Még nagyon kisfiú voltam, mikor az elsõ megyei közgyûlést
láttam a karzatról. Anyám elvitt Balassagyarmatra, s útközben azt mondta:
»Felnézünk a karzatra is, fiacskám, mert megint magyar világ van.« Arra még
akkor nem voltam kíváncsi, hogy »hát ennek elõtte milyen világ volt?«
Sok úr jött ott össze, lármázó, zsibongó öregemberek.
Beszéltek, ki tudja mirõl, kiabáltak és haragoskodtak, ki tudja miért? Nem értettem én még ahhoz.
Egy
emelkedett hely is volt a teremben. A legközepén cseresznyeszín mentében, arany
ékszerektõl csillogva ült egy ember. Anyám azt mondta, hogy ez a fõispán. Szép
aranyos kardja keresztbe fektetve hevert elõtte. A kalpagja is ott volt
a könyöke mellett, s a vakító fehér kócsagtoll megrengett rajta, valahányszor
az ajtó nyílott, s a légáramlat érinté. Ezt az urat irigyeltem én akkor a
legjobban.
- Ott szeretnék én ülni, anyám - mondám -, vegyen nekem is
olyan kardot.
Anyám mosolygott és a szájamra ütött:
- Az csak grófoknak való, fiacskám.
- Hát mik azok a grófok, édesanyám?
- Majd megtanulod még te azt valamikor.
(Igaza volt. Megtanultam már azóta.)
A fõispántól jobbra egy másik nagyszakállú úr állt, és
neveket olvasott fel egy papirosról.
- Gróf Forgách Antal! - peregtette le harsányan a listáról.
- Meghalt! - kiáltá rá száz meg száz torok.
- Mamám, hát a grófok is meghalnak? - kérdém, mialatt amaz
úr tovább olvasta a neveket.
- Meg bizony, fiam, ha rosszak.
…Sok-sok esztendõ elmúlt azóta, én is megkoptam, a megyei
közgyûlések is megkoptak, minden megkopott; nincs már abból az akkori lármából,
akkori levegõbõl semmi, de semmi, csak egyetlenegy dolog ismétlõdött, hogy
Forgách Antal gróf még egyszer meghalt.
Meghalt?
Hát melyik az igaz a kettõ közül? Akkor halt-e meg vagy
késõbben?
Hisz annyi száz ember mondta rá határozottan, és szegény
édesanyám is erõsítette.
Valóban Forgách Antal már régen meghalt, sok-sok év elõtt, s
ha láttam is közöttünk járni-kelni, ha ösmertem, és hallottam is beszélni, de
az már mind a halál után volt.
Magas, erõteljes alak volt, széles, kövér arccal, kiülõ nagy
kékes szemekkel. Súlyos léptei alatt szinte a föld rengett, tüskés szemöldjeit
ha összehúzta, sötétté, zordonná lett a tekintete, villámok jelentek meg a
szemekben. Fázni kellett a közelében.
Nagy úr volt, helytartó volt, kancellár volt - beszélték -,
a császár után az elsõ ember. Egyszerre azután semmi sem lett… hát hazajött.
Hiszen az volt, éppen csak az volt elhibázva, mikor a fényes
útját futotta fölfelé, nem jutott soha eszébe, hogy haza is kell majd egyszer
jönni.
És hogy õ is ott van odahaza, ahol mi.
A kedves völgyek, a nevetõ mezõk, a keresztül-kasul tekergõ
erdõk szelíd nyírfáikkal, a cserjesek pirosló szamócáikkal, a fecsegõ patakok,
amik fölé odahajlik gránitbogyóival a szederinda, mind, mind ösmerõsei neki is.
De vajon tud-e azoknak örülni?
Hát a fehér tornyok a völgyekben… hát a város… a város?
A mezõt az isten teremtette, hát az megvan, de a várost az
emberek építették, rossz emberek jöttek, azok lerontották… A város bizony nincs
meg egészen. Itt-ott még romokban hever egy-egy ház, amit az oroszok földúltak.
Hanem õ azért mégis hazajött, mert hát hova mehetett volna a
világon egyebüvé?
A hatalmas embernek, aki a császár után elsõ volt, aki két
várnak, két uradalomnak ura, akinek családja felnyúlt végig az Árpádokon, nem
volt még a megyei gyûléseken sem szavazata. Az utolsó falusi parasztnak is több
köze volt az ország ügyeibe, mint a nádorispánok ivadékának.
Hanem õ azért mégis itthon maradt, és megismerte, mi a haza,
akit szeretni kell, hogy szeressen… aki jó, gyöngéd, puhakezû édesanya
mindenkinek, csak neki nem. Hát mégsem üres fogalom, festett kép?… Hiszen erõs,
sújtó keze van!
Elkezdte kiengesztelni. S az kiengedett, de nagyon lassan és
sohasem egészen.
Gróf Forgách József lett a fõispán, s az kinevezte Antal
grófot tiszteletbeli fõjegyzõnek, hogy mégis legalább a közgyûlésekre
járhasson. A tiszteletbeli hivatalnoknak joga volt a tanácsteremben beszélni
is, csak szavazni nem.
A férfiú, kit a király a legmagasabbra emelt, belátta, hogy
ez az egyoldalúság nem ér semmit, oda kellett lépnie így összetörve a nemzet
elé, és azt mondani: »Elölrõl kezdem, s legalul. Én elfelejtem, hogy mi voltam;
felejtsd el te is.«
Losonc választotta meg képviselõnek. Éppen Losonc. A lapok
gyászkeretben hozták a választás hírét. A következõ országgyûlésre már a
balassagyarmati kerületben lépett fel. Azok a tekintetes urak, akik akkor azt
kiabálták, hogy »meghalt«, most mind azt harsogták, hogy »éljen!«. Hanem az
õszinte hang volt akkor, a bírák hangja… ez meg csak a korteseké.
Ezekben az idõkben ismertem én meg a grófot. Deputációban
voltunk nála a szép kékkõi várban, mely a Balassáké volt azelõtt.
Sohasem láttam még embert, aki annyira tudott volna
imponálni társalgásával, s oly ügyesen elkápráztatni.
Vagy tízen voltunk a küldöttségben, mely a követséget ajánlotta
fel neki. Csupa hivatalnokok, mert más nem akadt, ezekbõl is csak az apróbbak,
akiknek ki volt adva rendeletben, a pohos szolgabíró, a sovány várnagy, a
tudákos levéltárnok, a rövidlátó iktató, a kedélyes csendbiztos, és néhány, ez
alkalomra felöltöztetett díjnok. Én a pohos szolgabírónak voltam a járuléka.
A gróf azt hitte, hogy igazi választóközönség vagyunk, s
megnyerõ modorát egész fényében csillogtatta elõttünk. Ebéd alatt kivezetett az
üvegfolyosóra, s ott mutogatta a ritkaságait.
- Itt van, uraim, Magyarország térképe - és odabökött az
ujjaival. - Ez itt Gödöllõ, innen kellene vasutat építeni stratégiai
szempontból, eminnen pedig kereskedelmi szempontból.
S elmondott egy csomó elméletet olyan szépen, olyan kézzel
foghatón, hogy a sovány várnagy elragadtatva suttogta a szolgabírónak: »Ez
aztán az indzsellér, sógor!«
Ekkor sarkonfordult a gróf, s csak úgy véletlenül
megpillantotta a Forgách-család nemzetségfáját.
- Ez, amint méltóztatik látni, a nemzetségfánk, ámbár én
keveset adok az ilyenekre, mert én demokrata vagyok. Az ott legfölül az elsõ
õsünk: Hunt Pázmán. Különben nem is volt magyar ember. Amennyire történeti
búvárlataim tudni engedik, Patzmann volt… német származású.
- No, ezt mindjárt gondolhattuk volna - szaladt ki
önkéntelen a szolgabíró szájából.
- Ez itt alul a címerünk, egy meztelen koronás nõ.
Csiklandós címer egy kicsit. De van bizonyos rációja. Mert amennyire történeti
búvárlataim tudni engedik, Mária királyné sokszor mutatta magát így is Forgách
Balázsnak.
- Nagy historikus! - sziszegte a tudákos levéltárnok.
Õexcellenciája karonfogta most a levéltárnokot, és elvezette
a folyosó legvégére, ahol a régi Egyiptomról függött egy térkép. Itt
szellemesen csevegett az egyiptomiak életmódjáról, kultúrájáról.
- Itt volt a város… emitt vannak a gúlák. Itt fekszik,
uraim, Szemiramisz királyné. (A rövidlátó iktató felágaskodott a lábujjaira,
mert Szemiramisz királynét õ is szerette volna látni fekve.)
- Kolosszális régész! - kiáltott a csendbiztos áhítattal
eltelve.
Azután egy kis kabint nyitott fel, s így szólt:
- De már ide csak az jöjjön be, aki tudós ember.
A nemes vármegye összenézett, de egyik sem mert belépni. Az
volt a grófnak az ásványgyûjteménye, egy egész kis múzeum a legritkább
példányokkal. De volt ott más is, csigák, kagylók és természeti furcsaságok.
Miután elmagyarázta a hozzájuk fûzõdõ érdekes részleteket,
kedélyesen jegyzé meg:
- Ezek az én ritkaságaim, most már megmutatom a kincseimet!
(No, erre aztán igazán kíváncsi volt a nemes deputáció. -
Hja, biz az szépen összeszerezhetett magának: hiába olyan helyen volt.)
Forgách kivezetett bennünket a hajdani felvonóhíd elé, és
mosolyogva kiáltá:
- Gyertek csak ide!
Három vagy négy gyönyörû gyermek ugrándozott felénk, és
pajkosan, zajos viháncolással kezdtek kapaszkodni rá, ki a lábán, ki a karján.
- Lassan, gyerekek, nem látjátok, hogy nem magunk vagyunk.
Adjatok pacsit a bácsiknak. No, mondjátok meg, hogy hívnak, mutassátok be
rendre magatokat.
A kedves kis grófocskák és comtesse-k engedelmesen
teljesítették apjuk parancsát.
A nagyobbik hozzánk lépett:
- Én V-ik Antal vagyok - mondá.
- Én XXIII-ik János - selypíté a kisebbik.
A volt kancellár felhõs homlokára odalopódzott most a
verõfénybõl egy sugár… Van hát a halál után is élet!
- Az utódokat már láttuk, kegyelmes uram - kezdé a tudákos
levéltárnok. - Most már talán kegyes lesz megmutatni az õsöket. Tudom, nagy
képtár van.
A gróf elkomorodott, s a hangja tompán kongott:
- Az õseimet? Nem! Minek?
Majd hozzátette zavartan:
- Annak a szobának elhányódott a kulcsa »valahol«.
(Már én akkor tudtam, hogy hol. Hogy a »pozsonyi
konventikulumban«.)
Ez nap láttam Forgách Antalt elõször életemben, de nem
utoljára. Sok év óta vagyok mindennapos az országház karzatán, s õ is sok év
óta ült lent a jobbkarzat legszélén, komoran elgondolkozva, majdnem idegenül.
Lecsüggesztett fejét fel nem emelte élénken, ha vihar zúgott
a termen végig, ajka el nem mosolyodott, ha rengõ hahota támadt. Úgy ült ott,
mint egy szobor, némán, hidegen, érzéketlenül.
Valami láthatatlan súly lenyomta, nyelvét egy csodálatos erõ
megzsibbasztotta. Vagy tízszer iratkozott fel, hogy beszélni fog, de mindig
kitörültette magát. És ha szemeit fölvetette, végigjáratván komor tekintetét az
embereken, a falakon és a pirosló országcímerén az elnök feje fölött, szinte ki
lehetett olvasni ilyenkor arcáról a hamleti tûnõdést: »Hogy jöttem én ide?«
Itt sem volt otthon, de most tán végre otthon van egészen.
Mely befödi, a föld, mindent befedjen, ellenség lovának
dübörgõ patkója hagyja békén a földet, s a föld vegye át békén az õ porát a
magáénak.
|