|
Csak két férfitagja élt már a múlt században a hatalmas
Tarczaly nemzetségnek: István és Endre.
Óriás birtokaik voltak a felföldön II. András óta. Valaha
hatvan családtag bírta a sok várat és földet, most ez mind a két Tarczalyé.
S ezek közül is éppen haldoklott az egyik, az apa, s magához
hívatta a fiát, Endrét.
- Látod ott az õsi címerünket a falon, édes fiam. Nézz oda a
páncélos vitézre a kék mezõben. Ez az alak megelevenedett az imént, és az
ujjaival intett. Ne rázd a fejedet, jól láttam. Ez annyit jelent, készüljek.
Hát nem is protestálok, készen vagyok. Csak még hozzád van egy komoly szavam.
- Hallgatlak, atyám.
- Ha én a szemem behunyom, te leszel az utolsó Tarczaly a
világon.
Endre a fejével intett némán, hogy úgy lesz akkor.
- Egyszer, háromszáz év elõtt volt egy õsanyánk: Balassa
Anna, Tarczaly Boldizsárné, aki megtébolyodott, s tébolyában mindenféléket
jövendölt, amik egytõl egyig beteljesedtek. A környék szentnek tartotta. Most
is processzióval járnak még a népek a zbórói várba. Ott fekszik a nagy, faragott
kapu alatt.
- Hallottam róla valamit.
- De egyet nem; ami fiúról fiúra száll a családunkban, és
azt titokban tartja, a világnak ki nem kürtöli senki, azt a rettenetes
jóslatot, hogy az utolsó Tarczaly fogja
elárulni Magyarországot.
A fiatal fõúr fölszisszent, s fölugrott térdeirõl.
- Ne jöjj indulatba, fiam. Nem gyanúsítlak. Jól ösmerlek, én
neveltelek téged. Nem félek tõled. A te lelked erõsebb, mint a kísértetek
elõrelátása. Hanem mi következhetik teutánad?
Irtózatos nyomást érzek a szívemen. Szörnyû fellegeket látok kavarogni a
magasban. Mihelyt a szemem behunyom, úgy rémlik, mintha már a föld alatt
feküdném, s egy borzasztó fekete macska ülne a síromon, melynek két szeme
helyén két égõ parázs világít.
- Csillapodj, atyám, - a jóslat nem fog beteljesedni,
esküszöm.
Esküre emelte a két ujját.
- Aludj nyugodtan, ha elpihensz. Megértettelek. Tarczalyt nem szül anya többé.
Az öreg fõúr szeme fölcsillogott, kinyújtotta aszott kezét,
hogy a fiáét megszorítsa.
Egyéb dolga nem is igen volt már idefönt, behunyta a
szemeit, és meghalt.
Eltemették nagy pompával, még a nádorispán is eljött a
temetésére, s maga Mária Terézia királyasszony sem átallt ékes vigasztaló
levelet írni a fõúrnak, hogy az isten rendelésének ki vagyon téve mindenki,
amiért is keressen vigasztalást a vallásban, s mikoron azt ott megtalálta,
nézzen be az udvarhoz Bécsbe, mert a vigasztalásnak a másik testvére, amelyik
nem a vallásban van, az az udvarnál várja az ilyen nagy urat…
Egyszóval meghívta búfelejteni az udvarához.
Arra pedig nem lehet azt mondani, hogy »nem megyek«.
Mert a király akkor is parancsol, amikor kér. Hát még mikor
a király azonfelül »asszony« is.
Hanem iszen talán éppen az fordult bajra, hogy asszony volt.
A korona sok mindent el bír nyomni, a férfihiúságok gyakran ott vesznek alatta,
de az asszonyi kedvtelések mind kicsíráznak alóla.
Mária Terézia, noha országokat kormányozott, háborúkat
viselt, mégiscsak azt csinálta mellékesen, amit a strikkelés mellett szokás,
házasságokat hozott össze.
Mire Tarczaly Endre az udvarhoz jutott, már ki volt szemelve
mátkájául egy báró Folkenstein leány: Mária Aurelia.
Szép aranyhajú leány volt, alabástrom fehér nyakkal,
kifogástalan délceg termettel, finom hosszúkás arccal. Úgy hítták az udvarnál,
a »kis körte«.
Az ember nem tudja fölfogni, miért hítták úgy. Talán hogy
édes volt, mint a körte? Azaz dehogy, dehogy… hiszen, csak nem kóstolta meg tán
senki?
Tarczaly nem akart tudni a dologról; mikor úgy félfüllel itt
is, ott is, majd a hoppmestertõl, majd az udvarhölgyektõl célzásokat hallott
õfelsége kegyes tervérõl, szomorúan rázta a fejét.
- Én sohasem házasodom meg.
Pedig a gazdag magyar fõúr nagy fogás volt. Azt nem lehetett
elereszteni olyan könnyen. Az ellenállása még csak fokozta a házassággyártók
kedvét.
A szép Folkenstein Mária Auréliáról nem lehet azt mondani
(én ugyan nem veszem a lelkemre), hogy kacérkodott volna a magyar ifjúval. De
nem is volt neki arra szüksége. Hiszen a »kis körte«, meg a »kis alma«
(Eszterházy Annát hítták így) volt a legszebb az udvari bálokon.
Csakhogy az volt a kettõ között a különbség, hogy a kis
körte már a piacon volt, a kis almát pedig nehéz volt az ágról leszakasztani.
Tetszett a Folkenstein leány Tarczalynak kétségkívül, de õ
az az ember volt, aki a szívének meg merte mondani: »szeretned nem szabad«.
De hát nem is az õ szívét akarták itt, hanem az uradalmait.
Egy udvari vadászaton az történt, hogy a vadászó társaság
elvesztette Mária Aurélia bárónõt és Tarczaly Endrét. Ki tudja, hogy volt ez
rendezve?
Azok nagy bolyongás után összetalálkoztak egy tisztáson, mert
külön-külön vesztek el. Hiába fújták a kürtöt, nem felelt rá csak az erdõ.
Egész nap együtt csavarogtak, míg végre rájuk bukkant az udvari nép egy
völgynyílásnál, s egyszerre gúnyossá vált minden arc.
Maga az uralkodóné elfordította a fejét kedvenc udvarhölgyétõl,
és kedvetlenül vágta meg selyem korbácsával a pej paripáját, úgyhogy az éppen
arra vitte, ahol Tarczaly Endre állt.
- Micsoda falu az? - kérdé õfelsége szigorú arccal a
lovagtól.
Egy kis stájer falu fehér házai lapultak meg távol a
hegyoldalon.
- Friedau, fölség - felelte Tarczaly.
- Az a magas nagyobb ház, gondolom, a plébánia? - folytatá a
királyné.
- Nem tudom, fölség.
- Pedig én azt hittem, hogy ön innét csak odamehet.
Tarczaly elsápadt, és meghajtotta magát engedelmesen.
- Ahogy fölséged parancsolja.
A vidám vadászseregbõl így lett víg lakodalmi népesség.
Tarczaly Endre megesküdött Folkenstein Máriával, s még abban a hóban hazavitte
ifjú nejét a szepesi várba.
Nagy lakodalmi ünnepélyeket tartottak otthon is külön. A
szép menyecske megtanult magyarul, s igazi öröm volt elnézni, hogy tudott
simulni az új hazájához.
Tarczaly Endrén egy csöppet sem látszott, hogy rátukmált
asszony a felesége, kényeztette, kastélyt épített neki, pompás kerteket
ültettetett a számára, fölhordta Bécsbe a farsangokba, mindenki azt hitte a
legboldogabbak, nem hiányzik már ezeknek semmi a világon, legfeljebb egy
gyerek.
Hanem iszen azt is majd csak meghozza a gólya…
Gólya járt is arra, rászállt a kunyhókra, az udvarházak
kéményeirõl lelógatta a lábát, de a Tarczaly kastélyt kikerülte sok ideig.
Azonban addig-addig beszélték, hánytorgatták ezt a témát az
emberek, hogy végre is engedett a közvéleménynek, hiszen jó madár a gólya!
Tarczaly Endre amint egy nap benyitott a felesége szobájába,
észrevette, hogy az asszony elpirulva dug el elõle valamit.
Meglátta: finom fehér csipkébõl volt, egy gyermekfõkötõcske
volt.
A nagy erõs férfi elsápadva támolygott ki a szobából.
Úgy járt-kelt napokig a kastélykertben, mint az õrült.
Az asszony kereste a szobájában, be nem eresztették, izengetett
neki a frajláitól mindenféle szerelmes szavakat, de Tarczaly nem akart hallani
semmit.
Ahelyett elõhívatta öreg major domusát, Kazay János uramat,
azzal tanácskozott reggeltõl estig bezárkózva.
- Van még egy modus vivendi, nagyságos uram! Van még egy -
mondá az õsz major domus könnyezve.
- Mi?
- A jus gladii! Elõ kell venni a pallost.
S reszketett a hangja, amikor ezt mondta.
Tarczaly összehívatta az úriszéket, s odakérette a megyébõl
a »testimonium legalé«-t, két vármegyei táblabírát a saját ítélõ bírái közé.
A pirospozsgás képû kedélyes urak összejöttek, és még egyik
sem tudta, ki a vádlott.
- Majd mindjárt bejön - mondá Tarczaly.
Az ajtó megnyílt, s két urasági huszár közt belépett
halványan Folkenstein Mária Aurélia.
A csodálkozás fölszisszenése hallatszott a teremben.
- Asszonyom - szólt Tarczaly -, én önt szeretem, de önnek
mégis meg kell halni.
- Halljuk a vádat - szólalt fel az egyik bíró.
- Én hûtlenséggel vádolom nõmet.
Az asszony fölemelte dacosan a fejét.
- Az nem igaz! Ön hazudik!
- Elõadom a vádamat. Hallgassák meg!
Elõ is adta, de soha senki sem tudta meg mi volt a vád, és
hasonlóan senki sem tudta meg, mivel védelmezte magát az asszony; ami a
jegyzõkönyvekbe jött, arról Tarczaly testamentumában azt jegyezte meg húsz év
múlva, hogy az falsum, csak a forma végett lett beiktatva.
Beszéltek azután utólagosan mindenféle dolgot, hogy az
asszonynak viszonya volt Bécsben, hogy Tarczaly sohasem tekintette feleségének,
és ha mégis… no, de kár feszegetni.
Az asszony védelme ügyes lehetett, mert az egyik testimonium
legale fölkelt a helyérõl, és eltávozott azokkal a szavakkal: »Én hóhér nem
vagyok«.
A többi bíró azonban kimondta a halált.
Éppen zöldcsütörtökön virradóra legurult a szép asszony feje
a pallós alatt.
Ki tudja, bûnös volt-e? S miben volt bûnös?
Vagy csak azért kellett meghalnia, hogy az utolsó Tarczaly
meg ne születhessen?
|