|
A mi falunkban semmi sem volt abból, ami város. Volt ugyan
csizmadiánk vagy húsz év elõtt, aki kitette a vályogos házára a firmáját, de
azután elfelejtette nálunk lassankint a csizmavarrást, s paraszttá lett a
parasztok között.
A másik emberöltõben egy szûcs vetõdött oda, - roppant
eseménynek tûnt fel az eset.
Hallatlan! Mi mindent megél az ember! Nagy dicsõség ez a
falura! A birkát ezentúl ki sem viszik innen; itthon békességben minden
fáradság nélkül éri meg, hogy ködmönné lesz!
- Ez csak a kezdet! - kevélykedének a kovácsmûhely és a
faluháza elõtt. - Meglássátok, hogy valamikor még mezõváros lesz belõlünk!
De a szûcs beköltözése még semmi sem volt ahhoz a
riadalomhoz képest, mikor rá egy esztendõre hozzánk jött lakni egy fiskális…
igen, egy igazi fiskális.
Czibaky Mihálynak hítták, és a tiszttartó ócska házát vette
meg: abban ütötte fel a kalamárisát.
Nagy, vöröses hajú, szemöldök nélküli ember volt, aki
azonfelül még a bajuszát is nyírta. (No, már lehetetlen, hogy, jó ember
lehessen!)
A városban nem bírt megélni. Õ maga azt állította, azért
mert ott nagyon drága az élet, mások ellenben arra fogták, hogy ott nagyon
keveset keresett. Ostoba embernek a hírében állt, s valóban a birkaszemeibõl
nem nézett ki semmi ész.
Hanem azért mégis nagy dísz volt az a falunak, hogy egy
valóságos, eleven fiskálisa van! Megél az itt köztünk, hacsak annyi esze van
is, mint amennyi a kos szarvába fér!
Pör bõven terem a mi falunkban még a rossz esztendõkben is.
Mikor fiatal az idevaló ember, a kocsmában húz ujjat az ellenfelével; ha
megöregszik, a vármegyén folytatja.
Én magam ugyan sohasem viseltettem valami nagy szeretettel a
pörök iránt (ami természetes is, ha az ember alperesnek születik).
Volt egy nagybátyám, aki elvesztette a pört, és amiatt ment
tönkre, van egy sógorom, aki megnyerte a pörét, de mégis tönkrement, mert többe
került neki az igazság keresése, mint amennyit aztán a megtalált igazság ért.
Van egy unokaöcsém, akire az apja negyvenezer forintot
hagyott. A pénz bekerült a megyei árvaszékhez, hogy nõjön addig, míg a fiú
nagykorú lesz.
A fiú nõtt is (mert az nem az árvaszéknél volt deponálva),
hanem a negyvenezer forint elfogyott, és sohasem bírta kipörölni.
Mindezeket otthon hallottam, és már azzal a hittel
nevelkedtem fel, hogy az igazság szép dolog lehet, de nem kell azt megkeresni.
Úgy láttam lefestve, hogy egy vak asszony. No, bizony érdemes egy vak asszony
után szaladgálni!
Az ügyvédkedéstõl (noha ügyvédnek kezdtek nevelni) még
jobban féltem, mióta Czibaky odajött. Majdhogy én is ilyen nevetséges ember
legyek, aki minden harmadik szónál a tubákpikszisébõl szippant egyet, aki olyan
rövidlátó, hogy amit a kezével ír, azt az orrával letörli. Hosszú kaputot
visel, és a kutyák megugatják a faluban. Nem, én soha nem akarok fiskális
lenni!
Különben is kezdett a Czibaky renoméja alászállni, amint
jobban megösmerték. Hogy azt mondják, csak amolyan tyúkprókátor, s az sem
bizonyos, hogy diplomája van. De ha van is diplomája, ki tudja, hogy jutott
hozzá? Hátha lopta valamikor valami Czibaky Mihály nevû embertõl? De ha nem
lopta is, ha az övé is a diploma, mit ér, ha az isten észt is nem adott hozzá!
Nem tud az semmit, atyafiak, hiszen a betûi is csak olyan girbe-gurbák, mint a
pók szövése!
A falusi parasztok híreket hoztak felõle a városból is, azok
nem voltak kedvezõk. Akinek hát nagyobb pöre volt, az mind a híres ügyvédekhez
vitte be a városba. Neki alig jutott valami.
Én akkor mentem el elsõéves jogásznak. Szentül meg voltam
gyõzõdve, mire visszatérek, Czibakyt már nem találom ott. »Megszökik az innét«,
mondogatták a tapasztalt emberek.
De mennyire csodálkoztam egy év múlva, mikor hazatérve
Czibaky fiskális urat in floribus találtam. Az ócska ház ki volt meszelve
szépen, s a kertbõl valóságos kis paradicsom vált. Éppen akkor is apró
gyümölcsfákat ültetgetett Czibaky úr. (Ez csak nem akar talán ezeknek a
gyümölcseibõl itt enni!)
- De bizony akar - mondá a nagybátyám -, itt is eszik.
Megvetette az itt a gyökerét erõsen. Hatalmas fiskális lett abból.
- Lehetetlen!
- Megnyer az, öcsém, minden pert. Roppant talentum! A
legkétségbeesettebb ügyet is keresztülviszi, ha az õ kezébe jön.
- De hát mit csinál vele?
- Ki tudja? Szolgabíró, törvényszék, mind az õ ínye szerint
ítél. Egyszóval nagyon érti a dolgát.
- Nem néz ki pedig belõle.
- A szemét alatt terem a jó fû, édes öcsém. Tudod-e, mit
gondoltam? A vakáció alatt odaadlak hozzá, hátha kitanulnád a mesterfogásait.
Jó iskola lesz, mondhatom. Többet tud az, mint az universitás!
Ráálltam, kivált, mert egy év óta magam is hajlani kezdtem
kissé a prókátorság felé. Olvastam Cicero fölséges beszédeit, s elképzeltem
magamban, hogyha ügyvéd leszek, majd én is mondok olyanokat a klienseim
védelmére. Azonfelül egypár ügyvédi bravúr-esetet hallottam, kolosszális
perbeszédekrõl, melyek meglágyították a bírák szívét, ravasz furfangokról,
melyek gúzsba kötötték az ellenfélt. Egyszerre át voltam félig-meddig melegedve
a jövendõbeli pályám iránt.
Néhány nap múlva csakugyan bekerültem Czibakyhoz.
Instanciákat másoltam, és íveket léniáztam különbözõ rubrikákra.
Tömérdek kliens járt hozzánk az egész környékrõl, s hozták a
rengeteg mellékhonoráriumokat, malacot, bárányt, borjút.
Az öreg keveset dolgozott. Volt egy instancia-formulája,
annak a kaptáján csináltatta meg velem a keresetet vagy a panaszlevelet. Néha
diktált, de akkor annak nem volt sem füle, sem farka.
És mégis majd minden pört megnyertünk! Sokszor lehetetlen
pöröket is.
Csodálkoztam, de nem bírtam fölfogni. Egyszer megkérdeztem
az öreget:
- De hát van eszök ezeknek a bíráknak?
Utálatos nevetésre vonta szét duzzadt ajkait:
- Van, igenis van nekik… mert nekem van.
- Nem volt, kérem, egy csepp igazságunk sem ebben a Nagy
Péter-féle pörben.
- Igazság! Nem volt igazunk, hehehe? Hogy tudja maga,
domine?
- Hiszen magám írtam a keresetlevelet, láttam mi van benne.
- Hüm, de azt nem látta, amit a menyecske vitt?
- Melyik menyecske?
- A Nagy Péterné.
- Igen! Igen! Emlékszem annak egy levelet tetszett adni az
alispánhoz címezve.
- Nos, hátha abban volt benne az igazság, hehehe? Mit tudja
azt maga, amice, hogy hová teszem én be a legnagyobb ügyvédi argumentumokat.
Ezentúl figyelmesebb lettem a principális eljárására:
valóban volt abban sok különös. Mikor a tényálladékot végighallgatta, gyakran
mondá a félnek:
- Rossz ügy, nagyon kétes ügy. De majd meglássuk. Van-e
leánya?
- Van, kérem alássan.
- Hogy néz ki? Szõke, barna? Csinos? Férjnél van? Majd
megpróbálunk valamit. Küldje ide hozzám! Sok szaladgálni való lesz a pörben
levéllel ide-oda. Friss lábú fehércseléd való az ilyenre.
Szép kacér menyecskék, tüzes szemû, kevély lépkedésû hajadon
leányzók sûrûn fordultak meg az irodában.
Az öreg suttogva beszélt, legfeljebb néha ütötte meg a
fülemet egy-egy szó, amint levelet adott az egyiknek vagy másiknak.
- Elviszed, fiam, a szolgabírónak holnap reggel.
Máskor az esküdt urat mondta aszerint, ahogy a cím kívánta.
Mi az ördög lehet ezekben a levelekben? Ide rakja be tehát a
legfontosabb ügyvédi argumentumait. Ott vannak a »griffek«, ott van a
fogassága. Ezek a levelek teszik meg a hatást a vármegyénél.
Nagybátyám, aki erõnek erejével okos prókátort akart belõlem
nevelni, váltig biztatott: szerezzem meg a levelek titkait.
Egyszer végre rászántam magamat, s mikor a principális ilyen
levelet adott át a hetyke Kristó Erzsébetnek, utána szaladtam a kapuba egy
készen tartott borítékkal.
- Adja vissza, menyecske, azt az írást, és várja meg itt,
igazítunk még benne valamit.
Mohón bontottam fel az ambituson.
Hát nem volt a levélben semmi, csak üres papír.
Most voltam még csak nagy zavarban, most nem tudtam csak
igazán, hol van hát az az argumentum?
Honnan eszelhettem volna én ki még akkor, mi az ilyen üres
levél dolgában a bírósági praxis?
…Hogy ilyenkor a menyecskék kívánatos piros szájáról kell
leolvasni a többit.
|