|
I. A SZÉP SZEMŰ JÓSKA
Ismertem egy
fiatalembert, aki nagy szorgalommal feküdt neki a tudománynak: orvosdoktor
akart lenni.
Higgadt, józan
gondolkodású volt, s egyetlen ambíciója, hogy majdan szegény öreg anyját nagy
kényelemmel tarthassa.
Szegény fiú lévén,
sok akadállyal kellett küzdenie, nemegyszer érte kellemetlenség is. Az emberek
nem sokra nézik a szegényt; ha nem szerény, azt mondják rá, hogy tolakodó, ha
pedig szerény, akkor bizonyosan »gyámoltalan« a neve.
De a mi hõsünket
csak megacélozza a küzdelem és a becsmérlés: »Azért is megmutatom, hogy nem
vagyok a legutolsó.«
Meg is mutatta
volna, ha egyszer bolondjába azt nem mondja rá valaki:
- Nini, ennek a
Jóskának milyen szép szeme van!
Jóska elpirult,
de azontúl mindennap a szemekre vitte a társalgást. Az a megjegyzés, hogy õneki
szép szeme van, tökéletesen megölte. Elméje belezavarodott apródonkint.
Megkövetelte, hogy a szemét dicsérjék. S ahol nem szemeirõl beszéltek, az olyan
társaságban elálmosodott…
»Szép szemû
Jóská«-nak hívták mindenfelé, s õ édesdeden mosolygott e nevezetnek.
Most már
szívesebben ült az orvosi könyvek helyett a tükör elõtt, és a saját szemeiben
gyönyörködött.
- Ilyen szemek,
ilyen gyönyörû ábrándos szemek! Igen! Ezekkel én sokra viszem.
Megérlelõdött
benne az a gondolat, hogy bele fog szeretni a király leánya, s megosztja vele a
fele királyságot. Minek turkálna õ az unalmas, haszontalan könyvekben?
A szép szemû
Jóska azonban rosszul számított, sem a fele királyságot nem kapta meg., sem a
doktori diplomát.
Mi ott akkor
abban a kis városban, ahol Jóska lakott, azt hittük, hogy ez egy sajátos
bolond, - pedig azóta látom, hogy csak közönséges bolond volt, mert ilyen »szép
szemû Jóska« sok van az okos emberek közt is, a bürókban, a parlamentben és
mindenfelé.
II. AZ A BIZONYOS SZEMÜVEG
Abban az idõben történt, mikor még a törvényszéki
bírákat ülnököknek nevezték, de ebben a mai idõben még jobban megtörténhetett
volna.
Együtt ült a törvényszék bóbiskolva és kimerülve.
Ez már a hatodik kriminális ügy ma délelõtt.
A fórumon ott
állt egy kockás nadrágos zsidó és egy ködmönös parasztember. Nagy civakodásban
voltak egymással, úgy járt a szájuk, mint a kelepelõ. Ugyancsak fül és figyelem
kellett volna ahhoz, hogy a tényálladékot megértse.
No de iszen
odavigyáznak az elnök, aki alig gyõzi közbeszólással (»Lassabban, lassabban,
mert mindjárt ide állítom a hajdút«), s az öreg Noszlopy István, a
legtekintélyesebb ülnök, kinek olyan döntõ itt a véleménye, mint Deáké a
dietán. A többi ülnökök szórakozottan könyökölnek a hosszú zöld asztalon.
A nagy falióra
átellenben a delet mutogatja már.
- No, elég volt,
elég - szakítá meg a tárgyalást a szelíd, ragyásképû elnök -, tudjuk már az
egészet. Húzódjanak hátra.
A felek a terem
túlsó szögletébe vonultak, s az elnök rendes szokása szerint az ülnökökhöz
fordult az ítélet iránt s legfõképp a hangadó Noszlopyhoz.
- Mit gondol,
urambátyám - kérdezi halkan -, mennyi büntetést szabjunk rá?
- Azt gondolom -
felelte az öreg, az õ bölcs nyugalmával -, egy fél esztendõ éppen elég lesz.
- Egy fél
esztendõ? Nem bánom ugyan, de nekem egy kicsit soknak látszik egy malac miatt.
- Ej - veté oda
Noszlopy hanyagul -, könnyen állja az ki, szívós a zsidó.
Az ülnökök
helyeslõleg bólingáltak a fejeikkel, csak az elnök vetett csodálkozó szemeket
Noszlopyra:
- A zsidó? -
kérdé habozva, hogy a füleinek higgyen-e inkább vagy az eszének. - Hiszen nem a zsidó a vádlott, urambátyám!
- Canis mater - fortyant fel az öreg elpirulva és a dolmányát helyre
rángatva -, ha te jobban tudod, hát akkor minek kérdezed éntõlem?
Még neki állt
feljebb, amiért a zsidó elhibázta azzal, hogy nem õ lopott, hanem a
parasztember lopta meg õt.
III. SZESZÉLYES LEÁNY
Úgy rémlik nekem,
gyermekkoromban hallottam beszélni, hogy egy városban záporesõ után pocsolya
támadt az utcán.
A föld csakhamar
megszikkadt, de a hosszan elnyúló keskeny posvány ott éktelenkedett az út
közepén zöldbõl barnába átcsapó undok vizével.
Egy sugártermetû
fiatal leány át akart menni a túlsó oldalra. Megállt a posványnál, s aggódva
méregette, át lehetne-e ugrani?
Fölemelte kissé
szoknyáit, mintha neki készülne iramodni, zavart tekintete, piciny lába, formás
bokái lebilincselték az odatévedt férfipillantásokat.
Hanem csakhamar
lankadtan leereszti ruháit. Átugrani széles egy kicsit, az átgázolásra pedig az
evelasztin cipõcskék alkalmatlanok.
Szerencsére éppen
akkor ért a pocsolyához két férfi. Az egyik legott észrevette a leány zavarát,
pillanat mûve volt… átnyalábolta szép derekát - s hopp, itt vagyunk! - letette
a túlsó partra.
- Ez
szemtelenség! - kiáltá a leány, és sötét szemeiben villámok cikáztak… - Hogyan
merészkedett ön?
Látva a leány
bosszankodását a másik férfi, épp oly villámgyorsan õ is átnyalábolta derekát,
s visszahelyezte, ahol elõbb állt.
A kis
szeszélyes arca lángba borult.
- Ez már
sok - sziszegte ziháló orrlyukakkal. - Hogyan mert ön, uram?...
- Engedje
meg kisasszony - felelte az nyugodtan -, de nem akartam eltûrni, hogy önnel
igazságtalanság történjék!
…Ez a kis
utcai jelenet eszembe jut, valahányszor a közvélemény felförmed az ellen is,
aki elõre vinné, az ellen is, aki hátravinné.
Legokosabb
hozzá nem nyúlni.
|