem szerint mondanám
el, miként futott el az a föld lábaik alól.
Ott van
példának okáért minálunk a Balóthy nemzetség.
Apámtól
hallottam, hogy az öreg Balóthy Boldizsár, aki most hordszéken jár, öt szilaj
lovon járt; s négyezer holdat szántott.
Áldott
kövér föld volt, mind a négyezer hold egy darabban. S ez az egy darab olyan,
mintha az egész világ oda volna teremtve kicsiben. Volt ott folyó végig a
hosszú, széles réten, folyó hátán malom, hegy s hegy hátán szõlõ ott volt erdõ,
õsvadon a fele, szelíd gesztenyékbõl a másik fele. Körülbelül ilyen lehet a
paradicsom, ha nagyon szép.
Balóthy
Boldizsár büszke arccal mutogatta vendégeinek a birtokát.
- Pompás
fekete agyag - szólt ilyenkor, és meghasította a kampós botjával. - Kenyérre
lehetne kenni, mint a vajat.
Igaz is,
hogy príma klasszis talaj volt. Egyszer arra jártak a földkóstolók, s az egyik
ekképp nyilatkozott:
- Mikor az
Úristen a Bánátust teremtette, hát egy darab kiesett a kezébõl, s ide csöppent…
Ez a mondás
nagyon megtetszett Boldizsár úrnak, és tovább szõtte:
- S
valamelyik Balóthy éppen erre ment, és beleült.
Ebbõl aztán
látszik, milyen régieknek képzelte Boldizsár úr a Balóthyakat, s milyen régen
övék a birtok.
Napjában
négyszer-ötször is elbeszélte dicsekedve:
- Elsõ
foglalás! Ez nem olyan hitvány birtok ám, mint a többi! Ezt nem a királyok
adták a Balóthyaknak!
Valami
elõérzete lehetett, hogy annyira kevesellte a királyokat.
Mert nem õk
adták a birtokot, az igaz, hanem megharagudtak, és õk vitték el. (Tudniillik
azok a bizonyos négy királyok. )
Az öreg
Boldizsár szenvedélyesen szeretett kártyázni, s annyi adósságot csinált, hogy a
birtoknak elúszott a fele. Kétezer holdat kénytelen volt eladni. A másik
kétezer holdat is csak úgy lehetett megmenteni, hogy a fia, Balóthy István,
elvett egy gazdag polgárleányt (bedobta a kútba az unokák elõl az
aranykulcsot); a polgár ipa pénze tette lehetõvé, hogy a kétezer hold
megmaradjon az István nevén.
István
egész életét arra áldozta, hogy karriert csináljon, s ez úton az elveszett
birtokrészt visszaszerezze.
Megpróbált
mindent, hanem mindezt a szokott hazai formában cselekedte.
Az pedig
nagyon rossz forma (az ember elkölt harmincezer forintot, hogy egy három évig
tartó kétezer forintos állást kapjon, s ezt nevezik Magyarországon karriernek),
mert nemhogy visszaszerezte volna az õsi birtok felét, hanem még az a másik
fele is majdnem elolvadt.
Mikor
István elhalt ezelõtt tíz esztendõvel, fiára, Balóthy Antalra nem maradt csak
kétszáz hold meg a kidûlt-bedûlt kastély.
Antal
tanult az õsöktõl, se nem kártyázott, se nem politizált, hanem valamit csak
kellett csinálnia: ivott. Mégis nagy haladás az apja után, olcsóbb inni, mint
itatni.
A kétszáz
holdacskához azonban elég egy gége. A birtokot nemsokára ellicitálták. A
Balóthy-család elpusztult a vidékünkrõl, csak az emléke maradt meg.
Pestre
mentek lakni, nem mentettek meg egyebet, csak a bútoraikat.
Valahol a
Zöldfa utcában vettek egy szegényes harmademeleti lakást. Ott lakott az öreg
nagyapa, az unoka és fiatal neje. Éppen áldott állapotban volt az asszonyka, s
mikor a kis Gábor megszületett (a XXIII-ik Balóthy Gábor a családfán), akkorra
már nem maradt az õsi földbõl semmi.
…De igen…
az ablakban volt még egy virágcserép… egy szívós rezedavirág, mely dacára a
fûtetlen szobának, nem fagyott ki a télen át. Ebben a cserépben még a porhanyós
otthoni agyag barnállott. Az adott életet a virág gyökereinek… Balóthy
Boldizsár be sokszor elnézte a kis virágot elborult homlokkal…
Egyszer a
kis Gáborral játszott az ablaknál.
Eleven
fiúcska volt XXIII. Gábor, s amint ott vickándozott kis ingecskéjében a szépapa
karján, kis kövér lábával úgy meg találta rúgni azt a cserepet, hogy a nyitott
ablakon át leesett a magasból, diribdarabra tört a kövezeten, s földje
elszóródott a levegõben. Össze nem szedi azt soha senki többé.
Ez volt a
legeslegutolsó föld a Balóthy-domíniumból.
Az öreg
szemébõl egy könnycsepp esett ki, ahogy utána hajlott a lefelé röpülõ
cserépnek…
Azután
szelíden, szomorúan simogatta meg a kis unokát, aki valami bolondságot
gagyogott összevissza.
- Látod,
látod, neked is jutott még az õsök földjébõl pazarolni való.
|