TÖRÖK JÁNOSNAK VALÓ TÖRTÉNETEK

1885

I. A MEGGAZDAGODÁS ÚTJA

Az unokaöcsémnek, aki iskolás deák Selmecen, megígértem tavaly, hogyha jól teszi le a német nyelvből a vizsgát, egy szép ezüstórát kap tőlem.

Megígértem, mert azt hittem, sohasem fog tenni jó vizsgát a német nyelvből; azonban megcsalt a gyerek, nekifeküdt, s kitűnőt kapott a német nyelvből; legott is megírta tiszta német nyelven:

»Tessék már most bácsi az órát elküldeni.«

Mire én megdicsértem, s a következőt feleltem neki:

»Utánanézek, kedves öcsém, s mihelyt véletlenül beleütödőm valami jó olcsó órába, rögtön megveszem neked.«

Az imposztor megharagudott ezért, s fogta magát, visszaírt ő is:

»Majd én is kultiválom a német szót, ha véletlenül beleütődöm.«

De nem ütődött bele a gazember, még abban a tiszta német városban is olyan ügyesen tudta elkerülni: meg is bukott belőle az első szemesztrisben derekasan.

No, már csak nem engedhetem, hogy miattam maradjon valaki szamár egész életében, s komolyan kezdtem foglalkozni az eszmével, hogy csakugyan veszek neki egy ezüstórát.

A nebulónak segítségére látszott jönni a véletlen is.

A minap bemegyek egy ötödrendű ezüstműveshez az Üllői úton, hogy ott a nemesi koronás inggombjaimhoz csináltassak még egyet, mert egy demokrata bankettre vagyok hivatalos március tizenötödikére, ahova ki kell magamat csípnem.

Alig vagyok bent nehány percig, midőn egy kopottas, összetöpörödött zsidó legényke gurul be egy színes papirossal a kezében.

- Nem veszi meg ön ezt a zálogcédulát? - kérdé az idegen az ezüstművestől.

- Nem - mondá az ezüstműves kurtán.

- Pedig csak egy forint! - kiáltá a zsidó bánatosan.

- Ingyen sem kell.

- Egy ezüstóra! Egy óra, amelyre tizenöt forintot adtak. Fölséges óra! Megbánja az úr!

- Menjen a pokolba az órájával - utasítá ki durván.

A zálogcédula tulajdonosa kikullogott, de én hirtelen visszakiáltottam.

- Jöjjön be, atyafi, megveszem én a cédulát. Itt van az egy forintja.

Hirtelen zsebregyûrte, s víg ugrándozással futott el.

Mialatt én a tizenöt forint kölcsönnel terhelt cédulát vizsgálgattam, az ezüstmûves odavetve mondá:

- Kár volt megvenni.

- Hogyan? Hisz ez kész nyereség, az órának legalább is huszonöt forintot kell érnie, ha annyit adtak rá.

Az ezüstmûves a fejét rázta, és mosolygott hozzá.

- Vagy azt hiszi ön talán - kérdém csodálkozva -, hogy a cédula lopott?

- Hiszen ha még csak lopott volna, jó volna.

- Teringette, hát még annál is nagyobb baja van? De hát mi?

- Az, hogy nemigen ér többet öt-hat forintnál. Ha ön kiváltja, éppen tíz forinttal fölözik le.

- Az lehetetlen. Hiszen nem ment el az esze a zálogháznak, hogy akkor tizenöt forintot adjon rá.

- Az ám, csakhogy ez nem a nagy zálogház cédulája.

- Látom, ez a közvetítõ zálogházé, de annak még több esze van, mint a nagy zálogháznak.

- Hiszen éppen az a több ész a bibe.

- Nem értem.

- Elhiszem, mert egy kicsit furfangos a csalás. Elgondolhatja uram, hogy én is megvettem volna a cédulát, ha érne valamit.

- De az isten szerelméért, öntsön már egy kis világosságot is a fejembe.

- Ej, hiszen nem nehéz megérteni. A becsületes közvetítõ intézet azokat a tárgyakat, amiket nem váltanak ki, elzálogosítja magamagánál nagyobb kölcsönre.

- Mégsem vagyok egészen tisztában.

- Megmagyarázom. Például ez az óra valamikor zálogba volt ugyanazon közvetítõnél hat forintig, s bentveszett; most tehát fogta magát a közvetítõ, írt róla egy tizenöt forintos cédulát, s azt most eladatja az ügynöke által, s aki lépen ragad, kiváltja tizenöt forinton…

- Hallatlan! Ez a kopottas legény tehát…

- Igen, ez a legény tehát annak a közvetítõnek az ügynöke, s egy egész légió ilyen ügynöke van a gazembernek. Már legalább ötször jártam meg így magam is. S ha kifogynak a tárgyak, összevásárolnak újakat potom áron, s kibocsátanak róluk tetszés szerinti összegben cédulákat…

- No, ez borzasztó!… Be kellene jelenteni a fõkapitányságnál.

- Hiábavaló lenne. A csalás kinyomozhatatlan a közvetítõ intézetek mai szervezete mellett. Miként derítse ki ezt a rendõrség?

Valóban énmagam sem bírom elképzelni. Hanem amit nekem az ezüstmûves beszélt, az szóról szóra igaz volt.

Elmentem az órát kiváltani. Ott egy elegáns tolvaj ült az õ ketrecében.

Lefizettem a tizenöt forintot, mire õ kikereste, s odalökött elém egy skatulyát.

Felnyitom, hát egy hitvány öt forintos klepszidra volt benne.

- Ez a hagyma, uram, nem ér meg tizenöt forintot.

A tolvaj vállat vont.

- Ez az óra nekem nem kell, uram - mondám ingerülten -, újra itt hagyom zálogba. Adja ide a pénzemet!

- Sajnálom, de az ezüst értéke esett, legfeljebb négy forintot adhatok rá.

Káromkodtam egyet, s aztán magyar természetemnél fogva, belenyugodtam.

Hiszen a gyerek ezzel is csak úgy megtanulhat németül, hogy az arany remontoir órával sem különben.

Aztán valamit én is tanultam ezzel az órával, és talán tanulhat belõle valamit a jövõre Török János uram is.

II. A HALÁL, MINT CSALÓ

Sok mindenféle alakban szerepelt már a halál, melyet kaszával kezében rémletes szemüregekkel képzelünk, de mint csalásnál bûnrészest talán most elõször állítjuk a vádlottak padjára.

De hogy sorjával menjek, azon kell kezdenem, hogy Budán lakom, s többnyire éjjel járok haza Pestrõl.

Tessék elhinni ilyenkor százszor szebb a Duna idres-bodros, titokzatos vizével. Ámbár nem állítom, hogy a Duna szépségeért maradok oly soká Pesten.

A méltóságosan hömpölygõ folyam, úgy látszik ilyenkor, mintha az égbõl kihasított széles, haragos kék pántlika lenne. Ha összehasonlítom színét a mennyboltéval, néha egészen egy szövet. Csakhogy a felsõnek csillagai vannak.

Így elábrándozva megyek a Lánchídon a múlt hónapban egy éjjel, midõn körülbelül a híd közepén valami fehér tûnik a szemeim elé. Amint közelebb érek hozzá, látom, hogy egy öreges férfi vetkõzõdik ott, s ruháit, elõbb a blúzát, majd a mellényét lassú flegmával lerakja a hídkarfára.

Körülnéztem… egész hosszában néptelen volt a híd, senki sem jött, sem ezen, sem a másik oldalon, csak messze, a budai hídfõnél derengett egy kis világosság.

Ez bizonyosan öngyilkos - gondoltam, és szívem háborogva nagyot dobbant.

A férfi ezalatt mélyen sóhajtott, s egyik lábát keresztültette a karfán…

E pillanatban rohantam oda, s visszarántottam.

- Mit akar tenni, szerencsétlen!

Rám nézett dühösen, s aztán megrázta magát, s makacsul kirántotta piszkos ingét kezembõl, mert az ingénél fogva tartottam.

- Hagyjon engem! - szólt elkeseredetten.

- Mit akar tenni?

- Meg akarok halni.

Megfogtam a kezét barátságosan.

- Ne tegye ezt. Meghalni mindig ráér. Hiszen ön még erõs, munkabíró férfi. Ne okoskodjon, no, húzza fel a mellényét és a kabátját, aztán menjen haza.

- Haza? - mondá, s a kétségbeesés tompítá el hangját. - Ahol egyetlen gyermekem fekszik halva. Nem, én a gyerekkel megyek…

S újra nekirohant a karfának.

- Istenemre mondom, nem engedem. Hej, rendõr, rendõr! - kiáltám, s teljes erõmbõl megfogtam a szerencsétlent.

Rendõr természetesen nem jött, s az én szerencsétlen emberem most már rimánkodásra fogta a dolgot, hogy az isten is megáld, ha én most a vízbe hagyom ugrani; neki csak teher az élet, már két napja nem evett, s gyönge az éhségtõl velem küszködni.

- Lássa uram, nekem nincs revolverre pénzem, se arzenikumra, ez az egy Duna van itt, amihez ingyen jutnék, s ön abban is megakadályoz. Hát már a szegény embernek nemcsak élni, de meghalni is lehetetlen?

- Ha éhes ön, jöjjön, még találunk valahol kocsmát nyitva, ahol jóllakhatik.

- Mit ér az? Holnap megint éhes leszek.

- De hát mért nem megy ön dolgozni?

- A gyár, ahol eddig munkás voltam, megbukott, s nincs munkám. Úgy állok, uram, hogy a holt gyermekemet sem tudom eltemettetni. Eresszen, ha istent ösmer…

Én ekkor kivettem a tárcámat zsebembõl.

- Itt van öt forint. Segítsen magán valahogy, és keressen addig munkát. Az öt forintot átadom, ha lemond az öngyilkosságról, és velem jön a szomszéd kocsmáig, ahol valami meleg ételt vesz magához.

Szemeit az égre emelte, és fájdalmasan sóhajtozott. Azután lehajolt, és megcsókolta kezemet.

- Az isten fizesse meg az úrnak. Adjon ezer annyit érte. Jól van, megteszem a tekintetes úr kedvéért, csakhogy tíz forintra volna szükségem, hogy élhessek. A temetés maga belekerül nyolc forint ötven krajcárba.

Erre csendesen felhúzta a ruháit, s elindult utánam folytonos sóhajok közt…

- Tíz forint sok pénz… Magam is csak nehezen bírnék annyit nélkülözni. Hogy hívják önt?

- Vandrák Jánosnak, kérem alássan. Itt van a keresztlevelem, itt vannak az okmányaim. Jójáratú, becsületes ember vagyok, kérem alássan.

Megnéztem iratait, s láttam, hogy szentendrei születésû, kitanult lakatos.

- Hát isten neki, megadom magának a tíz forintot, de azzal a kikötéssel, hogy ha valaha hazakerül a szülõhelyére, Krausz Lajosra fog szavazni.

(Nota bene, én is szeretek tréfálni a halállal, de Vandrák János nem értette el ezt a rossz viccet.)

Elfogadta a tíz forintot, s nagy hálálkodások között váltunk el.

- Ha valaha egy emberre vagy egy hû kutyára lesz szüksége a tekintetes úrnak - mondá hálásan -, akkor kerestessen fel engem. Sohasem fogom elfelejteni azt, akinek életemet köszönöm. Imádságaimba szövöm naponkint.

Így történt ez a múlt hónapban szórul szóra, de nem azért említettem fel a szerencsétlen Vandrákot, hogy dicsekedjem a jótékonyságommal, hanem egész más okból.

A tegnapi tárcámban említett demokrata banketten ugyanis egy fiatalúr ismerõsöm ült mellettem, a gomblyukában rendjellel.

- Ah, ah, ön tehát elhozta a rendjelet is ide.

A szomszéd elpirult, s aztán mentegetõzve hebegé:

- Ez kérem, nem afféle rendjel… Ezt én életmentésért kaptam.

- Igen? Kit mentett meg?

- Egy Vandrák nevû embert, aki a Lánchídról a vízbe akart ugrani…

- Vandrák nevût? Lehetetlen az! Hogy nézett ki?

- Egy szõke, zömök.

- Hohó! Hisz azt én mentettem meg!

- Hogyan? Ön? Ne tréfáljon.

- Éppen nem tréfálok. Lakatos, Szentendrére való.

- Az, az! - kiáltott föl csodálkozva. - No, ez furcsa eset! Mikor mentette ön meg?

- Körülbelül egy hónap elõtt.

- Oh, a gazember, pedig hogy esküdött nekem az életben maradási szándékára.

- Ne kárhoztassa szegényt. A gyereke feküdt halva, s nem bírta eltemettetni. Ilyenkor, tudja, az atyai szív.

- Hát hány gyereke van annak az embernek? Hiszen tavaly is éppen így feküdt halva egyik gyereke.

- No, ez mondhatom szép história!

A bankett körülbelül éjfél után egyre ért véget, s hangos szél fújt, s borzolta tarajosra az öreg Dunát, mikor a Lánchídon hazafelé ballagtam.

Egy ember sem ment a hídon. Lépteim kísértetiesen kopogtak a pallókon.

Amint elhagyom a középsõ kõoszlopot, egyszerre elém bontakozik a múlt havi dráma.

Látom a vetkõzõdõ Vandrák Jánost.

Ezúttal letérdelt az átjáróra, és kezeit összetéve imádkozott, akár Csatár Zsiga a csongrádi templom elõtt.

Midõn közelebb jöttem hozzá, jobb lábát a szokott metódusban áttette a karfán, s ugrásra készen állott.

Csendesen, nyugodtan lépkedtem feléje, mire õ újra imádkozni kezdett az ugrási pozícióban, s bizonyosan csodálkozott rajta, hogy oda nem rohanok.

Nem én, azért is megálltam, kissé távolabb, hadd lássam mit fog csinálni.

Lopva felém pillantott, és felemelte a lábát, és két kezét kétségbeesve kitárta.

Úgy tettem, mintha észre sem venném.

- Isten veled, élet! - kiáltá szívszaggatóan. De én erre sem mozdultam meg, csak néztem csendesen.

Elkezdett rettenetesen sóhajtozni, mialatt az egyik kezével görcsösen kapaszkodott a karfába, hogy valahogy le ne essék.

Most már nem állhattam meg szó nélkül.

- Hát mért nem ugrik már be, Vandrák bácsi? Mit várakoztat itt a hidegben hiában?

Visszarántotta lábát, és kedélyesen fölkacagott…

- Nini, nini, hiszen a tekintetes úr az. Hát mért nem tetszett közelebb jönni, hogy lássam? Istenuccse nem ismertem meg.

- Nem ösmert meg, öreg?

- Hisz ha megösmertem volna, csak nem csinálom ezt a komédiát. Bolond idõnk van, tekintetes uram, bolond idõnk! Félek, rossz esztendõ lesz.

- Hát hogy van, Vandrák? Már azt hittem, megint meghalt valamelyik gyereke.

- Megvagyok valahogy, köszönöm alássan a kérdését, a gyerekek is egészségesek.

- Hát a munka, hogy megy?

- Meglehetõsen, kérem alássan, meglehetõsen.

- Pedig mégis úgy veszem észre, hogy igen gyakran híja a halált.

Elmosolyodott Vandrák ártatlanul.

- Nem árt az a halálnak, kérem alássan.