|
Kis kedves zömök
emberke volt a mi tanárunk. Arról volt nevezetes, hogy Petõfi Sándort is õ
tanította, mikor még azt Petrovics Sándornak nevezték. Hideg, száraz arca volt,
semmitmondó szemei, melyekben sohasem látszott visszatükrözõdni semmi érzelem,
se öröm, se bánat, se harag, se kevélység, semmi, semmi. Talán a pápaszemei
okozták azt, melyek egészen eltakarták ez apró színtelen szemeket? De
egyet azonnal észrevehetett mindenki: a félénkségét. Mindentõl összerezzent,
mindenkitõl félt, mindenki iránt nyájas viseletet tanúsított, még a
tanítványait sem merte erõsebben korholni, ha azok valamely helytelenséget
követtek el, nyájas volt és szelíd megrovásaiban is.
A tanártársai gyönge szívûnek mondták emiatt. Csodálatos,
hogy éppen azok ítélték el az öregúr modorát erõsebben, akiknek az kényelmes
volt. De úgy van az mindenben a világon.
S valóban, Damos Gábor uram félénk volt, éjjel sohase mert
künn járni az utcán, mert félt a rossz emberektõl, nappal is csak a népes
helyeken fordult meg, mert nappal is félt: a kutyáktól.
Ilyen jó, egyszerû ember volt Damos uram, hogy dohányt
lehetett volna vágni a hátán, mikor én megösmertem mint tanáromat.
Pedig különös idõk voltak akkor, és éppen nem kedvezõk a
bátortalanoknak.
Ezt a földet, hol élnünk, halnunk kell, nagy veszély
fenyegette. Mert ehhez a földhöz hozzátartozik a levegõje, azt pedig mi
magyarok csak akkor tudjuk beszívni, ha szabad és tiszta, ha meg nem
fertõztette azt semmi idegenszerû. Nagy panaszaink voltak, s ezek a panaszok
végighangoztak az országon, s olyanok voltak, mint a kiáltó hangok a sziklák
között, minél tovább hangzottak, annál nagyobbra növekedének. S a mi
panaszainkra azok, akiktõl orvoslást követeltünk, azzal feleltek, hogy még
jobban megsértettek. Ekkor aztán kitört belõlünk is a harag fönségesen. Talpra állottunk
férfiasan, s mellünket kitárva daccal kiáltottunk ennek a földrésznek:
»Jól van hát. Itt állunk. Aki nem akar bennünket megtûrni
jogainkkal, hazaszeretetünkkel, jöjjön idébb! Birkózzunk össze!«
Nem hordozták körül a véres kardot, mint hajdanta, csak a
zászlót kellett kibontani. Alatta volt mindjárt minden magyar. Meglátták azt a
zászlót akármilyen messzirõl, akármilyen sötétben. A honszeretet élessé teszi a
szemeket, s világosságot szór szét az utakra, amelyeken menni kell.
Talán nem is kell mondanom, mikor volt. Mindenki emlékszik
erre az évszámra. A ti apáitok, kedves olvasóim, sokáig hordozták ezt az
évszámot kokárdán, a kalapjukon, még akkor is, mikor már másképp jegyezte az
éveket a kalendáriumcsináló. Évszám, amelybõl mondat lett. S minõ mondat!
Varázsige, melytõl melegebben dobog fel a szív, kigyúl az arc! Megelevenül az
emlékezet, s felhõket lát s villámokat mögöttük, azután pedig ismét örökösen
csak felhõket villámok nélkül.
Ilyen varázsige az az
1848.
Fiatal fiúk voltunk még akkor a hatodik osztályban. Az
újságok még ritkák voltak, hogy gyorsan elhozták volna az események hírét. Csak
hallomásból tudtuk a nagy forrongást, mely az országban volt. Egy-egy Selmecre
vetõdött utazó beszélt néha valami újat, s az villámhirtelen terjedett az
izgatott lakosság között.
Az emberek kimentek a város végére, ahol a zaj nem zavarta
õket, s ott a földre lapulva fülükkel hallgatták a távoli ágyúdörgést. Az
anyaföld volt a legbiztosabb hírvivõ a panaszos morgásával. Háború folyik
valahol messze. Az ég alja kigyúlt esténkint vérpirosra, s a harmadik határból
is pernyéket hozott a szél. Falvakat gyújtottak fel valahol messze…
Tudtuk, hallottuk mi is ezeket, s a mi kis szívünkben is
volt akarat, volt szeretet az édes haza iránt. Bizonyos izgatottság tartott
lázban bennünket is, s restellni kezdtük, hogy nekünk most a káposztás
kertekben azt kell magolgatni: »Parve nec invideo…«
Irigyeltük azokat, akik ott lehetnek, ott, ahol a dicsõség
van, meg a kötelesség, meg a halál. Egy fényes angyal, egy fakó asszony és egy
borzalmas szörny; Istenem, de jó lehet ott közelükben!
Ez a három perszona egészen más formát adott mindennek, csak
az öreg Damos maradt a régi. Minden nap feljött elõadást tartani, a régi
egykedvûséggel, nyugalommal. Hanem egy napon szokatlanul halványnak látszott,
midõn belépett. Amint felment a katedrába, le sem vette magáról a Kazinczy-féle
hosszú kék köpönyeget, mely a sarkáig érvén, elfedte még a bokáit is. A
szemeiben sajátszerû tûz csillogott…
»Haragszik-e az öreg - találgatták -, avagy pedig láza van!«
Mintha vívódnék valamivel, ajkai megnyíltak, szólni akart,
homlokáról, szemeibõl szinte lekéredzkedett valami, de mintha még küzdene
magával, keze is reszketett, mint a nyárfalevél, s kihullott belõle a könyv,
amelybõl a prelekciót volt tartandó.
A könyv zöreje eszméletre hozta. Egy tanítvány kiugrott az
elsõ padból, s átnyújtotta neki a könyvet, mely lecsúszván a katedráról a
mediumra esett volt le.
Az öreg láthatólag megkönnyebbült… egyet sóhajtott, és
félénken összezsugorodva, fejét a váll-lapickái közé behúzva, leült, ujjait
megnyálazta, s lapozni kezdett benne:
- Hol is csak… hol is hagytuk el csak? - motyogta
szórakozottan, s ujjai még mindig reszkettek. Forgatta, sokáig forgatta, de
csak sehogy sem bírt ráakadni arra a helyre, ahol tegnap végeztük.
- Ej, ej - szólt bosszankodva -, talán a macskák ették meg
azóta az Iliászból azt a lapot?
Megint lapozott. Feszült kíváncsisággal néztük, mert már
kezdett átcsapni ez a dolog a mulatságosba. Egyszerre felugrott, mint valami
kis hörcsög, s apró tenyerével odacsapott nagy mérgesen a katedrára. Majd
megdermedtünk a csodálkozástól. Azután becsapta a könyvet haragosan, s így
szólott harsány hangon (sohasem fogom elfelejteni a szavait):
- Fiúk! Betettem a könyvet, csukjátok be ti is a
könyveiteket.
Olyan hatalmas parancsoló volt a szava, hogy mintegy
versenyszóra becsuktuk könyveinket valamennyien.
- Mert a könyvek ideje elmúlt, fiaim. Majd eljön megint…
Bizonyosan eljön még.
Kivette zsebkendõjét, s kigyúlt arccal letörölgette a forró
izzadságcsöppeket, azután folytatta még nagyobb hévvel.
- Újra kinyitjuk õket, hanem addig… magunknak kell csinálni
egy Iliászt. Megértettétek?
Nem bizony mink; egészen bele voltunk zavarodva a csodálatos
viseletébe. Ekkor hirtelen félretolta vállairól a köpenyeget, s a jó öreg ott állt
a katedrán, fekete karneolgombos atillában, s széles rezes kard csüggött az
oldalán.
- No hát, értsétek meg egészen!
Meg is értettük. Lelkesülve ugrottunk ki a padokból, s
egyszerre szívbõl kitört ajkainkból az éljen.
- Ki jön a csatatérre? - kiáltá mennydörgõ szavakkal.
- Mind egytõl egyig. Csak vezessenek bennünket.
- Majd elvezetlek én, fiaim.
S el is vezetett azután. Huszonnégyen mentünk vele, s csak
öten kerültünk vissza aztán, hogy ott folytassuk, ahol elhagytuk.
Csakhogy õ vissza nem jött soha többé. Meghalt hõsileg a
szélaknai csetepatéban.
Nekünk pedig, akik visszajöttünk, borús volt a Homér derûs
ege azután…
De ne folytassuk, mert még belemennénk az Osszián
ködös-homályos hangulatába.
|