|
Két nemes vitéznek a nevét kapta fel a hír õfelsége, Rákóczi
Ferenc Urunk kuruc hadaiból. Pedig ugyancsak azóta sem volt a dicsõségnek
alkalma, hogy olyan magas cenzussal dolgozzék.
Ikertestvérek voltak, Imre és Gábor (a családi nevüket
elhallgatom), mind a kettõ vakmerõ lovag volt, harcban szerencsés, hadi
tanácsban bölcs, de különösen Imrét bálványozták a katonái. Legendák szerint
nem fogta a golyó, s a kard elvesztette élét, ha a testéhez ért.
Nem is esett
semmi baja, egészen 1707-ig. Sitkénél azonban a Rabutin ellen vívott
csatában belefúrodott egy kartács a lábába.
S most már vége lett volna a legendának, ha Imre vitéz nem
sajnálja vala a villanyozó hittõl megfosztani a kurucokat. Eltagadta a sebet,
azért fekszik ágyban, híresztelé, mert a csizma törte fel a lábát, s amikor
fölgyógyult, azután is mindég azzal sántított, hogy a sárga csizma szorítja.
(Így keverik rossz hírbe mindenféle bolondságért a csizmadiákat.)
Hanem sántán is éppen olyan vitéz volt, s diadalról diadalra
szállt híres hóka paripáján, melyet az irigy Bezerédy »Pemeté«-nek keresztelt
el.
Nem érte azt többé seb, csak még egyszer, de azt már nem
lehetett eltagadni.
A Gábor bátyja átment a labancokhoz. - Ez a seb halálos volt
neki.
Tízezer aranyat ígért Gábornak a bécsi udvar és bárói
rangot.
Elárulta ezért az összegért a hazát, pedig Gábornak is volt
egy szent amulett a nyakában, azzal a visszafelé is olvasható körirattal:
»Sator Arepo tenet Opera Rotas«, a kuruc asszonyok azt hitték, az ilyesmi
megóvja a férjeiket a kísértetbe jövéstõl.
Imre Kassán vette a meggyalázó hírt, s maga sietett azt
jelenteni a fejedelemnek.
Rákóczi az arcát a tenyerébe temette.
- A legjobb két vitézem voltatok! - sóhajtott szomorúan.
- Én magam harcolok ezentúl kettõ helyett!
Valóban kettõ helyett harcolt, két csatát nyert egyvégbe,
pedig már akkor rossz pénz volt a »pro libertate«. Károlyi Sándor nem messze
járt már Majténytõl.
Azonban a gyanakvó Bercsényi, akit hóbortos jósa, a híres
Koncz Márton izgatott Imre ellen, nem gyõzte leveleiben figyelmeztetni a
fejedelmet, hogy Imre is árulásra készül.
A fejedelem nem hitte el egészen, hanem mégis megidézte
Sárospatakra, s ilyen nagylelkû modus vivendit gondolt ki:
- Ha megjelenik, akkor nem bûnös, tehát nem nyakaztatom le;
ha pedig meg nem jelenik, akkor azért nem nyakaztatom le, mert nincs a kezeim
közt.
Imre már tudta, mit jelenthet az audiendum, és nem tette az
egyiket sem, sem õ nem ment, sem pedig nem dacolt, hanem átment újra a
Dunántúlra, és addig kereste a labancokat, míg megtalálta a testvérét dandárját
szétverte, õt magát elfogta, és vasba verve küldte Sárospatakra, üzenvén hû
emberétõl, Bozó Mihálytól, hogy õ maga is nemsokára elmegy, s kérve kéri a
fejedelmet, ne ölesse meg a bátyját, hanem csak fogságban tartsa. »Nekem is,
neki is apró gyermekei vannak - írá a levelében -, az kinek gyámolra van
szüksége.«
Útközben azonban kiszabadították Bozó uram kezébõl Gábort a
labancok, a kíséretet lemészárolták, csak õ maga menekült meg, s futott
egyenesen Sárospatakra.
Lõn tehát, midõn két hét múltán a semmit nem gyanító Imre is
Sárospatakra érkezett, hogy ott a fejedelmi várban legott foglyul ejtették. A
haditanács összeült, s belépett a vádló, Bozó Mihály.
Bozó Mihály azt vallotta, hogy Imre csak játékot ûzött a
fejedelemmel, elfogatta bátyját, s vason küldte Patakra, de értesíté a
labancokat, merre kísérik, hogy kiszabadítsák útközben. Furfanggal akarta még
egy darabig áltatni a fejedelmet hûségérõl. Ki tudja, miféle céljai voltak
ellene?
Imre mindent tagadott, de a hangulat ellene volt, s némileg
a látszat is.
A haditanács halálra ítélte a legjobb kuruc vitézt, s le is
fejezték Sárospatakon 1708-ban december 18-án.
Vérbe mártott fejét magasra emelte a hóhér, és megmutatta a
népnek:
- Így járnak mindazok, akik a haza ellen vétkeztenek.
Noha látta a nép a hõsnek fejétõl elválasztott testét, alig
néhány hét múlva azon hír kezdett izgatott lázongást keltve szárnyalni, hogy a
nagy bajnokot élve temették a földbe, mert tetemei fölött megmozgott a föld.
A hír egész a fejedelem füléig elhatott, s hogy megnyugtassa
a zsibongókat, kiásatta Imre holttestét, mely közszemlére lett kitéve.
A nép tódult az egyszerû kápolnába, s hitetlenül,
fejcsóválással mondogatta:
- Csakugyan meghalt? Ez mégis különös!
--------------
De még különösebb, hogy vagy száz esztendõ múlva megtalálták
a bécsi archívumban a Gábor báró nyugtáját a tízezer aranyról.
És megtalálták a Bozó Mihály uram kvitanciáját is szintén
tízezer darab aranyról, amelyeket Gábor szabadon bocsátásáért, és az Imre
fejéért hiánytalanul fölvett.
A bécsi aerariumnak az egyik testvér is tízezer aranyba
került, a másik is. Egyenlõen becsülték meg õket.
De a magyar fõrendiházban csak az egyik testvér maradékai
ülnek.
Nem a nagy szabadsághõsé, akit a golyó nem fogott, csak
önfeleinek igaztalan pallosa, akinek holttestét visszakérték katonái a földtõl,
aki ott pihen a sárospataki vártemplomban kettészelt nyakkal.
Hanem annak a másiknak a maradékai, kinek a neve ott van a
nyugta alatt… azok ülnek ma a fõrendiházban, és hivatkoznak a történelemre.
|