|
IV. Béla király megbetegedett. Doktorok, javasasszonyok,
kuruzslók jártak messze földrõl az udvarába, hogy meggyógyítsák. De nem
találkozott senki.
Midõn aggódó arccal tanakodának a beteg király ágya elõtt,
egyszerre belép egy idegen õsz ember, s így szól, könyökével lökve szét a
kuruzslókat.
- Ej, mit beszéltek itt össze-vissza! Egy király nem
közönséges ember. Egy király mástól gyógyul meg, és mástól egy rabszolga.
- Talán tudod, öreg, mitõl gyógyul meg a király? - kérdé a
nádorispán tõle.
- Tudom
bizony. Azért jöttem ide, hogy megmondjam. Nem kell a királynak semmi, csak az,
hogy hét napig viselje annak az embernek az ingét, aki a birodalmában
legboldogabb.
Megörültek ennek a tanácsnak a körülállók, mert legalább
reményt nyújtott. Nosza, elõ kell hát keresni az ország legboldogabb emberét.
Csakhogy hol találják azt meg? Puhatolóztak nagy uradalmak,
várak tulajdonosainál, fényes méltóságok viselõinél, de mindenkinek volt még
valami olyan el nem ért kívánsága, hogy nem nevezhette magát a legboldogabb
embernek.
Amint mennek, mendegélnek a királyi csatlósok a legboldogabb
embert keresni, egy éjjel egyszerre elibök áll a sötétben egy alak:
- Ide is elhozta már a hír, hogy mi járatban vagytok. Ne
menjetek tovább, vitéz urak, álljatok meg, mert én érzem magamat az ország legboldogabb
emberének.
A csatlósok felette megörültek, ezeket mondván:
- Jöjj hát velünk rögtön a királyhoz, hogy átadhasd neki az
ingedet.
Az ország legboldogabb embere fölkacagott.
- Bolond egy kívánság! Van is énnekem ingem.
S valóban, amint a holdvilág kibukkant, most látták, hogy
egy meztelen szegény Lázár áll elõttük. S most már õk nevették, hogy boldognak
mondja magát, pedig még inge sincs a nyomorultnak.
De azért csak mégis elvitték a királyi palotába. Az õsz
ember ott volt még, s az ahogy ránézett, menten elhitte neki a boldog voltát, s
inget készíttetett neki, hogy azt viselje egy darabig, s mikor már szennyes
lesz a testén, akkor vegye fel a király.
Így is történt, és lett heted napra nagy öröm, mert a király
egészségesen kelt fel az ágyból. Maga elé hívatta a koldust, és így szólt
hozzá:
- Mit kívánsz, amiért meggyógyítottál?
- Semmit sem kívánok, uram.
- De én nem engedhetlek el üres kézzel. Van egy üres szép
váram, Csicsóvár. Nemessé teszlek, neked ajándékozom, s elõbbi állapotod
emlékéül a »Lázár« nevet fogod viselni.
A koldus vállat vont, hogy isten neki, úgy is jó lesz, és ha
már vára volt neki, elment bele lakni, nagy úrrá lett, szép asszonyfeleséget
hozott a házhoz egy erdélyi fõnemzetségbõl.
Így meséli el ezt a korhagyomány Csicsóvár elsõ uráról.
Azonban hozzá teszi, hogy egészen kikerekítse a történetet, a hatalmas Lázár
nem volt boldog, a szép feleség sokat keserítette, úgyhogy egyszer feléje
vágott egy buzogánnyal, hogy az holtan leszédült, mire hogy embert ölt, maga is
megijedt, s kétségbeesésében leugrott a magas várfalakról. Ahova vére folyt,
most is sajátságos piros színû füvek nõnek vára alatt a sziklás talajban.
Csicsóvár nem messze fekszik Déstõl hatalmas, úgyszólván egy
a félország fölött uralkodó sziklán. Körös-körül egész Kolozsvárig,
Besztercéig, Szilágyig el lehet onnan látni tiszta idõben.
A hajdan erõs fészek ma már rom, évrõl évre fogy a fal fent,
de majdnem arányosan fogy a hegy is alóla. Malomköveknek alkalmas a szikla,
hasogatják hát, és szállítják mindenfelé, kereskedést ûzvén vele a szomszédos
falvak lakosai.
A vár múltjából az elbeszélt regén kívül is van elég
történeti adat. 1320-dika táján a király Tamás vajdának engedte át Csicsót, s
azontúl hosszabb ideig bírták az erdélyi vajdák.
A XV. században, ki tudja hogy, de a moldvai vajdák kezébe
jutott a vár. Öt-hat vajda következett egymás után, aki Csicsót és uradalmát
birtokolta, mit természetesen mindig rossz szemmel néztek a magyarok, hogy
olyan erõsséget nem szabad idegen kézben hagyni. Neki is rugaszkodtak egynehányszor,
hogy elveszik, de csak mindig úgy fordult, hogy megmaradt Csicsó a vajdáknak.
Hosszú százesztendeig tartó pör volt ez.
Ha János Zsigmond eldisputálta, Ferdinánd csak azért is
nekik ajánlta.
Ha a vajdáké volt a vár, a magyarok folyton
visszakövetelték, ha a magyaroké volt, a vajda követelte folyton vissza tõlük.
Csicsó volt az akkori erdélyi életnek a tengeri kígyója.
Végre Zápolya János megharagudott, s pör és egyezkedés
helyett ostrom alá fogta, és megvervén Péter vajdát, elvette tõle Csicsót.
Mire természetesen az új vajda, István, összeszedvén apja
szétvert hadait, kis idõ múlva ismét visszatért a várat elfoglalni.
János király Martinuzzit bízta meg a védelemmel.
A nagy államférfiú ravaszul mosolygott, s ahelyett, hogy a
hadakat odavinné, küldött egy pár száz munkást, s leromboltatta a szép kevély
várat irgalmatlanul.
- Legalább ne veszekedjünk érte többet.
S Martinuzzinak igaza volt, hogy lerontatta. Nemsokára jött
a szultántól a parancs: vissza kell adni a várat a moldvai vajdának.
Igen, de már nem volt meg, szerencsére.
Szerencsére, mondom, mert ha meglenne, és persze ha a
moldvai vajda is meglenne, még tán mai napig is hajigálnák ki felváltva egymást
a csicsói híres várból.
|