|
Bizony csodák esnek énrajtam! Valaha be sokszor elõfordult,
hogy megírtam egy elbeszélést, és az úgy ott maradt (a szerkesztõi
papírkosárban), mintha sohasem írtam volna meg. Nagy temetõ az a bolond kosár,
sok kedves halottam fekszik ott örök semminek válva.
A sors azonban kárpótolni akart a halottak helyett, mert
most ellenkezõleg az történt, hogy az egyik elbeszélésem magamagától
megfiadzott, és egy másik elbeszélést szült: a kigondolt mese helyett egy
igazit, de éppen olyat.
Fa ha virágzik kétszer, azt is érdemes fölemlegetni, de
hogyha egy mese valósággá növi ki magát a saját tövén, az már leírni méltó
dolog.
Úgy történt pedig, hogy a legújabb könyvemben, »A tekintetes
vármegyé«-ben, van egy »Aranyos felhõk« címû elbeszélés, ahol az özvegy papné a
megtakarított pénzén megvesz egy tehenet.
A derék »Csákó«-nak (mert ez a neve a tehénnek) nagyon
örülnek a családban. A papné kis lánykái, a Kriska és… nem tudom biz én már
hogy hítták a másikat, elmennek megnézni a legelõre, elcsalják a szolgálót, aki
a tehenet õrizte, magvast szedni: Mire visszatérnek, a tehén el van veszve.
Mindenütt keresik, de sehol sem találják. A szolgálót kétségbeesésükben
híradással menesztik anyjuk után a szõlõbe, õk maguk bejárnak ungot-berket, a
»Csákó« nevet kiáltozva, de a Csákó nincsen sehol. Végre, mikor kimerülve
érkeznek este haza, hát meglepetve látják, hogy a Csákó vígan ropogtatja otthon
az istállóban a szénát. Csakhogy új bonyodalom támadt. A Csákó megvan, de most
már nincs meg a mama!
Pedig már leszállt az est. A mama bizonyosan a vízbe ölte
magát bánatában. Nagy aggodalommal rohannak a szõlõ felé, s íme azt látják,
hogy a tiszteletes asszony csak azért késett el, mert elaludt jóízûen a nagy
diófa alatt.
- Mama, mama! Megvan a Csákó! Megvan, megvan!
A tiszteletes asszony kidörzsölte az álmot a szemeibõl.
- Mit? Hát el volt veszve?
- És te nem tudod?
- Nem én - kiált az fel elsápadva.
- Tehát nem mondta meg a szolgáló?
- Nem is láttam.
Erre aztán összemosolyognak, amiért hiába járták a
bolondját, majd hirtelen zokogni kezdenek, hogy hátha a szegény Csákó mégis
elveszett volna!
Ilyenformán volt - mondom - kigondolva, én odaadtam az egész
könyvet, az illusztrátoromnak, Mannheimernek, s az megösmerkedett hamarjában a
tárgyaimmal, embereimmel, és lerajzolta õket, ahogy õ elképzelte.
Ott volt a többi képek közt Kriska is, a másik leány is, meg
a szóban forgó Csákó is szép kis szarvaival, szelíd méla tekintetével. (Szép
egy jószág így külsõ tekintetre! No, ezt ugyan olcsón vette a tiszteletes
asszony!)
A képeket, ahogy rendesen szokás, elküldtük Angererhez
Bécsbe, visszakerültek a nyomdába, beleillesztették a szöveg közé, kinyomták, s
meg volt a könyv az utolsó borítékig.
- Nem kell már ahhoz egyéb, csak vevõ.
Átlapoztam tízszer, hússzor, de bizony nem láttam én abban
semmi hibát, hanem amint a piktorom a kezébe vette, egyszerre felkiáltott:
- Nini, a Csákó nincs itt!
Keressük a Csákót, hát csakugyan nincs meg sehol.
Idegesen forgatjuk a lapokat, hasztalan, csak a fekete betûk
ásítanak ránk a Csákó nélkül. Ki tudja, hol veszett el? Hová tévedt? Talán
Bécsbe sem jutott, nem akarták Marcheggnél átereszteni? Vagy ha eljutott
Bécsbe, ott történt vele valami szerencsétlenség!
Vége-hossza nem volt a sopánkodásnak. Mit ér most már az
egész könyv a Csákó nélkül. Még az árát is olcsóbbra kell szabni! Olyan szép
volt pedig az a kis tehénke! Szegény tiszteletes asszony, de nagy malõrje van
ezzel a gonosz tehénnel!
Egy darabig sirattuk, bánkódtunk felette, mikor a könyvet
dicsérték, mindig sóhajtottunk egyet: »Hátha még a Csákó is benne lenne!«
Hanem hát arra már nincs mód, lassankint ki kellett békülni
a gondolattal, hogy a Csákót többé ne lássuk, mikor ma délelõtt váratlanul
megjött Bécsbõl egy kis csomagban.
Tévedésbõl a »Neue Illustrierte Zeitung« képei közé lett
beekzekválva. Hisz a magyar ember tehenét mindig a német viszi el!
De ez egyszer a Csákó nem kellett nekik, sok viszontagságon
keresztül hazakerült, és most itt van eredeti alakjában. Méltóztassanak
megnézni:
Nekem sok keserûséget okozott, hogy lemaradt a vásárról, de
az olvasó csak úgy járt vele, mint a tiszteletes asszony: akkor tudja meg az
elvesztését, mikor meg is került.
Igaz, hogy bele nem jut így sem »A tekintetes vármegyé«-be
(mert ami onnan egyszer elsikkasztódik, az meg nem kerül), hacsak az új
kiadásban nem.
Ámde az új kiadás olyan messze van még, hogy azt már a
szerzõ meg sem éli, de talán még a vármegye se.
|