|
A redakcióban sok mindenféle dolog történik. Az a
munkatársunk, aki kibontogatja az érkezõ csomagokat és leveleket, sokat
mosolyoghat rajtuk.
Az egyikben azt írja Pozsonyból egy elõfizetõ, hogy a lappal
nagyon meg van elégedve, csak az a kár, hogy nagyon filoszemita, mert ekkor és ekkor egy zsidópártoló kifejezés
fordult elõ benne.
A másik levélen szegedi bélyeg van. Annak meg az a panasza,
hogy isten ellen való vétek, mennyire antiszemitává teszi a lapot Bartók Lajos.
Egy harmadik levél azt kívánja, hogy több fordított beszélyt
adjunk, egy ötödik jóakaratú érdeklõdõ csupa eredeti költeményeket kívánna.
Ördög legyen az, nem ember, aki ezeknek mindnek a kedvére
tehessen.
Krisztus urunk hétezer embert elégített ki két hallal. Nagy
dolog volt.
De egy lappal talán még õ sem bírt volna kielégíteni hétezer
embert. Nekünk pedig húszezret kellene kielégíteni! Búsan vakarjuk a fejünket:
»Nem lehet, nem lehet!«
Azért hát nem is vehetjük kötelességnek, amit az érkezõ
levelek a nyakunkba varrnak, legfeljebb mulatságnak.
Többnyire ezek a témák variálódnak örökké. Vagy pedig
kérdezõsködések egy vagy más tárgyban, amelyekre a szerkesztõi üzenetekben
felelünk.
Ritka kivételképp történik valami egyéb.
Ilyen ritka kivétel volt a mai.
Egy piciny csomag érkezett Homok-Szt.-Györgyrõl Glöckner
úrtól. Úgy nézett ki a kis dobozka, mintha valami ékszer volna benne. Nézem a
szállító levelet, hát az van odaírva: tartalma cserebogár.
- Mi az ördög?
Lehetetlen az!
Nézem az értéket, oda van írva: két forint.
- Bolondság! - Két
forint árú cserebogár csak nem fér be ebbe a kis skatulyába. Aztán minek néz
bennünket a beküldõ? Csak nem teszi fel rólunk, hogy cserebogarakat eszünk,
mikor láthatja a lapból, hogy embereket eszünk…
Nézem a naptárt (mert az újságíró semmit sem tud
bizonyosan), s íme látom, hogy januárius hó van.
Nézem a lexikont, s megtalálom benne, hogy a cserebogár
májusban születik, s õsszel elpusztul.
Hát ki bolondult itt meg? A beküldõ-e, a naptár-e, a
lexikon-e vagy pedig én?
Ideges
félelemmel tépem le a pecsétes spárgákat a kis dobozról, felnyitom, s íme a
zöld fûbõl csinált fészek kellõ közepén csakugyan ott barnállik egy igazi
cserebogárnak a kávészín háta. Fehér pettyesnek kezdõdõ hasa alól virgoncan
nyújtogatja a németes vékony lábát. Tehát egy egész eleven cserebogár!
A redakció öreg gyerekei mindjárt körülveszik nagy örömmel.
Faluról érkezett apró vendég! Mintha magával hozta volna az
egész falut.
Itt még nyáron sincsen, ott meg télen is van. Oh, a boldog
falu!
Leteszem közszemlére »egy kutyanyelvre«.
Rovatvezetõk, politikusok, nemzetgazdászok, képviselõk
gyönyörködve nézegetik. Ugyan tud‑e járni? Oh, ni, most mindjárt
felszáll, kezdi kieresztgetni az alsó hártyás szárnyacskáit. De nagy öröm
lenne, ha felszállna!
A nemzetgazdász végignézi, s így szól:
- Korán lesz a tavasz, uraim!
Az újdondász fontoskodva jegyzi meg:
- Ritka eset! Megírom.
A külföldész azt az észrevételt teszi:
- Lefõztük a németeket. A bécsi lapok múlt decemberben
dicsekedtek egy osztrák cserebogárral. Ez több, mert ez januáriusi!
A politikus keserû szarkazmussal dörmögi:
- Elõbbre jár a társainál. Nem lesz belõle semmi!
- Botrány -
elméskedik a kiadó. - Mióta én naptárakat adok ki, azóta már a természet sem
tart naptárt.
Mindenki mond valamit: persze nem nagyon okosat, mert ami
okos eszünkbe jut, azt a lapnak írjuk meg. Csak még a poéta van hátra, õ nézi a
legfigyelmesebben.
Egészen el van érzékenyülve:
- Szegény picikém - sóhajtja a hegyes írótollával
megpiszkálva -, te ugyan rosszkor születtél. Azt hitted, meleg tavasz van. Hát
tinektek hitvány bogaraknak is vannak csalódásaitok?
S elérzékenyülve törül ki egy könnyet a szemeibõl.
De megvigasztalja a humorista:
- Ne búsulj a sorsán! Hátha jól járt? Elküldjük Herman
Ottónak, s az, ha megösmerkednek, egy könyvet kanyarít róla.
|