|
Nemcsak a bécsi
Burgnak van »fehér asszonya« és nemcsak Lõcsének. A Kállay-családból is futja egy »fehér
asszony«.
A
Kállay-család primea occupationis familia. (Kállay Bénin most is meglátszik az
a vonzalom az okkupált földhöz.)
Valóságos
oligarchák voltak a Kállayak a középkorban. Az õ birtokaikat nem úgy mérték,
hogy hány hold, mennyi jövedelmet hajtanak, hanem olyanformán, hogy a »Tiszától
a Berettyóig«. (Persze még akkor nem voltak kataszterek.)
Hanem meg
is szolgálták azt a földet elég sokszor.
IV. Béla
idejében a zömök Ubul lakott a nagykállói várban, akinek hat fia volt: András,
István, Pál, Simon, Béla, Péter.
Szép,
daliás levente volt mind a hat, kettesével szülte õket az anyjuk, Ágnes de
genere Gutkeled.
Mikor
körülhordozták a véres kardot az országban, az öreg Ubul maga elé hozatta a
fiait s a feleségét.
- No,
legények, melyiktek kit szeret jobban közülünk? Aki engem szeret, ide álljon
mellém, aki az anyját szereti, álljon oda mellé.
Ubul
mogorva ember volt, s azonfelül is a gyerekeket mind az anyjuk nevelte
szelídnek, igazmondóknak. Mindnyája azt mondta:
- Az
édesanyánkat jobban szeretjük!
Az öreg
nagyot ütött mérgesen buzogányával az asztalra.
- Arról van
szó, hej, hogy az anyátok mellett ki akar maradni, s ki akar velem a háborúba
menni?
A hat
legényfiú egyszerre mind az apját szerette jobban.
Gutkeled
Ágnes pedig sírva fakadt.
- Nem úgy -
mondá Ubul -, nem akarom õket mind elvinni. Osztozkodjunk! Maradjon neked három
fiú, s én is viszek három fiút. Te válaszd ki magadnak azokat, akik melletted
maradjanak.
Egy hétig
tartottak a készületek. Egy hétig volt ideje az anyának kiválasztani, kik
menjenek a háborúba elvérezni, s kik maradjanak biztonságban az õ anyai szárnya
alatt az erõs kállói várban.
Nehéz
választás volt. Hiszen mind egyformán szerette õket. Százszor megcsinálta a
tervet; egyszer úgy, hogy András, István és Péter marad, a másik percben már a
másik hármat akarta otthon, utoljára is kisült, hogy mind akarná. De ha nem
lehet, nem lehet… Sok álmatlan éjeken majdnem beleõrült ebbe a válogatásba.
S mikor már
az utolsó napon, az utolsó órában ott künn a csatlósok a négy lovat
kantározták, még akkor is egyre habozott.
- Oh, még csak
egy percet engedj, édes férjem.
Pedig ugyancsak
hiábavaló töprengés volt, mert igaz, hogy az apjával csak három fiú ment, de a
következõ éjjel megszökött utánok a másik három is.
A szegény
Gutkeled Ágnesnek legalább amiatt nem kellett örökké búsulnia, hogy miért nem a
másik három fiút marasztotta otthon.
Mind
elmentek, s mind ott maradtak. Piros vérüket a Sajó homokja megitta.
Kidõlt a fa
gallyastól.
Egymás
mellett hulltak el mind a heten.
Még csak
egy sem maradt, hogy a hírt megvihesse az anyának.
Vége lett a
harcnak. A nép rémülve futott erre-arra, amerre tatár nem érte. A hõsök
egyenkint szállingóztak haza, borzalmas dolgokat mesélve.
Ubulné is
várta az õ hét emberét, de csak egy lélek sem jött Kálló felé. A temetõ csendje
ült az egész tájon.
Éjjel-nappal
ott állt egy õr a bástyafalon, akinek szigorúan meg volt hagyva, hogy a
nagyasszonyt híja elõ, ha az övéi jönnek, ha alszik, költse fel.
Hát egy
éjjel megharsan a kürt, s kopogtatnak a nagyasszony kamrája ablakán:
- Jönnek az
uraink! Jönnek! Jönnek!
- Hányan
vannak? - kérdi a felriadt asszony félénken.
- Heten.
- Hála
neked, isten.
Hirtelen
fölvette fehér alsóruháit, s futott a bástyára. A haja is fehér volt a
gondoktól, az arca is fehér volt az álmatlanságoktól. A hold halványító fénye
még fehérebbre festette.
Hét levente
közeledett a várhoz, lassan poroszkálva jöttek a fáradt lovak.
- Õk, õk! -
kiáltá az asszony. - Fiaim és férjem. Add ide a dárdádat! - parancsolá az õrnek.
Ebben a
pillanatban egy nyíl süvített a levegõben alulról, s a fehér asszony szívét
találta.
- Fiaim, mit
cselekedtetek? Hisz én vagyok! - kiáltá, és összerogyott.
Nem a fiai voltak
azok, hanem portyázó tatárlovasok, kik a »fehér kísértet«-re rácéloztak, s
halál paripáján fiaihoz küldték.
Ez a Kállayak
»fehér asszonyá«-nak a története.
Csöndesen alszik
a kállói várromok alatt sok száz esztendõ óta, de ha azóta valahol hét férfi
Kállay összejön egyszerre, akkor õ elhagyja síri lakát, és besuhan fehér
mezében megnézni õket.
Hét Kállay nem
mer azóta egy födél alatt hálni.
|