|
A mulatságos emlékezetû II. Ulászló királynak kincstáráról
tudvalévõ dolog, hogy mindig üres volt. És az nem is csoda; de csoda aztán az,
hogy a kincstárnokai mégis többnyire meggazdagodtak. Hogy történhetett ez, nem
fejtegetem.
De hogy így kellett lennie, bizonyítja Roesel Rázmán esete
is, aki az akkori kornak valóságos Rotschildja volt. Pedig egyszerû selmeci
polgár vala, s igen lelkiismeretes kincstári igazgató. Róla beszélték azt,
hogyha egymás mellé rakná egy vonalban az aranyait, Budáig érne a pompás sárga
szalag…
Roesel Rázmán 1520-ban meghalt, s egy derék fia maradt, meg
egy csodaszép leánya, Roesel Borbála. A végrendeletben két gyermekére hagyta
vagyonát, azonban Lõrinc, a fiú nemsokára szintén meghalt, és a töméntelen
kincs mind a szép és kényes Borbáláé lett.
Sereglettek is a Roesel-házba kérõk mindenünnen. A nagy
örökségnek híre ment sebesen szerte az országban. Jöttek az elszegényedett
lovagok szerencsét próbálni, hogy hátha megtetszenének a leánynak, sõt egy-egy
kincsvágyó fõúr is megakadt köztük.
De Borbála el volt kapatva a kitüntetõ versengések és
roppant kincsei által; elhatározta, nem megy férjhez, csak egy királyi
herceghez.
És ebben volt is valami filozófia. A szegény királyi
famíliának valóban jól esett volna akkoriban, ha valamelyik tagja egy jó partit
hoz vala a házhoz. No, de azon is múlt, hogy nem is igen volt fölösleges
herceg.
Borbála azonban (nehogy azt higgye valaki) nem élt ám
ezalatt apácaéletet, hanem kárhozatos rossz útra tévelyedék. Selmeci háza a
tivornyák bûnös fészke lett. Úgyhogy becsületes polgárok keresztet vetettek
magukra, mikor az utcán megpillanták az angyal alakjában járó ördögöt, sõt még
akkor is, ha a háza mellett elmenének.
Lõn, hogy ezekben az idõkben a nemes városi magisztrátus egy
akasztófát emeltetett éppen szemben a Roesel leányasszony házával.
Az akasztófa pedig akkor még nagyon is nélkülözhetetlen
közigazgatási eszköz vala, annyi volt az akasztani való, hogy mint valami
fontos pozíció, az akasztófa alig jutott néha-néha üresedésbe.
Roesel Borbála, mikor kitekintett az ablakon, gyakran
összerázkódott ijedtében, látván amint lógázza ott a vihar a holttestet…
Ráírt a városra, hogy vigyék el az õ ablakai elõl az
akasztófát.
A magisztrátus visszaírta, hogy õ ott akasztat, ahol neki
tetszik.
- Márpedig az az akasztófa nem ott lesz - erõsködött
Borbála.
- De bizony azért is ott lesz - üzengette Buriusz János bíró
uram.
S amit a szép kisasszony föltett ez elkeseredett
versengésben, ki is vitte ravaszsággal; egy ideig hagyta aludni a dolgot, aztán
egy ajánlatot nyújtott a városhoz, hogy õ egy várat akarna építeni, mely
Selmecnek nehéz háborodott idõkben menhelye lehet majd, hát engedje meg azt
neki a magisztrátus, õ csak azt köti ki, oda építhesse, ahova akarja. Persze
hogy nagy örömmel engedték meg (az ördögtõl is el kell fogadni a jót -
mondogatták a tanácsbeliek), és Borbála felépítette a várat oda, hol az
akasztófa állt.
De mikor már készen volt az egész, mind a négy szöglet
tornyával, hatalmas külsõ falaival, Buriusz János uram nem élt már, az akaratos
szilaj Borbála kiment akkor a temetõbe udvarlóival, és megrúgta Buriusz sírját
a gonosz sárga cipellõjével.
- Hallja-e, kegyelmed Buriusz János uram. Az én váram áll az
akasztófa helyén.
*
Így épült fel a selmeci vár, Roesel Borbála szegényen,
majdnem mint koldus, mindenkitõl megvetve halt meg 1575-ben szept. 15-én.
A selmeci várnak sohase volt valami különös hadászati
jelentõsége. Legalább állami szempontból éppen nem.
Mert a körülfekvõ várak, Csábrág, Kékkõ, Zólyom, Bozók mind
a bányavárosok védelmére voltak felszerelve. A bányavárosok kincseit védték,
hogy oda ne juthasson az ellenség.
De ha egyszer Selmecre jut be, hát akkor mit védjen már a
selmeci vár?
Rákóczi hadjárata alatt a selmeci vár is kuruc kézre jutott.
S itt folytatták aztán a béketárgyalásokat.
Legutoljára barátok lakták.
Most pedig lakatlan, de vidámabb, mint akár Roesel Borbála
idején, pajkos diákgyerekek labdáznak az udvarában.
|